21th Cluster Workshop, Brugge, Belgium, 2011. szeptember 19-23.

Végre eljött a Nagy Nap: először repültem nemzetközi konferenciára Helsinkiből, mint az Ilmatieteen Laitos, azaz a Finn Meteorológia Intézet munkatársa. A konferencia a 21. Cluster Workshop volt, Belgiumban, Brugge/Bruges városában, ami a Virágörökség része és egyéb nyalánkságok. Ez egy közepes, 60-100 fős konferencia, ahol pont azok az emberek vesznek részt, akik az ESA Cluster programjában tevékenykednek, erre 2008. márciusában jöttem rá, amikor mintegy véletlenül elvetődtem Tenerifére, ahol a 15. Cluster Workshopon vettem részt, mert „volt még egy szabad hely”. Valahogy 2002-2008 között, amíg a KFKI RMKI Kozmikus Fizikai Főosztályán dolgoztam, nem sikerült engem oda elküldeni, ahogy minden más országbeli doktoranduszt el szoktak. Később pedig csodálkoztam, hogy senki sem ismer és nem kapok posztdoktori állást. Kollégáim közül Heli és Kristian utazott velem, a magyarok közül pedig Kovács Peti és Kis Árpi. Orléansból megjelent Vologya, aki távozásom után a legnagyobb pocakkal rendelkezik ott az intézetben és szeretett volt főnököm, testi-lelki jó barátjával és kollégájával. A Blue1-nal repült ki az egyes terminálról Brüsszelbe, ahonnan vonattal utaztam Bruggebe. Nagyon déja vu érzésem volt, mert nagyon franciás volt a hangulat a városban, de a nyelv inkább németre hasonlított, a házak pedig inkább Hollandiára. Szerencsére mindenki beszélt angolul, így nem okozott gondot a kommunikáció. A hotelbe elég korán érkeztem meg vasárnap este, ami elég egyszerű volt. Több probléma is felmerült, ezért megfogadtam, hogy legközelebb IBIS szint alá nem megyek.

Főtér, Brugge.

Sok régi ismerőssel összefutottam, akik hiányoltak, hiszen drága francia főnököm két év alatt csak a IAGA konferenciát fedezte, pl. a Poiana-Brassói Cluster Workshop-ot, ahova tényleg csak repülőjegyet kellett volna vennie, ingyenes lett volna a regisztráció, még pénzt is kaptam volna, már nem. Jó volt Árpival és Petivel találkozni (elfelejtettem meghívni sörözni!!!), továbbá bemutattam őket egymásnak kölcsönösen Helivel és Kristiannal. Árpáddal volt egy vicces epizód, valami miatt belőle Dr. K. Árpád lett, aki együtt akar működni az FMI-vel, A. Kis helyett, akivel régen akarnak együttműködni, mert jó cikkei vannak. Kovács Peti sajnos nem szeret nyomulni, csak Helivel, Kristiannal és Balogh Andréval hoztam össze. Helit bemutattam Vologyának, aki a nagy pocakja mellett jelentős szervező képességgel és tudományos munkássággal rendelkezik, reméljük lesz belőle valamilyen együttműködés. Volt egy informális ECLAT (European Cluster Assimilation Techniques) projekt meeting, mindez csodálatos környezetben.

Csatornák, mint Hollandiában.

Brugge, a város, amiről sohasem halottam az egyik legszebb hely a világon. A középkor végén Velencével összemérhető jelentőségű pénzügyi központ volt, kereskedelmi csomópont és fontos kikötőváros. A városmag kb. 2km átmérőjű, gyalog remekül bejárható és a kisebb csatornagyűrű veszi körül. Ki lehet sétálni a nagyobb csatornagyűrűhöz is, ugyanis ott szélmalmok találhatóak. Ellenben a belvárosban minden a turistákért van. Egymás hegyén-hátán találhatók a kisvendéglők, de olyan árakon, hogy az még a norvég kollégának is sok volt (€70 egytálétel). Kis keresgéléssel sikerült találni olcsóbb, eldugott vendéglőt, ahol saláta/leves-főétel-desszert menüt adtak „mindössze” €18-ért. A csatornákon kiránduló hajók suhantak, a városban lovas hintók közlekedtek, minden sarkon egy-egy csoki bolt várta a vásárlókat. A helyi sörfőzde Zot márkájú söre talán az egyik legjobb sör, amit eddigi életemben ittam. A helyi sörfőzdében tartottuk a konferenciavacsorát.

Egy kis mazochizmus: kirándulás Lille-be

Szerdán, szeptember 21-én délután nem volt szekció ülés, úgyhogy átmentem Lille-be. Soha nem gondoltam volna, de Franciaország olcsónak tűnt Belgiumhoz képest. Sok francia használta ezt ki, ugyanis átjártak dolgozni Belgiumba vonattal. Ezek igazi franciák voltak, elég meglepő volt látni az ingázókat. Lille-be azért mentem, mert szerettem volna bezárni a bankszámlámat a Banque Populaire-nél. Ez majdnem nem sikerült, mert mint kiderült a BP Val de France és a BP Nord sajnos két különböző cég, nem csak régió igazgatóság. Az angolul folyékonyan beszélő asszisztensnő írt egy levelet, átvette a kártyámat, a csekk könyvemet és a kódolót - és volt bankszámlám, nincs bankszámlám. A francia kaland véget ért, egyszer és mindenkorra. Hogy ne nagyon kívánkozzak vissza a Buták Országába, még egy érdekes élményben volt részem. Bementem a volt internetszolgáltatómhoz, az SFR-hez, mert végrehajtási felszólításokat küldözgetett nekem, de biztos voltam benne, hogy valaki megszerezte az adataimat. Ott zajlott le a következő párbeszéd:

- Hol lakott?
- Orléansban.
- Hol?
- Orlénasban.
- Mi volt a címe?
- Ja, .. Boulevard …. ….. .
- Nem, melyik város?
- Nem ismeri Orléanst? Jeanne D'Arc városa (rajzoltam egy térképet) Párizstól 120km-re délre?
- Hol lakott?
- O-R-L-É-A-N-S-B-A-N!

 Itt vette át a kolléga, mert már vörös volt a fejem, nehezen viselem a hülyéket. Ezután vettem pár doboz camembert sajtot Anna-Marinak, almabort és fél órán belül elhagytam Sötétföldét. A sajt jól megérett, mire hazaértem, mivel nem volt hűtőm a szállodai szobában és a bőröndöt is szag alapján találtam meg Helsinkiben a reptéren, de legalább nem nézték plasztiknak, engem meg terroristának a biztonsági ellenőrzésnél.  

Egy napos kirándulás Tallinnba

2011. augusztus 28-án vasárnap hajóztunk el Tallinnba és én még mindig nem írtam róla. Nagy élmény volt, ugyanis át kellett kelnünk a Finn-öblön és először léptem a volt Szovjetunió területére. Ezt az egy napos kiruccanást sokkal korábban meg szokták ejteni, de többször írtam, hogy idén még alig van szabadságom, továbbá eléggé kiköltekeztem amíg otthon voltam nyáron. Nézegettük a hoteleket, elég olcsóak voltak, de a komp igen drága, főleg két személyre. Dimitriy kollégám adta a megoldást: ha még aznap visszajövünk, akkor elengedik a visszaút árát. Bingó! Nem tudtuk ugyan, hogy mire elég fél nap, de megvettem a jegyet, ami így elérhető árú volt és belevágtunk.

Anna-Mari a büfé reggeli után. Halak, sajtok, vega kaja, nyam-nyam.

Ez volt az első hajóutunk. Ugyan Dover-Calais között már hajóztam, de az 1992-ben volt. Ez azért teljesen más! A nyílt tengeren kell hajózni, bár az út csak két óra. Naponta többször járnak a nyolc emeletes hajók (két óránként, de néha sűrűbben), kb. kétezer ember fér fel rájuk, és irgalmatlan mennyiségű kocsi, teherautó, kamion és kerékpár! Először a bringákat is akartam vinni, de gyorsan letettem róla. A nyugati kikötőben kellett felszállni és oda csak busz jár. Mind be, mind kiszállásnál irgalmatlan dugó volt, ahogy előre láttam. Maga a terminál olyan, mint egy repülőtéri terminál: hosszú folyosónk keresztül kell felszállni, előtte check-in-nelni kell és beszállókártyát kap az ember (ezt írtam a Stockholmi bejegyzésben is, de időrendben ez az első hajóutunk). Stockholmban a beszállókártya volt a kabin kulcsa is, itt csak a fedélzetre szálltunk be vele. Érdekes volt, hogy megkaptuk a visszaútra szóló jegyet is, azzal az jöhet be Finnországba, aki akar. Nagy üzlet ez az út, amióta Észtország felszabadult és csatlakozott az EU-hoz, később a Schengeni övezethez, 2011. januárjától pedig eurójuk is van. Esetükben csatlakozásról és nem gyarmatosításról beszélhetünk. 1991. augusztus 20-án kiáltották ki a függetlenségüket a Szovjetuniótól, amely először elit csapatokat küldött, aztán felbomlott, bizonyára nagy bánatában. Örökül hagyott 40%-nyi oroszt Tallinnban és 25%-nyi betelepítettet az egész országban, az észtek nagy örömére. A boltokban mindenfelé oroszokat láttunk, jól jöttek az általános iskolás orosz (nem)tudásom maradványai. Ettől függetlenül az orosz nem hivatalos nyelv.

A városháza Tallinnban. Tisztára Lőcse-Bréma-Goslar utánérzésem volt, nem csoda, hiszen Tallinn is Hansa város, azaz a német kereskedelmi szövetséghez tartozott és persze főleg németek lakták.

Nem volt időnk otthon reggelizni, ezért befizettem a büfé reggelire. Megérte, mert rengeteg halat, meleg ételt és más finomságokat kínáltak. Aznap már nem is ettünk Tallinnban, több időnk maradt várost nézni. A kikötőben partra szállva feltűnt a közeli boltok "széles" árukínálata: sör, finn sör, családi vodka, borok, Jagermeister és más hasonló nyalánkságok. Az alkohol, ami a grillezés és a mökkizés egyik alapkelléke, elég drága Skandináviában, itt ellenben magyar áron juthatnak hozzá a szomjas finnek. Rövid séta után elénk tárult az óváros. Először is gyönyörű és nagyon szépen felújítottak mindent. Romos, lepusztult épületeket nem láttunk, bár a városmagon kívül sok a szocreál épület és lakótömb. Az utcákon a főszezon végén, is rajzottak a turisták, alig lehetett lépni tőlünk. Szinte mindenütt beszéltek angolul, ha nem, akkor oroszul. Megnéztünk egy múzeumot, az óvárost, a várat, a Parlamentet. Szép kis utcácskákat láttunk, virágokkal, szobrokkal. Anna-Mari vett magának sapkákat és kesztyűket télre. Sokfelé látni ortodox katedrálist is, de a jelentős orosz ellentét ellenére oda lehet sétálni a Parlament kapujához. Nincs lezárva, nincs kordonnal elkerítve ez a rózsaszín és elég jelentéktelen épület, mert ez egy konszolidált rendszer. Nagy meglepetésemre megtaláltam a „Cafe Red Rose”-t, azaz a helyi Depeche Mode rajongói klubbot. Beültünk egy italra, szegény Anna-Mari nem értette, miért is vagyok annyira lelkes. :)

Fülig érő szájjal a Depeche Mode rajongói klubban.

 Elég korán végeztünk és elindultunk a kikötő felé. Be szerettünk volna vásárolni, pl. kesu dióból, ami a vega fagyi egyik alapeleme. Nos, a szupermarket elég gyenge volt, tele oroszokkal, de szerencsére találtunk egy aranyos észt nénit, aki igen jól beszélt angolul. Beszélt a tüntetésekről a függetlenségért, meg hogy mennyi az orosz az országban. Végül vettünk három tábla 300g-os észt csokit, továbbá pralinét. A kikötőben bementem a vámmentes boltba és sajnos csak egy karton sört vettem, Anna-Mari pedig fehérbort cica formájú borosüvegben. Mások kis kocsival húzták maguk után a tíz kartonnyi piát, hiszen hatodannyiba került, mint Finnországban. A hajón befizettünk büfé vacsorára és Anna-Mari talált a szupermarketben cukormentes csokit. Sajnos este kilencre már besötétedett, de a tallinni kirándulás a Tallinkkal úgy tűnik, hogy mindig jó ötlet lesz. :)

Egy vasárnap Turkuban

Rövid két hetes nyári szabadság után, amit főleg Baján szemüvegkészítéssel, rohangálással, ügyek intézésével és barátok látogatásával töltöttünk, 2011. július 16-én repültünk vissza a WizzAir egyik járatával Turkuba. A Ferihegyi reptéren találkoztunk két építőmunkás sráccal, akiknek megadtam a telefonszámomat, hogy ha valami probléma van, akkor keressenek meg. Nem tudom, hogy írok-e még róluk itt a blogban, de később tényleg megkerestek és mivel magyarokhoz jöttek ki dolgozni, jól kihasználták és átverték őket. Egyébként pedig itt dolgoztak a sarkon egy irodaházban a 10-es villamos végállomása közelében. Sajnos a turkui járat azóta megszűnt, csak rendes géppel tudunk hazautazni, de akkor nagyon jól jött, hogy egy irányú jegyet tudtunk venni, és most már innen veszünk retúrjegyet haza, ez megkönnyíti a dolgunkat. Csodálatos volt a visszatérés ebbe az országba, a fenyők és zöldellő nyírfák közé. Anna-Marit kissé meglepte, hogy fél kilenc helyett háromnegyed tizenegyig fent süt a Nap, de megkönnyítette a hotel megtalálását. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot Turkuban töltjük, megnézzük a várost és élvezzük az életet.

A katedrális Turkuban, végre állványzat nélkül.

Ez a fél nap nagyon rövid volt. Reggel telepakoltuk a hasunkat a büfé reggelivel a hotelban, a szobában hagytuk a 80 kg-nyi bőröndöt, majd elindultunk az Aurajoki, az Aura folyó felé, amely körül a látványosságok koncentrálódnak. Kezdtük a katedrálissal, amely a Finn Evangélikus Egyház székhelye, azon egyszerű okból, hogy 1809-ig, amíg Finnország területe (nem az ország, akkor az még nem létezett) Svédországhoz tartozott, Turku volt a főváros. I. Sándor cár helyezte át a fővárost egy kicsiny halász faluba, Helsinkibe, 1812-ben. A várost valamikor a XIII. században alapították, a templom ennél újabbnak tűnt. Lassan végigsétáltunk az Aura folyó partján, ahol az utolsó híd után kezdődött a kikötő. A városhoz közel van Stockholm vízi úton és Åland is, egyszóval elég jelentős kikötő. Ezenfelül a helyiek vitorláshajói is színesítik a látványt. Elsétáltunk a várhoz, amely szintén elég régi, de elég egyszerű, majd szépen vonatra szálltunk a városban pont akkor zajló manga találkozó őrült ruhákba öltözött szereplőivel együtt és hazavonatoztunk Helsinkibe. Persze a 80 kg csomagot nem tudtam a hátamon elvinni, ezért a szálloda és a vasút állomás, továbbá Pasila és a lakás között taxit fogadtunk, de elég sok finomságot tömött a feleségem a bőröndökbe, hogy ne sajnáljam annyira a taxikra költött pénzt. :)

Ragyogó nyári napsütés, Anna-Mari és egy régi vitorláshajó a kikötőben.

Egyébként Turku 2011-ben Tallinn-nal együtt Európa Kulturális Fővárosa volt, ezért már akkor elhatároztuk, hogy Tallinnba is átkompozunk még idén. De az már egy másik történet.

Mökki: képek

Gábor már leírta a lényeget, így én csak egy linkkel egészíteném ki az előző bejegyzést:

a mökkiben, Hämeenlinna várában és a börtönmúzeumban készült képeim itt tekinthetők meg :)

Szerkesztve: Attila engedélyével az ő képei közül is megmutatok néhányat:

Gyönyörűűű tájkép :)

(fél)csoportkép az első estéről

Sörözgettünk...

...beszélgettünk...

...és szaunáztunk is :)

A naplemente utolsó fényei

Esti fények a tó túlpartján

Hämeenlinna vára

Börtönmúzeum: fogkefenyélből kifaragott miniatűrök - nagyon unatkozhattak a rabok :)

Börtönmúzeum: először azt hittem, ez valami masszázs-ágy (a szauna után már meg se lepődtem volna), de kiderült, hogy ez egy speciális fenyítőeszköz: az éhségsztrájkoló rabokat kötözték ki ide, hogy akaratuk ellenére megetessék őket (az orrukon keresztül!) :S

Séta közben

Csoportkép (balról jobbra): Attila, Gábor és én, Janne és Ildi, Gabi és Zoli, Betti és Andris

Mukikutya, a mökki-kutya :)

Ahhoz képest, hogy soha nem főzött még bográcsban, Janne nagyon profin megrakta a tüzet :)

Fő a mökkipörkölt :)

Első mökkizésünk

A “mökki” szó jelentése hétvégi ház, de sokkal többet jelent annál. Általában véve a mökki az a hely, ami nem a lakóhelyed, ahol nyáron élsz. Jobbára a Finn tóvidéken, egy tó partján helyezkedik el, legalább 3 km-re minden más lakóhelytől, az erdőben. Az igazi mökki egy faház, amelyben nincs áram, a fafűtésű szauna melegíti fel a vizet, a hűtő pediglen gázzal megy. A mökki egy jelkép, a városi ember kapcsolatát jelképezi a természettel. A finnek legnagyobb ünnepe a Szent Iván-éj, utána tömegesen kiveszik a szabadságot és elvonulnak a mökkibe családostul és egész júliusban kint vannak. Sajnos a szép, napos meleg nyár jobbára erre az időszakra korlátozódik, igyekeznek ekkor lazítani, tipikus finn módon. Szaunáznak, fürdenek a tóban, grilleznek, iszogatnak, beszélgetnek, együtt vannak. Ha az idő szép, akkor máskor is szívesen visszatérnek egy-egy hétvégére. Már régóta szerettük volna kipróbálni, de sajnos a bérelhető házak drágák két személynek és autó nélkül megközelíthetetlenek. Szerencsére a Magyar Kedd/Unkarilaiset Tiistait facebook csoport aktivizálta magát és szervezett egy hétvégét 2011. október 14-16 között Hämeenlinnától 35km-re.

Meiden mökin/A mi hétvégi házunk.

A bérelt ház nem igazi keményvonalas mökki, volt áram, víz, tűzhely, grillező hely, fafűtésű szauna, stég, csónak, összevágott fa, fatüzelésű kályha. Alul a nappali, amerikai konyhával, szauna, fürdőszobával, egyik hálószoba, fent négy ágy, másik hálószoba és egy másik WC mosdókagylóval. Az egész ház tisztán fából készült, nagyon jó illata volt. Zoli, Gabi, András, Betti, Ildikó, Janne, Attila, Anna-Mari és sudárságom vettünk részt a bulin. Attila robogóval, A többiek egy-egy autóval közelítették meg a célpontot. Pénteken csak Zoliék, Attila, Anna-Mari és én mentünk ki. Vacsoráztunk, szaunáztunk (Anna-Mari+én, Zoli+Gabi), unikumoztunk, sörözgettünk. Másnap sokáig aludtunk és megérkeztek Ildikóék a kutyájukkal Mukival, András és Betti, aki előző nap érkezett meg Budapestről. Begurultunk Hämeenlinnába, megnéztük a várat és a börtönmúzeumot, majd hazamentünk gulyást főzni. Végül pincepörkölt lett belőle, mert elfőtt a leve, de közben jót szaunáztunk a fiúkkal finn módra (egy szál szőrben), majd a csajok bikiniben. Gabi panaszkodott, hogy előző nap hideg volt a szauna, ezért Zoli felfűtötte 120°C-ra. Nekünk csak 100°C-os volt, de a lányok is, mi is kimentünk gőzölögni a szabadba, ahol volt vagy két fok. Másnap még grilleztünk. Végül kitakarítottuk a házat és Zoliék hazavittek minket. Sajnos nem fürödtem a tóban és csak vasárnap találtuk meg a csónakokat, de annyira bevált a hely, hogy február elején visszatérünk, akkor síelünk egy jót a környéken.

Naplemente a tóparton.

Nagyon jól jött ez a kis pihenő, mert nagyon kifáradtam. Anna-Mari is nagyon boldog volt, hogy együtt lehettünk vagy egy hétig. Tekintve, hogy még sokáig szeretnék élni, lehetőleg Anna-Marival, továbbá mivel kaptam egy év szerződés hosszabbítást, elhatároztam pár dolgot.

1. Először is korábban megyek haza.
   
2. Rendszeresen edzek, utána szaunázok.
   
3. Sok időt töltök a családommal, hétvégenként ha jó idő van kiruccanok a mökkibe (hétvégi ház), ahol fafűtéses szaunázással, sörözéssel és fürdéssel/tóban úszással töltöm az időt hőmérséklettől függetlenül, ha kell léket vágok a tóba.
   
4. A svédasztalos menüből csak egyszer púpozom meg a tányéromat, mert a kaja holnap is ott lesz.
   
5. Ja, és rendesen megtanulok finnül.

És persze mindez nyomon követhető lesz itt a blogon.:)

Gyuszi és a finn orvosi ellátás

Az előző bejegyzésemben említett Halloween-buliba végül sajnos nem jutottunk el, pedig már a jelmezünket is kitaláltuk: Frankenstein (Frank Einstein? :) és feleségeként (Frau Einstein... vagy valami ilyesmi...) tündököltünk volna, ha Gábort nem dönti ágynak a tüdőgyulladás. Bulizás helyett tehát valahogy így töltöttük a szombat estét:

Legalább passzol a zöld Frankenstein-fej a takaróhoz.

Pedig még sütivel is készültem, egy igazán rémes fajtával, a szellemes-boszorkányos ünnep jegyében:

Boszorkány-ujjak. 3 boszorkányt kellett levadásznom ehhez az adaghoz. :D

Szóval, Halloweenkor érkezett meg hozzánk Gyuszi, méghozzá a bakteriális fajtából, ami kivédhetetlenül fertőz, és igen hosszú ideig elhúzódhat. Gábornak a munkahelye révén a Terveystalo nevű magánklinikán jár ingyenes ellátás, így ő oda ment orvoshoz. Megvizsgálták, megröngenezték, laborba is elküldték, majd kapott antibiotikumot 5 napra. Mondta neki a doki, hogy a köhögés még egy hónapig is eltarthat, úgyhogy majd akkor menjen vissza újabb röntgenre. Az antibiotikum szerencsére 1-2 nap múlva hatott, levitte a lázát, mostanra nagyjából meggyógyult, már "csak" köhög. Természetesen Gábor után pár nap késéssel én is lebetegedtem, viszont nekem még mindig nem sikerült tökéletesen meggyógyulnom. Az történt ugyanis, hogy az orvos, akihez a szombati ügyeleten 2 és fél órás várakozás után bejutottam, csak rám nézett, meghallgatta a tüdőmet, közölte, hogy ez bizony tüdőgyulladás, és felírt egy hatalmas adag antibiotikumot (3x1000 mg 10 napig), ráadásul egész mást, mint amit Gábor kapott. Fiatal, kedves kis dokinő volt, és igazán nem akarom bántani, de úgy érzem, hogy nem ténylegesen engem gyógyított, hanem csak azt tette, amit megtanult, amit ilyen esetben előírás szerint tennie kell. Azt mondta, ez a gyógyszer hatékony az ellen a baktérium ellen, amelyik a leggyakoribb okozója a tüdőgyulladásnak, ezért ezt írja fel, de ha 10 nap múlva mégsem múlnának el a tüneteim, akkor menjek vissza, és ad másikat. Tudni kell rólam, hogy meglehetősen antibiotikum ellenes vagyok, de férjem szelíd terrorjának engedve bevettem szépen a gyógyszert még ott helyben, mert a dokinéni volt olyan rendes, és rögtön odaadta az első adagot, hogy szombat este lévén ne kelljen az ügyeletes patikába rohanni. Azután is szedtem szépen szófogadóan, de a lázam csak nem akart lejjebb menni, ráadásul nem hagyott nyugodni az a tény, hogy két teljesen különböző gyógyszert kaptunk (amik különböző fajta baktériumok ellen hatnak), pedig nyilvánvalóan ugyanaz támadott meg mindkettőnket. Hogy ne nekem kelljen lázasan mászkálni (és fizetni a vizsgálatért), Gábor visszament a dokijához, aki megerősítette a gyanúnkat, miszerint nem a megfelelő gyógyszert írták föl nekem, és fölírt egy másikat, szintén 10 napra. Azért az elsőt is szedjem csak tovább, a kettő kiegészíti egymást. Hát marha boldog voltam, mondhatom. Ez a 10 nap ma járt le, de még mindig hőemelkedésem van, és szörcsög a tüdőm, ami határozottan nem kellemes érzés, úgyhogy holnap ismét irány az orvos, ezúttal a Terveystaloba megyek én is. Remélem, a harmadik gyilokbogyó már véget vet a baktériumok rémuralmának.

Egyetlen előnye azért volt ennek a kényszerpihenőnek: Gábornak volt ideje megírni a régóta tervezett beszámolókat az őszi utazgatásainkról. Szerencsétlenségére én vagyok a blog fő moderátora, és csak akkor kerülnek nyilvánosság elé a bejegyzései, ha én jóváhagyom őket. Én pedig voltam olyan aljas, hogy a betegségre hivatkozva hetekig nem tettem ezt meg, amiért sűrű elnézéseket kérek, és most igyekszem pótolni a mulasztást :)

Happy Hallowen! :)

Csak sikerült megvárnom a november elsejét az újabb bejegyzéssel :) Mivel a legutóbb már kinosztalgiáztam magam, most csak futólag említeném meg, hogy életünk történetében jeles nap a mai is: pont egy évvel ezelőtt költöztünk be a lakásunkba, november 2-a pedig Gábor első munkanapja volt az FMI-ben.

A Halloweent sosem ünnepeltük, hisz Magyarországon nincs is hagyománya, és tulajdonképpen sosem szerettem, fölösleges, giccses, "olyan tipikus buta amerikai" dolognak tartottam. Idén azonban egyre több helyen láttam képeket faragott töklámpásokról a neten, és a facebook tanúsága szerint már Magyarországon is egyre többen készülnek Halloween-dekorációval, illetve szerveznek tematikus, beöltözős bulikat. A kellemes narancssárga fényt árasztó, rémisztően vagy barátságosan vigyorgó tökfejek és a kreatív jelmezek (szellem, boszorkány és vámpír kivételével bármi, pl. az Ollókezű Edward jelmez borzasztóan tetszik) varázsa végül engem is magával ragadott. Ráadásul e héten szombatra meghívást kaptunk életünk első Halloween-bulijába (ezúton is köszönjük! :), ahol természetesen az ünnepnek megfelelő öltözékben és hangulatban illik megjelenni. Így hát most már én is Halloween-lázban égek, jelmez-ötleteken gondolkodom, és tegnap este kifaragtam életem első töklámpását is! :)

Reszkess, Tökfej! :D

Gyárilag felmatricázott, használati utasítással ellátott tököcskét vettem, amolyan tökfaragás "for dummies"-t (kétbalkezes és türelmetlen újoncoknak tökéletes), de azért megszenvedtem vele. Szegénykémen egy rögtönzött fogászati műtétet is elvégeztem nagy igyekezetemben, így aztán a 4 vámpír-fogacskája helyett csak 3 lett. Azért büszke vagyok magamra: sikerült nem keresztbevágni az arcát a meg-megcsúszó késsel, az ujjaim is a helyükön maradtak, és még a tök húsának egy részét is meg tudtam menteni, amiből finom garnélarákos-kókusztejes-lime-os thai curry lett vacsira :)

Mr. Tökfej még a kifaragás előtt

Aprócska ugyan, kissé gonosz ábrázata van, és a kreativitás teljes hiányát mutatja, de azért nagyon hangulatos lett tőle a szoba :) Jövőre már időben elkezdem majd a készülődést, nagyobb tököt veszek, és saját minta alapján faragom ki :)

Szép narancssárga fényt árasztott, miután meggyújtottam benne a teamécsest

Az angolszász országokban Jack O'Lantern-ként ismert, mára Halloween legfőbb jelképévé vált tökfej történetét korábban nem ismertem, ezért bemásolom ide, hátha más is kíváncsi rá :)

"Jack a hiedelem szerint egy részeges, ám tréfás és leleményes kovács volt. Olyannyira, hogy még az ördögöt is megviccelte, amikor az eljött érte, hogy elvigye. Jack felzavarta őt egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög köztudottan irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azután engedte le az alvilági figurát a fáról, miután az megígérte, hogy nem kísérti őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága és csínytevései miatt, ám a pokolban sem találhatott otthonra, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén. Ezért csak odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy legalább ne vaksötétben kelljen kóborolnia az idők végezetéig. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe (más források szerint répába), és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (répát) az amerikaiak időközben tökre változtatták, (állítólag azért, mert abból több volt nekik). Így vált a világító sárga gömb lassan a Halloween szimbólumává." forrás: antalvali.com

A tököcskéből kifaragott Jack-en kívül narancssárga papírból is készítettem vigyorgó tökfejeket, amiket a falra ragasztgattam. (Az ötletet és a mintát Ráczkevi Katától lestem el - érdemes meglátogatni a blogját, csodaszép táskákat készít, amikor épp nem a gyerkőceivel alkot valami kreatívat.)

Egyelőre ketten vannak, ha lesz hozzá türelmem, kapnak még egy-két cimborát (olyan régóta nem csináltam semmi ilyesmit, hogy egészen berozsdásodtak az ujjaim... épp ideje volt már egy kicsit "alkotni") :)

Kata blogjában nagyon megtetszett a muffinpapírból készített szellemes izzósor is, de ezt végül nem valósítottam meg, viszont ezek a képek megadták a kellő lökést ahhoz, hogy végre megcsináljak valamit, amit régóta tervezek. Úgyhogy tegnap a szupermarketben beszereztem egy karácsonyi izzósort, és rácsavargattam az ágy kovácsoltvas fejtámlájára hangulatvilágításnak. Nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, és már olyan régóta vágytam rá, hogy legyen egy ilyen ágyvégem :)

Ünnepi ruhát kapott az Ikea-ágy

Szóval nagyon hangulatos esti fényei lettek a lakásunknak, amire szükség is volt már, mert mostanra megérkezett, és nyomasztóan ráült a jókedvünkre a borongós, nyirkos, szürke ősz. A múlt héten még minden csodaszép színes volt, nem volt hideg, csak kellemesen hűvös, és sokat sütött a Nap, de úgy tűnik, az ősznek ez a szakasza itt intenzív, de igen rövid. Aztán szinte egyik napról a másikra ledobták a leveleiket a fák (Gábor naponta legalább egyszer panaszkodik is emiatt), napfényt alig látunk, folyamatosan szemerkél az eső, az a fajta, ami ellen az esernyő, de még az esőkabát sem véd, és nagyon hamar sötétedik. Amíg jó idő volt, igyekeztünk kihasználni és nagyokat sétáltunk, fotóztuk az őszi színeket, most viszont egyre inkább beszorulunk a lakásba (legalábbis addig, amíg le nem esik a hó, és lehet menni síelni). Ezért aztán muszáj még több fényt, színeket és illatokat becsempészni, különben hamarosan bedilizünk, főleg én, mivel nagyrészt a négy fal között vagyok kénytelen eltölteni napjaimat.

A színpompás októberünk emlékére következzen néhány kép:

Nagyon sok helyen hagyják itt felfutni a repkényt több emelet magasan, és ilyenkor különösen szép látványt nyújt

Ezek a színek... :)

Kár, hogy nem ennivaló bogyók :)

Bizonyíték, hogy biciklizem :)

Csodaszép hátteret találtam a csodaszép biciklimnek :D

Repkény őszi ruhában

Olyan szép ez a fa, és olyan kár, hogy belelóg a képbe az a villanyoszlop...

Szikrázó napsütés

Lángoló fák

Szép madárka :)

El tudnék üldögélni ezen a padon... :)

Seurasaari hídja

Naplemente

Visszakanyarodva a Halloween-hez: sajnos fogalmam sincs, mit fogunk felhúzni a hétvégi buliba, ugyanis elég szegényes az itteni ruhatárunk, nem igazán vannak széttéphető, össze"vér"ezhető, vagy egyéb módon jelmezzé alakítható ruháink, de még egy szellem-lepellé változtatható régi lepedőnk sincs. Szeretnék valami olyat kitalálni, ami érdekes és nem klisés, de lehet, hogy a végén csak veszek egy zöld műhajas boszorkánykalapot a szupermarketben... (az a baj, hogy a legtöbb jelmez gyerekméretben kapható, ráadásul piszok drágák is...) Ha bárkinek támad valami egyszerű de nagyszerű ötlete, kérem szépen, ossza meg velünk kommentben, örökké hálásak leszünk érte! :)

Sverige!!!

2011. október 10-14 között egy régi vágyam teljesült: elutaztunk Anna-Marival Stockholmba. Kicsit nehézkesen mozgunk, ugyanis nekem az első évben alig van szabadságom. Itt áprilistól áprilisig számolják a szabadságot, én novemberben kezdtem, az összegyűjtött tíz napot nyáron kivettem, négy jutalomnapot pedig majd karácsonykor szándékozom kivenni. Sajnos azonban eléggé elfáradtam, ezért szükségem volt némi pihenőre. Ráadásul IBIS akció volt, kettőt fizet hármat kap, ezenfelül elég szép napos őszünk van, ezért miután hazajöttem Brugge-ből, beszéltem a főnökeimmel és kértem egy hét szabadságot az összegyűjtött plusz óráim fejében. Repülőjegy-vásárláshoz már késő volt, de itt a Balti-tenger partján egy sokkal jobb opciót is lehet választani: a hajóutat. A Viking Lines és a Tallink-Silja hajózik Helsinkiből Stockholmba. Lehet Turkuból is indulni, de az odavonatozás körülményes, továbbá árban ugyanannyira jön ki. A változó őszi idő miatt nem lehet egy hónappal korábban jegyet venni, továbbá a város túl nagy egy daily cruise-hoz, azaz, amikor ugyanazzal a hajóval ugyanaznap vissza is jössz. Ez utóbbi Tallinn esetében működik, de Stockholmnál röhej: mit látsz pár óra alatt a városból? Szóval vettem egy-egy jegyet egy fedélközi kabinba a vízvonal alatt (“C” kategória) a Silja Synphoniára október 10/11 és 13/14 éjszakájára, továbbá reggelit, hogy tele pocival vészeljük át az első napot. A Viking Lines Mariella nevű hajójára kicsit olcsóbbak lettek volna a jegyek, de inkább maradtam a jól bevált Tallink-Silja cégnél. Az IBIS akcióját elvetettem, mivel a felajánlott hotelek nagyon messze voltak a központtól, maradtunk egy metró vonal mellettinél.

Suomenlinna, ahogyan még sohasem láttuk.

Október 10-én hétfőn szálltunk hajóra, a Helsinki kikötő Olympia termináljában. A beszállás a repülésre emlékezetezett, nyilvánvaló, hogy a repülés vette át a hajózástól a check-in-t, a boarding cardot és a beszállókapukat. Kaptunk egy-egy vonalkódos kártyát, azzal szálltunk fel és azzal nyitottuk ki a kabin ajtót. Beszállásnál fényképetkészítettek rólunk, tisztek fogadtak és élő zene szólt. A terminál a hajón egy bevásárló utcába torkollott. Nagy nehezen lelifteztünk a kabinunkhoz, ahol kaptunk ágyneműt, törölközőt és szappant, mint egy hotelben. Volt saját fürdőszobánk és WC-nk. A hajó WC borzalmas: van benne egy kis víz és csak úgy lehet lehúzni, ha lenyomod a gombot a támla mögött, azaz a támlát le kell hajtani. Nem valami kényelmes. Szinte azonnal felmentünk a fedélzetre és megnéztük a kihajózást. Ezeknek a 12 emeletes dögöknek egy-egy kapu van az elején és a végén (az előbbi szakadt le az MS Estoniánál), sétafedélzet oldalt és a tetején, ezen felül két hátsó hajócsavar és kettő forgatható az elején. Szóval fékezni, farolni és helyben fordulni is tudnak. A végéről jó messze elláttunk, végre láttuk Suomelinnát a tenger felől. A két sziget között alig fért át a hajó, de ment vagy 40 km/h-vel. Sajnos az ég borult volt, a szél pedig erős. Majdnem lefújt minket a tetőről. Megnéztünk a boltok kínálatát, az éttermeket, ittunk egy sört, sajtot és sonkát vacsoráztunk a kabinban, meg muffint, majd lefeküdtünk és nyugovóra tértünk. Sajnos a hullámzás miatt aludni nem tudtunk, ráadásul az esti bűvészshow is elmaradt. Kicsit ciki, ha tényleg kettéfűrészel valakit a bűvész. :)

Sziget a Stockholm előtti öbölben. Guszti cimborámtól kérem latifundiumként, szolgálataim fejében, a Nobel-díj mellé, vagy helyett.

Másnap reggelre kértünk reggelit és nem csalódtunk. A szokásos büféreggelit kaptuk, terülj-terülj asztalkám, halak, puuro, virsli, sült szalonna, tea, kávé, süti, amit akarsz. Csakhogy éppen befelé navigáltunk a kikötőbe, azaz lassan keresztülhaladtunk a Stockholm előtti szigetvilágon, ragyogó reggeli napsütésben, színes levelű fák között. Az ablak mellett kaptunk helyett, többet fényképeztünk, mint ettünk. Utána Anna-Mari a kabinba vonult, én pedig a tetőre, ahol elkaptam, ahogy araszolva, lassan kikötünk Stockholmban pár perccel a tervezett 09:30 előtt.

Ez itt az é. sz. 59º, nem Magyarország, a Nap ragyogóan tisztán süt, de az árnyékok dél körül is hosszúak, mint decemberben otthon.

Partra szálltunk és a tömeget követve elég gyorsan megtaláltuk a metrót. A hajón már előző este megvettem a Stockholm kártyát, amivel három napig ingyen utaztunk és mindenhová ingyen beléphettünk. A google maps elküldött volna egy hosszú körútra, mert nem ismeri a gyalogutakat (erre két másik példával is szolgált később), de a velünk utazó vagy ezer ember másképpen gondolta. Egyébként nyilak is jelezték az irányt. Amíg nem utaztunk Tallinnba hajóval, nem fogtam fel, hogy mit jelent a tenger: irgalmatlan mennyiségű embert és árut lehet szállítani elég olcsón, bár elég lassan. A hajó 12 emeletes volt, kb. 2000 ember fért el rajta kényelmesen. Kényelmetlenül pedig szerintem a duplája, egész dandárokat lehetne szállítani harckocsikkal együtt egy-egy hajóval. Kb. fél óra alatt megtaláltuk az IBIS Hotelhez közeli állomást, ahol a google maps által javasol kijáraton távoztunk, alkalmat adva Anna-Marinak pár szép fotó készítésére, majd 1km kerülő után megtaláltuk azt a kijáratot, amelyik a legrövidebb úton vezet a hotelhez. A hotelben szerencsénk volt, mert kaptunk szobát franciaággyal, pedig órákkal a becsekkolási idő előtt érkeztünk. Az IBIS hotelnél soha többet nem fogom alább adni: lehet, hogy néha drága, de megbízható minőség mindenfelé.

Őrségváltás a királyi palota előtt.

A nap hátralévő részét a királyi palotában, annak kincstárában, alagsorában és termeiben töltöttük. Sajnos nem láttuk a királyi család tagjait alsónadrágban sörözve meccset nézni, ezért latifundiumot sem kérhettem. Nagyon látszik, hogy Svédország egy kicsit gazdagabb, mint Finnország. A földek termékenyebbek, kevesebb a szikla, több az igazi alföld. Az épületek sokkal régebbiek a városokban, mint Finnországban, akár Turkuban. A svédek kevésbé szőkék és alacsonyabbak a finneknél és sokkal több a bevándorló. Este, ami sajnos itt fél hatot jelentett sétáltunk és fényképeztünk a városban. Nagy nehezen megtaláltunk egy prospektusban szereplő utcát, amit a google maps megint csak nem ismert. Fényképeztünk, majd egy falépcsőn Anna-Mari véletlenül kiverte a kezemből a 16e HUF-ot érő dioptriás kerékpáros napszemüvegemet. Csont, koppanás nélkül esett át a lépcsőn és leesett az alatta lévő gazos és megközelíthetetlen területre. Némi sziklamászás, növényzetirtás, gimnasztika és streching árán visszaszereztem a szemüveget. Ezután még próbáltunk pár képet készíteni a városról, lehetőleg torony daruk nélkül, de nem igazán sikerült. Feladtuk, és nagyon szép kis utcácskákon át elmentünk a Hermann's vegetáriánus étterembe. A menü koponyánként 159 SEK volt, de svédasztalos rendszerben, ezért belépés után felkiáltottam: „Ez a mennyország!” Kissé megleptem Anna-Marit ezzel, nem várt tőlem ilyen reakciót egy vegetáriánus vendéglőben. Nagyon finom volt az összes saláta és a meleg ételek is, olyan teákat ittunk, amit előttesoha. Vacsora után legurítottam a feleségemet a dombról és hazagurultunk a hotelbe. Ott egyszerűen a hasára fordítottam, mint Garfieldot, innentől kezdve nem tudott megmozdulni reggelig. Pedig nem is evett meleg ételt. :)

Stockholmi látkép, városháza, egyebek.

Másnap a skanzenbe mentünk el. Pontosabban A Skanzenbe. Ez volt ugyanis az első skanzen a világon. Láttunk épületeket, rénszarvasokat, fókákat, deszkaházakat és három kisgyermeküket (tipikusan szöszi kislányokat) sétáltató szakállas apukákat. Sajnos csak a terület felét néztük meg, mert még el akartunk jutni a Nordiska Múzeumba. Ott a svéd formatervezésről, a svédek életéről, a folklórról láthattunk kiállítást. Eddig azt hittem, hogy csak nekünk magyaroknak ilyen gazdag a népi kultúránk, de úgy tűnik, ez erősen sovén felfogás. Nagyon szép a népviseletük, és minden használati tárgyukat díszítették. Külön örültem a Sámi (régebben: lapp) kiállításnak. A népviseletük, akár a miénk, a dalaik (joik) kicsit indián zenére hasonlítanak. A svédek be akarták olvasztani őket, erre intézetet is kreáltak, méricskélték a fejüket, még a hetvenes években is. Azzal, hogy nem léptek be a második világháborúba és semlegesek maradtak, az is együtt járt, hogy a nácik gond nélkül működhettek egészen a hatvanas évekig. Egyébként nincs olyan, hogy Sámi nyelv, kilenc nyelvjárásuk van, de ezek valójában külön nyelvek, a finnugor nyelvcsalád részei. A Kola-félszigeten, Norvégia északi részén, Svédországban és Észak-Finnországban, azaz Lappföldön élnek, továbbra is révszarvasokat tenyésztve, csak talán már nem vándorolnak annyit. Sajnos ezután annyira kifáradtunk, hogy a Vasa múzeum megtekintését az utolsó napra kellett halasztanunk. Bementünk a belvárosba, ahol egy másik vegetáriánus étteremben vacsoráztunk. Miután jóllaktam a vega ételekkel, felfedeztem, hogy van hús is. :( Majd legközelebb. Ezután benéztünk egy boltba, ahol kaptunk cukormentes csokit és láttunk egy hűtőt, ahonnan úgy lehetett merni a fagyasztott epret, szedret és bogyókat, mint máshol a fagyit.

Látkép a hajóról, távozáskor. Kissé szétfagytunk, de megérte.

Másnap kicsekkoltunk a hotelből és kimentünk a kikötőbe. Ott majd egy órát elszúrtam pénzváltással. Ugyanis egészen addig nem kellett svéd koronát felvennem, mindenhol kártyával fizettem. Sajnos itt érméket kellett bedobálnunk, ezért pénzt kellett felvennem. Sajnos a kikötőben a kiszálló utasokra méretezték az automatákat, azaz 500 koronásokat lehetett felvenni, nekünk pedig csak 30 SEK-re volt szükségünk. Végül egy közeli üzletközpontban fel tudtam venni 100 koronát, amit nem váltottak fel a kávézóban, hanem csakis a Silja check-in ablaknál. Végül egy órára értünk a Vasa múzeumhoz. A XVII. százasban építettek egy szép nagy hadihajót, amelynek építésébe az akkori király is beleszólt. Több faragványt, magasabb mellvértet akart. Emiatt az első próbaútján, másfél km után, derült, szélcsendes időben elsüllyedt a hajó az öbölben. Bár alig 30 m mélyen volt, a korabeli technológiákkal (gy. k. búvárharang) nem tudták kiemelni, bár pár ágyút a felszínre hoztak. Elfelejtve hevert a XX. századig, amikor is megtalálták és 1964-ben kiemelték. A Balti-tenger vize se nem sós, se nem édes, ún. brakk víz, emiatt a faanyagot lebontó gombák nem élnek meg benne, a hajó épen megmaradt. Konzerválták a fát, összeállították a hajót és kiállítást szerveztek az emberi maradványokból, továbbá a fellelt tárgyakból. Sajnos fényképezni nem tudtunk, mert túl sötét volt és túl nagy volt a hajó, de szép kiállítás volt.

Ez a sziget is jó lesz.

Hazafelé elcsábultunk: befizettünk a büfé vacsorára. Nagyon drága volt, €35/fő, de megérte: kaptunk kaviárt, halakat, kagylót, kagyló salátát, salátákat, meleg ételeket, süteményt, csoki krémet (ezekből csak én ettem), ingyen bort, sört, üdítőt. Ültetési rend volt, a nők kicsípték magukat, de a családok is jól jártak. Voltaképpen egy ilyen hajóút nagyon jó a családoknak, ugyanis a kabin árát kell kifizetni, mindegy, hogy hány személy lakik benne. A büfé ára pedig kedvezményes a gyerekekre, 17 év alatt fele annyi, 8 év alatt negyed annyi. Lapátolták is be rendesen a fagylaltot csokiszósszal. Egyszer csak eltűntek a gyerekek és jól beálltak a felnőttek (volt ingyen sör, fehérbor és vörösbor). Ezután megnéztük fent, hogy van-e sarki fény. No persze, nem volt, de messze el lehetett látni a teleholdas éjszakában. A Hold alacsonyan állt, ezért ezüst hidat lehetett látni, továbbá a hajókat a távolban. És végre rájöttünk, hogy hova tűnnek a lenge ruházatú tizenéves lányok: a legfelső bárban karaoke volt, angol, finn és svéd nyelvű számokat énekeltek, komoly, negyvenes öltönyös-kosztümös managerek és tizenéves lányok. Egész jól csinálták - hogy mennyi exhibicionista ember kerül össze egy ilyen hajón! Anna-Mari nagyon kapacitált, hogy énekeljek el valami Depeche Mode számot. Ahhoz egy kicsit több Jagermeistert kellett volna innom. Egyébként elég drága volt a pia. A csapos megjegyezte, hogy milyen jó bankkártyám van (gy. k.: egy mezei nyúl van rajta), mondtam neki, hogy vigyázzon, mert az egy vérnyúl. Éjfél után vége volt a bulinak, diszkó kezdődött. Mi aludtunk reggel 10-ig, amikor is befutottunk Helsinkibe. Még aznap továbbutaztunk Hameenlinnába, de az már egy másik történet.