A leghosszabb év IV/1 - Bevezetés

Életem leghosszabb éve a 2013-as volt. 2012. december 25-én, a Fairbanks-ben tartott THEMIS/ARTEMIS scientific meetingre szóló meghívással indult es a Magyarországon 2016. április 1-én kezdődő munkába állással végződött. Ha a százéves és a harmincéves háború sem harminc vagy száz évig tartott, akkor nekem is lehet egy ilyen évem. Sajnos semmi dicsőséges nem volt benne, mert eszelősen szívtam és a bizonytalanság miatt velem együtt a családom is. Konkrétan a siker legkisebb esélye nélkül állást kerestem, azaz állás- és projektpályázatokat írtam. Az álláspályázatok megírása rengeteg időt vett el, ugyanis az egyszerűbb esetekben tudományos önéletrajzot, publikációs listát és "statement of research experiences"-t, azaz motivációs/kísérő levelet kellett írnom. A CV négy oldal (nem HR-esnek írom), a publikációs lista kilenc (ezt karban kell tartani), a statement of research experiences kettő. És ehhez jön még a levelezés, az állásnak való utánanézés, adatgyűjtés. Sokszor egyedi dolgokat kérnek, ekkor simán lehet egy pályázat 40-70 oldal. Hetekig tart megírni, hogy aztán az kapja az állást, akinek valójában kiírták. De ne szaladjunk előre. PhD-m van és három diplomám. Hogy lehet az, hogy ennyi ideig nem találtam semmit (és már nem is fogok találni semmilyen tudományos állást Magyarország határain kívül)? Ennek egyszerű okai vannak, a bejegyzés végén olvashatóak. Ennek a megértéséhez azonban el kell mondanom, hogy működik a tudomány és a milyen egy kutató életpályája. 

Az általam önkényesen angolszásznak nevezett oktatási rendszer sémája.

Akinek nincs türelme az alábbiakat végigolvasni, az egyszerűen olvassa el a drogmaffia és a tudományos élet párhuzamos vonásairól szóló cikket, vagy a blogbejegyzést. Ugyanezt fogom elmondani, csak hosszabban, pontosabban, alaposabban és szubjektívebben. Kezdjük az angolszász (brit-ír-amerikai-ausztrál-német-osztrák rendszerrel). Azzal kezdődik, hogy a BSc hallgató nyári gyakorlatra megy az adott intézetbe. Ezért fizetést kap és tudományos munkát végeztetnek vele. (Aki Magyarországon kutató, az most vonyít és az asztalt kapargatja kínjában. A magyar rendszert nem fejtem ki az olvasók szellemi egészségének megvédése érdekében.) Ha jól dolgozik (nem a világ megváltását várják el tőle), akkor maradhat PhD hallgatónak. Figyelem! Kint 21 évesen kezdik a képzést, amely öt éves. És sok hallgató van, nem tíz egy egész tanszékcsoportban, vagy hat egy 300 fős intézetben. Nem is kell évfolyamzsenikre gondolni. Ezek buliznak, sziklát másznak, túráznak, kocsmáznak, de a tudománynak élnek. Közben kapnak egy olyan fizetést, amiből kifizetik az albérletet (legalább egy saját szobát, közös konyhával és fürdőszobával) és Amerikában az autót. Először tárgyakat vesznek fel, nyári iskolába járnak (amiért kreditek járnak nekik, hiszen a legjobbaktól hallgatnak előadásokat), majd két év után vizsgáznak. A témavezetőjük foglalkozik velük, figyelemmel kíséri a fejlődésüket, mindig naprakészen követi a diákja fejlődését és beavatja őket a szakma rejtelmeibe. Ez egy mester és a tanítványa viszony. Egyrészt tanul a hallgató, másrészt maga a mester is fejlődik és sokkal több lesz, mint a képzés kezdetén. A nyári iskolákon is lehet ismerkedni, de a konferenciákon közösen vesznek részt és a témavezető, aki a bérüket fizeti bemutatja őket a szakma nagyjainak. Megtanítja őket, hogyan kell poszter készíteni, előadni, milyen prezentációkat lehet készíteni. Megtanulják azt is, hogy hogyan kell tudományos életrajzot, ajánlást, statement of research experiences-t és más, állásjelentkezéshez alapvetően szükséges dokumentumokat elkészíteni. Hogyan kell egy tudományos közleményt, referált cikket megírni és beküldeni első osztályú szaklapokba, majd megvédeni a bírálóktól. Végül elküldi őket pár hónapra a haverjaihoz, azaz azokhoz az emberekhez, akik ugyanazt a témát művelik (azaz potenciális munkaadók), hogy megismerjék őket. Miután publikáltak egy halom cikket együtt neves szaklapokban, megírja a disszertációját. Ez tipikusan nem monográfia, hanem a cikkek lényegének összefoglalója bevezetéssel és a végén a cikkel. Ezt elküldik nemzetközi bírálóknak, akik kapnak kb. 300 eurót, és három hetet a válaszra. Ezután jön a védés. A tanszékvezető, a témavezető és egy opponens a tagja a bizottságnak. Előadják, hogy miről van szó a közönségnek, majd az opponens kérdez. Egyre durvábbat és egyre szélesebb körből. Amikor megunják a szívatást, akkor gratulálnak a jelöltnek és jöhet a parti. A koccintás kötelező, majd valahol azonnal süti és szendvics van, valahol díszvacsora frakkban (ld. Heli karonkkáját) és utána sörözés. Ekkor már a témavezető szerzett egy állást a friss doktorandusznak, valami jó, elismert és nagy helyen, lehetőleg az USA-ban. Kezdődhetnek a posztdoktori évek – vagy nem. A PhD az angolszász országokban az egyetemi diploma. El lehet vele helyezkedni az iparban, ahol gyakorlati kutatással lehet foglalkozni, esetleg szoftver fejlesztéssel. Ez ugyanolyan kutatómunka, mint a másik, egy olyan országban, ahol van kutatás és fejlesztés az iparban. Sokkal több a fizetés és azonnal határozatlan idejű szerződést kapnak a dolgozók. Ezt bármikor meg lehet lépni a poszt-doktori évek alatt és utána is ezekben az országokban. 

A szomorú valóság: nem lesz mindekiből kutató, akinek PhD-je van.

Mit is jelent a poszt-doktori kutató? Elméletileg legfeljebb négy-hat évvel korábban fejezte be a PhD képzését. Témavezetője van, mert az önállóság egy magyar egyetemi végzettségű értelmiségi szintjén van a régi, Bologna előtti rendszerben (Bologna erőltetése eggyel alsóbb szintre nyomott mindent Magyarországon – pont, amilyen a külföldi képzés volt korábban). Minden erejét és (munka)idejét tudományos kutatásra fordítja (néhol tanít is), mert a szerződésének meghosszabbításának a kulcsa a jó publikációs teljesítmény. Elvben jobb helyen évente kettő elsőszerzős első osztályú lapba beküldött cikket várnak el posztdoktortól. A szerződése határozott idejű és tipikus kettő-három év hosszú. Egy helyen azonban maximum hat évig maradhat. 

Beszéljünk egy kicsit a referált publikáció fogalmáról. Ez a tudományban használatos pénzt. Ez az értékmérő. Ha két kutató találkozik, akkor a férfiak között szokásos farok összeméregető beszélgetés tárgya nem az, hogy kinek mennyi a fizetése, milyen kocsija van, vagy hogy ki hol nyaralt, esetleg, hogy kinek hol lovagol a leánya. A kérkedés tárgya az, hogy kinek mennyi és milyen cikke van. Ha cikk van, akkor minden van. Van biztos állás (amíg a szerződés le nem jár), a konferenciákat egzotikus helyeken rendezik, lehet lakás vagy házat venni részletre. Egy ilyen cikket nem olyan egyszerű megírni, ez nem a „Nők lapja”. A tanulmány a hónapokig, évekig tartó kutatási eredményeket tartalmazza. A bírálók aztán megcsócsálják és vagy megjelenik, vagy lehet újra próbálkozni ugyanott, vagy máshol. Menjünk bele a részletekbe! A fenti definíció alaposan elavult. Valójában az egyetlen szerzős cikkekre vonatkozik. Így publikált Kopernikusz, Newton, Einstein. Csakhogy szépen lassan elmozdult a dolog a több szerzős cikkek irányába, ahogy egyre bonyolultabb volt átlátni egy-egy területet. Több szerző lett, majd a szerzők nevei ABC sorrendben kerültek rá a cikkben. Itt tart jelenleg a magyar tudományos élet többsége, köztük is a fejlettebbek. Erre készítenek fel a magyar egyetemen, pedig már csak a matematikusok, kemény elméleti fizikusok, az általános relativitáselmélettel foglalkozók és az égi mechanikusok dolgoznak így. Nagyjából 1980 körül elkezdték elvárni sok szerzővel, sok cikket publikálást. Lehet akár harminc-ötven szerző is a cikkben, de háromszáz is. Ezek tipikusan pl. részecskegyorsítót üzemeltetnek. Minden ember csinál valami a gyorsítón, megérdemli, hogy belekerüljön. Az űrfizikában a műszeres emberek kerülnek bele így sok cikkbe. Ők az utolsó szerzők. Sokszor elég, ha csak a kutatócsoport tagja vagy ráraknak a cikkekre. Ez rendben is lenne, de nem mondják el, nem lehet tudni, hogy ki mit dolgozik egy cikken (kivéve Science, Nature és más kiemelt lapokban megjelent cikkeket). Elvben az első, vagy levelező szerző felel a cikkért. A megírásáért, a beküldésért, a bírálatokra adandó válaszért. Űrfizikában a cikkek végén a műszeresen szerepelnek, de máshol meg az csoport vezetője. Szóval nem lehet tudni, mert elrejtik, hogy mi a szerepe a több embernek. Tehát, ugyanannyit mindenkinek cikk, mintha csak ő írta volna. Aki jó(nagy) csoportban van, annak sok cikke lesz a posztdoktori ideje alatt és később, amikor saját csoportja lesz. Aki nem, az megszívta. Ez nem igazságos, de ez az élet. (Megjegyzés: a tudományos teljesítmény mérésének több más faktora is van. Aki kíváncsi rá, az nézze meg, hogy mi az az impakt faktor, a független hivatkozás és a Hirsch-index. Az egyszerűség kedvéért emeltem ki egyet, mert ha valakinek sok cikke van, akkor a többi mérőszám is jó.) 

Tehát a posztdok arra törekszik, hogy minél több saját cikke legyen és minél több társszerzős cikke. Amikor lejár a szerződése, akkor elmehet az iparba. Jelentkezhet állandó állásra az egyetemeken, vagy pályázhat kutatási pénzekre és eltarthatja magát, vagy mások tartják el őt (Research Scientist). Azonban vagy korlát, amely már törvényellenes, de létezik: 35 éves kor felett nem alkalmaznak posztdokként senkit. Mehet, amerre lát. Ekkor szoktak a Kelet-Európaiak Lendület programmal, vagy anélkül hazatérni a nyomorba és a lepattant intézetekbe. Ugyanis állandó állást szerezni nehéz. Sok helyen azonban lehetséges, hogy nagyon sokáig, évtizedekig eltartsd magad a saját magad elnyert pályázatokból. Fontos, hogy a cikkeken kívül az elnyert pályázati összegeket is nézik. Pl. kb egy millió dollárt kell nyerni az amerikai egyetemeken, hogy full professzor legyél. Egy Kelet-Európainak egy élet alatt nem jön össze, hazai forrásokból legalábbis biztosan nem. 

A tenure track system. Elég macerás, de így lesz a kutatónak nyugdíjas állása.

Határozatlan idejű állás kevés van. Pontosabban olyan állandó állás, amit bárki (elvben) megkaphat. Ha nem egy űrügynökségnél dolgozik valaki, akkor ez az állás egy egyetemi lectures, assistant/associate professor pozíció. (Figyelem! Nyugaton az egyetemek összefonódtak a kutatóintézetekkel. Aki intézeti kutató, az egyetemen is oktat. Vagy nem (CNRS, FMI). De azokat az állásokat úgysem hirdetik meg, úgyhogy jó a közelítés.) Kell hozzá kb. száz referált első osztályú cikk, vagy kevesebb első osztályú, de több Science, vagy Nature cikk. Tanítási gyakorlat, kapcsolatok. A jelentkezési procedúra első lépése a pályázati anyag elkészítése. CV, full publikációs lista, statement of research experiences, kutatási terv, tanítási elképzelések és cover letters. Esetleg cikkeket kell még csatolni. Ez simán lehet 40-70 oldal, elkészítése pedig több hétbe telik. Ezt egy bizottság átnézi és kiszórja az első blikkre nem megfelelő jelölteket (pl. nem orosz, vagy cseh Kelet-Európaiak, 35-40 év felettiek és negyven-ötven cikknél kevesebbel pályázók). A short listre kerülőket behívják interjúra. Ez nem egy kedélyes beszélgetés. Először is próbatanítást kell tartani. Azaz órát alsóbb éves BSc hallgatóknak alaptárgyakból. Másik előadást MSc és PhD hallgatóknak. Ismeretterjesztő előadást, igazi rendes tudományos előadást. Interjú a tanszékvezetővel, a dékánnal és a rektorral. Ha a jelölt megfelel az egy hétig tartó tortúra után, akkor kap egy négy-öt éves „tenure track” pozíciót. Azaz „lecturer”, „assitant professor” (adjunktus) vagy „asssociate professor” (docens) lesz. Oktatói és kutatói kvalitásait ez alatt az idő alatt bizonyíthatja. A szerződés végén véglegesítik, vagy kap még egy kis időt. Ha az újabb öt év után sem véglegesítik, akkor mehet, amerre lát. A véglegesítés után pár évvel lesz „full professor”. Ez már biztos állás, magas, egyenletes jövedelem. A magyar alulfizetett, jelentős részben alkalmatlan, tanítani nem tudó, szakmailag nemzetközi szinten el nem ismert (sőt nem is ismert) egyetemi és főiskolai oktatókkal szemben nagyon megválogatják, hogy kit vesznek fel. Emiatt ez a kutatói pálya csúcsa, a mennyország, a kevés kiváltságos, kivétel nélkül kiemelkedő képességű ember jutalma. Persze, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Azaz nem minden elhivatott és arra alkalmas emberből lesz professzor. 

És most jöjjön a maradék, az általam „kontinentálisnak” nevezett rendszer. Elvben teljesen angolszászosították és bolognásították a többi rendszer. Ez azonban távolról sincs így. Valójában két kategória létezik ebben a rendszerben: a félistenek, akik határozatlan idejű közalkalmazottak és csicskák. Igen, csicskák és nem rabszolgák. Mert a rabszolga enni-inni kap, szállást kap, de a csicska azt is alig. A fenti hosszú fejtegetésből a gyakornokok és a doktoranduszok teljes egészében átvehetőek. Igaz, erősen feudális a rendszer és messze nincs annyi pénze egy témavezetőnek, mint az angolszász rendszerben. Azonban a doktoranduszok sorsáról a túlnyomó többség gondoskodik. Csakhogy Európában nincs posztdoktori pozíció. Pontosítok: olyan posztdoktori pozíció, ahol úgy engedik fejlődni a fiatalak kutatókat, mint a másik rendszerben, az nagyon ritka. Űrfizikában a következő kiemelt helyeket ismerem: Svédországban az Uppsalai és a Kirunai intézet. Göttingenben az egyetem (volt Lindau-i intézet) és Braunschweigben az egyetem Németországban. Grázban is van egy, Ausztriában. Itt van elég ember és elég magas színvonalú munka, hogy a cikkek száma erősen megnövekedjen. Ez elég kevés, ezért tipikusan az USA-ba küldik az embereket posztdoktori ösztöndíjasnak. Sok országban akár úgy, hogy a küldő állam akadémiája fedezi a bérköltségeket (!!!). Ez igazán jó üzlet: kint van az illető, sok cikke lesz és elmondhatja, hogy kint volt az USA-ban. Hogy kinek a pénzén senki sem kérdezi. Különös anomália, hogy a finnek mennek így ki és nem a franciák. Ugyanis a franciák elismertebbek, az ő embereik megkapják az állásokat a témavezető kapcsolatai alapján. Amikor valaki nyugdíjba megy az európai intézetben és megürül az állandó állása, akkor a volt témavezető visszahívja a volt hallgatóját és egy kamu pályázat után felveszi az intézetbe, vagy a tanszékre („Mindig van egy erős jelentkező és a többiek jelentkezése erősíti a kiválasztás minőségét.”). A fizetése alacsonyabb kezdetben, mint egy posztdoké, de minden évben nő. Kaphat hitelt, házat, lakást vehet, családot alapíthat. És innentől kezdve „a töködet vakarod és várod, hogy jöjjön a szabadság.” Ezek a közalkalmazotti lét örömei. 

És most jön az egy millió dolláros kérdés: de hát vannak más intézetek és azokban is vannak posztdokok? Nos, valójában az európai rendszer nem ismeri ezt a kategóriát. Jogilag mérnöknek, azaz technikusnak és operátornak lehet ideiglenes szerződéssel felvenni valakit. Ennek időtartama egy év, amely kétszer, esetleg még háromszor hosszabbítható. Utána elküldik az illetőt, menjen amerre lát, mert különben állandó állást kellene adni neki. Az meg kell a saját nemzettársnak. Ezeket az állásokat jelentős részben a nyugatiak szemében alsóbbrendű, balek Kelet-Európaiak és ázsiaiak töltik be. Egyrészt ezek mögött nem áll egy erős kutató, aki támogatja őket. Másrészt még ha nem is olyan az állás, mint gondolták maradnak, mert még mindig tízszer jobbak a munkakörülmények, mint otthon. Amikor lejár a szerződés, akkor hazamennek az otthoni nyomorúságos állásukba és ők a janik, hogy voltak külföldön. Ezekkel az emberekkel nem mindig tudományos munkát, hanem tudományos aljamunkát végeztetnek. Programozás, tudományos programot fejlesztése, műszerekről való gondoskodás. A csoport cikkeibe vagy belekerülnek vagy nem. Simán megtagadják tőlük a konferenciára való utazást, még akkor is, ha meghívták őket. Ők nem emberek, csicskák. Alacsonyabb a megbecsülésük, mint a doktoranduszoknak, akiknek még nincs is meg PhD-je. Így működik a tudomány az EU-ban. Köszönjük szeretett vezéreinknek, hogy száraz kenyéren és vízen tartják a kutatókat otthon. 

Ennyit alapvetésül. Amit írtam, az főleg az űrfizikára igaz és elég sarkított. De félek tőle, hogy nem áll messze a valóságtól pl. a csillagászoknál sem. Mert hazajönnek, alig ismerek valakit, aki két-három évnél, egy posztdoktori ciklusnál tovább maradt kint. A kivételt azok képezik, akik külföldön írták a doktorijukat. Ugyanis az emberek felületessége miatt, aki Teheránban születik, az iráni (terrorista, még ha kanadai állampolgár lett időközben), aki Helsinkiben, az finn, aki Németországban, Írországban, Finnországban, Svájcban végzi a doktori iskolát, az pedig német, ír, finn, vagy svájci. Még akkor is, ha indiai, vagy fekete. Így megy ez. 

A fentiek alapján könnyen el tudom mondani, hogy miért nem találtam máshol állást, csak Kínában, vagy Magyarországon: kiöregedtem a posztdoktori korból, a teljesítményem a társszerzős cikkek relatíve alacsony száma és a 33 évesen megszerzett PhD fokozat miatt nem volt elegendő, hogy állandó állást szerezzek valahol. Nagy csalódás és teljesen váratlan fordulat, hogy Finnországban külföldi kutató nem nyerhet semmilyen pályázati pénzt, amiből eltarthatja magát (mindenki külföldi, aki nem ott végezte a PhD-ját és nem finn állampolgár). Persze esetleg lehet „megfelelő” nemzethez tartozó, azaz angol, francia, amerikai, német. Ekkor kaphat pénzt, mert bizonyítani lehet, hogy nem csak a finnek mennek hozzájuk, hanem ők is a finnekhez, azaz a finn tudományos élet része a nemzetközi vérkeringésnek (25 év kemény munka után sincs így, ezért kell bizonygatni. Ők a periféria, pedig igazán többet érdemelnének). De állandó állást, nagyon ritkán kapnak (tizenöt év után, a finn pedig öt év után). 

Folyt. köv.- közben lesz egy kis Amerika :)

Költözünk

Amióta kiköltöztünk Helsinkibe, végig Kivihakán, Etelä-Hagaban laktunk egy 27 m^2-es garzonlakásban. Nappali egybenyílt a konyhával, kis előszoba, WC és francia erkély, lent kerékpártároló és kis pincehelyiség – ennyi volt a lakás, amit Anna-Mari nagyon csinosan berendezett. A környék gyönyörű volt, a közlekedés a központba gyors volt, az intézetbe kevésbé. Sajnos azonban egyre kisebb lett hely, ahogy bebútoroztunk. Sokkal rosszabbul érintett, hogy minden főzés után kaja szag árasztotta el a lakást és nagyon párás, nedves volt a levegő. Nehezen száradtak a ruhák, nem is volt hová kiteríteni őket. Ráadásul elég körülményesen tudtunk vendégeket fogadni, mert csak egy szobánk volt, egy ággyal. Mégsem költöztünk, mert olcsónak tűnt a hely. Ezt változtatta meg egy kanbuli, egy szauna parti egy magyar programozónál 2012 áprilisában. a barátnője ugyanis hazament Magyarországra vizsgázni. Szegény nagyon magányosnak érezte magát és meghívta a szokásos társaság hímivarú tagjait egy kis sörözésre és szaunázásra az Espooban lévő lakásukba. A lakás két szobás volt, egy lezárható hálószobából, nappaliból, amely dolgozó szobaként és ebédlőként funkcionált, továbbá amerikai konyhából, azaz a nappalival egybenyíló konyhából állt. Ezenfelül rendelkezett egy üvegezett erkéllyel a lakás teljes hosszában, ahová ki lehet ülni, ha márciustól novemberig kisüt a Nap és szaunával a fürdőszobában. Az albérleti díj pedig a mi albérleti költségünknek alig a harmadával volt több. Ekkor értettem meg, hogy a mi lakásunk nem olcsó, a piaci árat fizetjük. Annyi előnyünk volt, hogy azonnal beköltözhettünk, amikor 2010 novemberében megérkeztünk. Ekkor eldöntöttünk, hogy új nagyobb, erkélyes lakást keresünk, és elköltözünk.

A régi házunk „udvara”.

Ez nem olyan egyszerű Finnországban, de magyarként és közalkalmazottként nem lehetetlen és minden legális. Létezik pár ügynökség, amelyik ezzel foglalkozik. Sajnos a munka mellett túl sok időm és energiám nem volt, ezért főleg Anna-Mari nézte az oldalakat. Nagyon furcsa volt a rendszer. A lakásokat meg lehetett tekintetni mindenkinek tipikusan egy munkanap közepén lévő időpontban. Ekkor ott van az ügynök (a tulajdonost jobbára nem is ismered) és válaszol a kérdésekre. Ha tetszik a lakás, akkor ki kell tölteni egy formanyomtatványt. Megkérdezik, hogy mi a szociális számod, hol dolgozol, van-e családod, hány gyereked van, a feleséged dolgozik-e, továbbá hogy mennyi a havi nettó jövedelmed. Ezt az ügynök elküldi a tulajdonosnak, aki kiválasztja a legszimpatikusabbakat. Ezeket az ügynökség leellenőrzi a szociális szám alapján. Ebből látható, hogy előző évben mennyi adót fizetett, hol dolgozott, van-e tartozása, most hol lakik és még minden más. Ezután felkínálják a lakást telefonon a legszimpatikusabb jelöltnek. Anna-Mari pakisztáni, indiai, lett, orosz és egyéb nemzetiségű társai a finn nyelvtanfolyamról panaszkodtak, hogy nehéz lakást találni, mert a finnek rasszisták. Valójában csak nem hülyék. Ha valaki nem beszéli a nyelvet, nincs munkája és segélyből él, amióta megérkezett, nyilvánvalóan nem tűnik jó albérlőnek. Nekünk ennél könnyebb dolgunk volt. Négy a lakást néztünk meg Espooban, Malmiban, Kontulában és Jakomäkiben 2012 őszén, ebből hármat felajánlottak nekünk. Egyet én mondtam le, egyet Anna-Mari, a harmadikban élünk azóta is.

Ősz az új házunk előtt.

Először egy gyönyörű, két szobás, különálló konyhás, üvegezett erkélyes lakást néztünk meg Espooban, a helyi érdekű vasút közelében. A lakás új volt, a konyha szépen berendezett és a közlekedés elsőrangú. Volt azonban egy zavaró tényező. Amíg 10-15-en vártunk az ügynökre, elsétált mellettünk két fekete hajú, hosszú fekete szoknyás finn. Lecövekeltek az bejárati ajtó előtt és elszívtak egy-egy cigarettát a lépcsőn, majd bementek a lépcsőházba. Ők nem bevándorlók voltak, hanem finnek, de a finnek többsége szőke hajú és kék szemű. Bizony, ezek orkok voltak. Ezek után megérkezett az ügynök és felmentünk a lakásba. Az lépcsőház koszos, összemaszatolt, mocskos és graffitis volt és pont az álomlakással szemben laktak a sziú harcosok, mint a 15-en. Másnap felajánlották a lakást, de lemondtam Anna-Mari minden sírása-rívása ellenére. Egész egyszerűen szeretek biztonságban élni, még ha egyesek ezért fajgyűlölőnek és kirekesztőnek tartanak. A lakást utána még sokáig hirdették, lehet, hogy nem csak én gondolkozom így Finnországban.

Folytatódott a lakáskeresés. Meghirdettek egy lakást Malmiban. Fura volt a cím, az első találkozóra nem jött el senki, továbbá igen nehezen találtuk meg a lakást. Végül kiderült, hogy a Malmi pályaudvarral szemben található. Nos, Malmi nem egy rossz hely, parkos rendezett, de a pályaudvar „önálló szubkultúra”. A lakás erkélye a Malmintorira nézett, ami a pályaudvar-gettóterep előtti tér, a másik fele pedig a rendezett parkos részre. A lakásban szauna is volt, de nem kellett sokat gondolkoznunk ezen a lakáson, ugyanis ezt nem ajánlották fel nekünk.

Kontulában egy egész két szintes, 80 m^2-es faházat akartak kiadni. Nekem nem tetszett, mert nehezen lehetett bejutni a munkahelyemre, de Anna-Mari nagyon lázban égett érte. Meg is néztük, külön-külön. Én kibringáztam és a GPS elvezetett a jelenlegi otthonunk, Jakomäki mellett. Nekem nem tetszett, mert egy kissé lepattant faház volt. Anna-Mari már eltervezte az alaprajza alapján, hogy hogyan rendezi be, amikor megnézte. Kiderült, hogy a felső szint tetőtér. És a tető szépen belelóg mindenbe, emiatt még hálószobának sem lehet rendesen használni. Ezért ezt a lakást végül Anna-Mari mondta le.

Végül Anna-Mari talált egy lakást. Álom lakást, álom konyhával. Valójában a fehér-fa színű konyhába szeretett bele. 63 m^2, két szoba, konyha, fürdőszoba található a lakásban és egy üvegezett erkély. Ez egész egy lakóparkban található, meleg és hideg pince és kerékpártároló tartozott hozzá. A környék rendezett, a ház előtt játszótér található, körülötte park és erdő. A városhatár vagy 50m-re található, a 77-es busz megállója pedig 300m-re. Azzal 20 perc alatt lehet a FMI-be, a munkahelyemre beérni, a városban pedig olyan 45-50 perc alatt. Az út autópályán vezet, de mellett be lehet tekerni párhuzamos utcákon Kumpulába. Már a bemutató napján feltűnt, hogy elég gyorsan kiértem busszal. Sokan voltak a "lakásunkban" és a "konyhánkban". Egy orosz pár, valami nepáliak és két diákokból álló pár. Gondoltuk, hogy ezek finnek, azok gazdagabbak, nem kapjuk meg a lakást. Tévedtünk – megkaptuk. A szerződés aláírásánál kiderült, hogy a tulajdonosok a közelünkben laknak. Ezenfelül sokat számított a közalkalmazotti (azaz biztos) állás és a magyar állampolgárság. Ugyanis a tulajdonosoknak voltak magyar barátaik. Micsoda előny Franciaországhoz képest! :) Már „csak” a költözés megszervezése maradt hátra.

Isku asztal és székek.

Jogosítvány nélkül költözni rémálom. Mikrobuszt sok helyen, pl. benzinkutaknál is lehet kölcsönözni Finnországban olcsón. De ki vezeti? Egyikünknek sincs jogosítványa. Szerencsére akadt végül nem egy, hanem három sofőr is. Először Anna-Mari anyukája ajánlkozott, majd egy magyar barátunk, végül egy finn nevű kollégám. Szóval akadt három sofőrünk is. finn kollégáról nem gondoltam, hogy ilyen jó viszonyban vagyunk, de irodatársam még később is sok meglepetést okozott. Megkértem egy orosz, egy indiai és a finn kollégát, hogy 2012 november 3-án, szombaton 10-re jelenjenek meg az új lakásunk előtt, mert költözünk. Azonban, hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, szerelmetes feleségem kicsit megbonyolította. Úgy gondolta, hogy vendéglátáshoz jól jönne egy hat személyes étkező asztal hat székkel, a konyhába egy kis étkező asztal és egy kihúzható ágy a nappaliba. Éppen leértékelés volt az ISKU nevű áruházban és méregdrága, de színben a konyhához illő (fa mintás-fehér) székeket és asztalt olcsóbban kaptuk meg valamivel, mint az IKEA fehér és rosszabb minőségű készletét. Szóval a harci feladat volt a költözés mellett ezek elszállítása is. Ezt végül úgy oldottuk meg, hogy az anyós megérkezett csütörtökön repülőgéppel, majd elszállásoltuk az új lakásban (a régi helyen nem volt szabad ágy). Ez elég spártaira sikerült, mert a bemutató után az előző lakók elvitték a lámpákat a szobákból, a konyháról és az előszobából. Pénteken délután háromkor találkoztunk Helsinki központjában, ahol autót lehetett kölcsönözni és az anyós ismeretlen terepen, ismeretlen mikrobusszal elvezetett a közelünkben lévő IKEÁ-hoz. Ott megvettük az ágyat és a kisebbik asztalt, majd elmenetünk az ISKU-ba a nagy étkező asztalért. Innen az új lakáshoz hajtott az anyósom és felcipeltem a bútorokat a legfelső emeletre. Este hatra érkezett a magyar barátunk, akit bemutattam Eszternek, az anyósomnak és utána a régi lakáshoz hajtottunk. Ott gyorsan bedobáltunk mindent, ami már (hetek, napok) óta dobozban és zsákban volt. A barátunk visszahajtott az új lakáshoz, ahol kipakoltunk, majd anyósomtól búcsút véve vissza vezetett és leparkolta a minibuszt a régi lakás udvarára. Onnan nem mozdulhatott másnap reggelig, hiszen nem tudta senki sem vezetni. Ellenben én telepakoltam kerékpárokkal, bútorokkal és minden mozdíthatatlan cuccal. Mozgalmas éjszaka volt, de a java ezután következett, másnap reggel.

Fenyők az erkélyünkről.

Másnap reggel korán ébredtünk. A magyar sofőrünk kilencre igérte magát, addig szét kellett szerelnem az ágyunkat. Munka közben kedvesen panaszosan felsírt: „Hogy tudtam két év alatt ebben a kicsit lakásban ennyi mindent felhalmozni?” Nem én mondtam. :( A következő pillanatban csörgött a telefonom és a Magyar Kedd lelke és főszervezője jelentkezett. Kérdezte, hogy akkor jöhet-e segíteni. Mondtam, hogy ok, akkor Anna-Marit itt hagyjuk, és majd visszajön a mikrobusszal, amikor közölte, hogy hát Ő nem gyalog, hanem kocsival jön. Ez igen nagy segítség volt. A "sofőrünk" időben érkezett, amit tudtunk bepakoltunk a mikrobuszba. Anna-Marit megkértük, hogy a maradék cuccokat az üres lakásból még szedje össze. Ez a maradék, egy-két ruha kitöltötte mentőangyalunk autójának csomagtartóját. Fél tíz felé indultunk el a furgonnal. Emiatt a finn kollégám telefonja tíz előtt öt perccel az autópályán ért minket: hogy lehet a lépcsőházhoz odatalálni? Útbaigazítottam. Érdekes volt utólag hallgatni az anyósom beszámolóját. Eszter franciául beszél és tanul angolt és tanult oroszt. A kolléga édesanyja pedig orosz. Alig értették egymást, ami Eszternek igen rosszul esett, hiszen Ő még az egyetemen is tanult oroszul. Kis késéssel érkeztünk, de negyed tizenegykor még senki sem volt ott csak a finn kolléga (jellemző :)). Az indiai kolléga lánya felsírt és ezért késett, Dimitriy pedig a buszt késte le. Nekünk pedig sürgősen vissza kellett mennünk a régi lakásba az utolsó adat cuccért, hiszen a buszt délután kettőig vissza kellett vinnünk. Emiatt végül a finn kolléga EGYEDÜL vitte fel az összes cuccot a harmadik emeletre. Nagyon nem erre számítottam. Egyébként Ő volt az, aki normálisan dolgozott és normálisan is viselkedett. az orosz kollégáról kiderült, hogy valójában nem beszél franciául. Az indiai és az orosz kolléga pedig egymással voltak elfoglalva, nem foglakoztak Anna-Marival, aki emiatt rosszul érezte magát. Vele egyedül a finn kollég beszélt. Egészen másképpen viselkedett, mint az irodában. Sajnos addig én csak a mogorva, barátságtalan arcát ismetem meg és erről beszéltem otthon. A családom pedig az emberi arcát ismerte meg. Emiatt kaptam is egy fejmosást Esztertől és Anna-Maritól. Egy zokszó nélkül vitte fel a dolgainkat az emeletre, Ő ért oda egyedül időben és barátságos volt mindenkivel. Csak a végén kért egy pohárka pálinkát. Sajnos a társaságot felrobbantottuk, mert a buszt rohamtempóban vissza kellett vinni a belvárosba. Azért a magyarok, akik főleg informatikusok voltak és a kollégák elég jól kijöttek egymással a költözés alatt és később a lakásavató bulin is. Nem is csoda, hiszen kockafejűek voltak mind egy szálig. :)

Visszatérés Narpiöbe

A vártnál sokkal hamarabb visszatértem Vaasa közelébe, hivatalosan Vaasaba. Kristiinakapunki és Kaskinen között félúton mökkiztünk Anna-Marival és a Magyar Keddes magyarokkal szeptember végén, pontosabban szeptember 25-28 között. A hely neve hivatalosan Narpiö volt. A mökki egy csöndes mellékút mellett feküdt, egy öböl partján. Odafelé menet gyorsan végigjártuk a helyeket, ahol aludtam. Porvot, Merikarviat és Kristiinakaupunkit. Kristiinakaupunki után kb 5 km-re álltunk meg. Egész hétvégén voltaképpen semmit sem csináltunk – azaz szaunáztunk és ittunk -, de az nagyon jól esett. András és Betti vittek minket bérelt autóval. Ildikó és Janne sajnos nem tudott eljönni. A másik autóban Gabi, Kriszta és Zoli ült. Családias hangulatú volt az egész, annál is inkább, mert Gabi és Zoli kivételével egy légtérben aludtunk. Kriszta reggelente azt hitte, hogy ott “szuszogok” mellette. Szegények!

Balra: A mi kis faházunk. Jobbra: naplemente az öbölben.

Pénteken ragyogó napsütésben bementünk Kristiinakapunkiba. Szétnéztünk a piacon és átkeltünk a lagúnán átvezető hídon. Nyáron csak átrobogtam a városon, mert siettem Kaskinen felé. Most volt idő alaposabban megnézni. Az esti szaunázás során, Kriszta megfürdött az öbölben. Másnap szombaton felkerekedtünk és bementünk Kaskinenbe. Minden múzeum zárva volt, ilyen a mi szerencsénk. Narpiö előtt kiderült azokról a fura házakról, hogy raktárak és istállók voltak. A templomban pedig Mannerheim napiparancsa függött. A város közepén, miután a múltkori cukrászdát zárva találtuk visszafordultunk. Bevásároltunk és szaunáztunk egy jót.

A kis csapat Kaskinenben.  

 Vasárnap Andrásékkal elég korán hazaértünk az aranyló fák között. Sajnos még el kellett küldenem a jelentkezésemet az Aalto Egyetem tenure track poziciójára. Ez beárnyékolta mökkizést, mert éjjelente a pályázaton dolgoztam. Többet ilyen nem teszek. Sajnos szeptember a pályázatok hónap Finnországban, ezért ez azt jelenti, hogy szeptember végén nem megyek sehová. Utána annál inkább. Ilyen az itteni élet. Sajnos Gabi és Zoli egy évre leköltözik Portugliába. Nem tudom, hogy ki fogja a Magyar Kedd rendezvényeit szervezni és ezeket a hétvégéket összehozni. Hiányozni fognak és nem csak ezért.

Helin karonkka

Elég régen nem jelentkeztünk. Mentségünkre szolgáljon, hogy új, nagyobb lakásba költöztünk és a keresés, a költözés továbbá a berendezkedés elég sok időnket és még több energiánkat elvette. Közben történt egy s más, amiről illene beszámolni, igyekszünk bepótolni a lemaradást. Kezdjük Heli kollegaőm védésével és a karonkkával, ami egy sajátos finn hagyomány, az opponens tiszteletére adott díszvacsora.

A kis csapat: David, az opponens, Hannu az űrfizika professzora, és Heli.

Heli volt gyakorlatilag az első finn, akit megláttam még Brémában, a COSPAR konferencián. Álltam a poszteremmel szemben, ránézett, majd egy másodperccel később továbbment. Nem túl jó kezdés. :) Később, amikor előadást tartottam Helsinkiben a felvételi interjúm után 2010. szeptember 1-én, átjött az egyetemről, ahol dolgozott, és kérdéseket tett fel. Ebből látszott, hogy a bow shock-kal és a helioszférával foglalkozik. Együttműködésünk azonban a kantinban kezdődött. Tierával, a punk kollégával és részben főnökömmel ebédeltem, majd odaült hozzánk Heli, és arról beszéltek, hogy folytatni akarja a Physical Review Letters-ben megjelent tanulmányát, letöltötte az archívumból (CAA, Cluster Active Archive) az adatokat újra, de teljesen más adatok voltak fent, mint a múltkor. A project manager azt írta, hogy bocsi, de újrakalibrálták az adatokat. Nos, közöltem vele, hogy ezt bizony én csináltam egy román kollégával. A cikk arról szól, hogy a Föld lökéshullámán való áthaladás után szuperszónikus nyalábokat észlelt a Cluster űrszonda. Nagyon fontos lett volna tudni az anyag sűrűségét a nyalábokban és körülöttük, de két műszer két különböző adatot szolgáltatott. Felhívtam a figyelmét arra, hogy van egy harmadik műszer is, amelyik sűrűséget mér (amivel Orléans-ban dolgoztam), továbbá egy negyedik mást mér, de lehet belőle sűrűséget meghatározni. Végül sikerült megírnia az újabb cikket és el is fogadták közlésre az Annales Geophysicae-ba. Ezzel társszerzővé váltam és meghívott a karonkkára, ami egy csakis Finnországban létező akadémiai hagyomány.

David, Heli és Hannu teljes harci díszben.

A védését szeptember 19-én pénteken délben tartották. Hannu frakkot és cilindert, David kölcsön frakkot viselt. Heli fekete kiskosztümöt. Libasorban bevonultak Hannu, David és Heli sorrendben. A védés nem a Magyarországon megszokott szabályokat követte. Először Hannu beszélt finnül, aztán Heli köszöntött minket finnül, majd előadta angolul, hogy mit csinált. Négy jó, magas impakt faktorú cikket jelentetett meg. A disszertációja ennek az esszenciája volt, alig negyven oldal. Minimális bevezetőt tartalmazott, majd összefoglalta a saját eredményeit és belekötötte a cikkeit. Profi írta a profiknak, emiatt kevés ember lett volna képes megérteni. Ezért hívták meg David-et, aki átrepülte az óceánt és eljött ide hozzánk Washingtonból, a Goddard Space Flight Centerből. Hálából jól megszivatta Helit. Az előadása után kérdezni kezdett. Először alap dolgokat, majd váratlan kérdéseket tett fel, soha nem látott, régebbi szondák adatait felhasználva. Végül összefoglalta a vizsgát, és Hannu kihirdette az eredményt. Libasorban kivonultak ugyanabban a sorrendben, ahogy bejöttek. A folyosón gratuláltunk Helinek, aki csodálkozott, hogy ott vagyok, ugyanis már két hete beteg voltam. Valószínűleg azért nem vett észre, mert nagyon koncentrált, és abszolút nem hallotta, hogy végigköhögtem a védést, és többször ki kellett mennem a teremből.

Teljes harci díszben, mégis alulöltözötten. Sajnos frakkom az nincsen. :(

Nem volt túl sok időm a karonkkáig. A karonkkát, az opponens - ez esetben David – tiszteletére adott díszvacsorát jobbára egy elegáns vendéglőben tartják. Heli a “Juuri” különtermét foglalta le, ez egy nagyon jó vendéglő a burzsujnegyedben, a városközpontban. Erre csak az opponenst, Hannut, Ramit, a témavezetőjét, a szüleit, a barátját, továbbá az együttműködő partnereket hívta meg: Tuiját, Minnát, Tierát (taréjostul), Katerinát, Jenst, a szobatársát, Noorát és sudárságomat. A dresscode “white tie” volt, azaz a nőknek nagyestélyi, a férfiaknak frakk. Nekem nincsen frakkom, ezért külön engedélyt kaptam az öltönyre. Elég hülyén éreztem magam mégis. Azt hiszem, itt az ideje, hogy vegyek egy frakkot, csak úgy minden eshetőségre. :) Mire megérkeztem, éppen vonultak be a terembe. Mindekinek megvolt a helye, nekem Minna mellett és Noorával szemben. Katerina a szülése után volt pár hónappal, de nem látszottak rajta plusz kilók. Az esemény Heli tósztjával kezdődött, köszöntött és bemutatott minket, elmondta, hogy miért kaptuk a meghívást. Majd indultunk az előétellel: sajt, lóhús és lazac. Egy-egy falatka, fehérborral. A lóhús miatt még mindig bűntudatot érzek, de finom volt, édeskés. Után sorbet szerű édességet kaptunk, fagyasztott joghurtot, menta levéllel. Ezután jöttek a tósztok. Heli köszönetet mondott mindenkinek, David válaszolt rá. Ezután kaptuk a halat, majd salátát, más fajta fehérborral. Ezután Heli megint beszédet mondott, ebben megemlítetette Hannut, Ramit, a barátját, Tuiját, Minnát, Noorát és Jenset. Nekik ebben a sorrendben kellett válaszolniuk. Utána kaptuk a desszertet és kávét. Mindez négy órát vett igénybe. Sajnos annyira rosszul voltam, köhögtem, hogy a cseh kocsmában tartott afterpartira nem mentem el. Elbúcsúztam Helitől, még egyszer gratulálva és sok sikert kívánva neki, váltottam pár szót Daviddal és felültem a 10-es villamosra, amelynek a végállomásánál laktunk és hazadöcögtem Anna-Marihoz. A kocsmában, ahová furgonnal mentek át, vígan voltak még hajnali négyig további meghívottakkal együtt, de ez sajnos kimaradt az életemből.

A meghívás és a vacsora nagyon sokat jelentett nekem. Finnországban érzem, hogy a finnek megbecsülnek, tisztelnek és elismerek. Ez az egyik jele. Ezt Magyarországon sajnos semmilyen szinten nem kaptam meg. A saját védésem sokkal snasszabb volt. Semmiféle hagyományra nem ügyeltek. A doktori eskütételem egy bohóckodás volt, a védésem formális volt, utána nem volt vacsora, se parti. Próbáltam valamit rendezni, de család és segítő kollégák nélkül nem sok jó sült ki belőle. Másrészről 2008-ban elkezdtem szervezni a saját kutatócsoportomat. Tárgyakat hirdettem meg az ELTE-n, diplomamunka és Tudományos Diákköri témákat. Sem Orléans-ban, sem itt nem volt hasonlóra lehetőségem. Ez visszalépést jelent, de ennek nem személyes okai vannak, csak nyugaton a posztdoktori hallgatók sokkal önállótlanabbak és a PhD fokozatot sem akkora durranás megszerezni. Heli valójában nem volt a tanítványom, mégis kicsit annak éreztem. Jelenleg a világ egyik legjobb egyetemén, az Imperial College-ben posztdoktori ösztöndíjas, sokra fogja vinni. Talán majd kapok egy lábjegyzetet az életrajzában. :/

Balszerencsés bringatúra Ouluba: Pori-Vaasa

View Turku-Vaasa in a larger map
  

Negyedik nap, 2012. július 21, szombat, Pori-Yyteri-Merikarvia, 77km

Balázs vasárnapra bérelt egy mikrobuszt, amivel elhozta a cuccait Helsinkiből. Emiatt fél tizenkettőig maradhattam Nála. Megreggeliztünk, majd búcsút vettünk egymástól. Ki tudja, hogy mikor látom megint? Ezután elindultam a városba egy kicsit szétnézni. Sajnos mielőtt elindultam volna, nyergelésnél elkezdett szaladni az eső és a táskám külseje megint elázott. Szerencsére a zacskóban lévő ruhám ezúttal nem. Teljes esővédő szerelésben futottam egy kört a városban. Nem sok szép dolgot láttam, a szokásos sakktáblaalakú városban egyetlen fotót sem készítettem. Találtam egy finn vendéglőt büfé ebéddel (Lounas Buffet) és bepakoltam az útra. Ezután elhagytam a várost. A GPS segített megint. Levettem az esőkabátot és a nadrágot, kicseréltem a fehér lencsét sötétre. Felhívtam anyukámat és elmondtam, hogy hol van az őrült fia.

Homokos tengerpart Yyterinél. Mindjárt lepetézek! 

 

Ezután mellékutak melletti bringautakon tekertem. Virágos mezők mellett vezetett el az utam, de nagyon durva nyugati ellenszél volt. Nagyon szenvedtem. Aztán erdős részre értem és hirtelen felindulásból befordultam Yyteri felé. És egyszer csak egy kemping után feltűnt a hiekkaranta felirat. Strand? Itt? Pedig az volt. Méteres homokbuckákon, két, átszivárgó tengervíz által feltöltött tó között deszkapalló vezetett a partra. A homokos tengerpartra, amelyet buckák öveztek és a sekély vízben megtörő hullámok díszítettek. A parton szélfútta fák alatt napozók barnultak, a vízen szörfösök és jetskysek száguldoztak, a levegőben ejtőernyősök siklottak. Szigorúan neoprénben persze és a vízbe csak pár percre merészkedtek bele az emberek, majd sikítozva kimenekültek. Én is csak térdig mentem bele. Ittam két híg kávét és ettem egy hot-dogot, majd folytattam az utamat.

Szélfútta fák. Nem pálmafák, hanem nyír és fenyőfák.

Az út hátralévő részén át kellett kelnem egy gáton. Továbbra is nagyon erős ellenszél volt, sok szélerőmű és rácsos híd a zsilipek felett. De utána erdők között tekertem, tengerparton, a gyönyörű tájon mökkik sorakoztak. Sajnos megint kitörött két küllőm. Merikarviában a kempinghez GPS-szel jutottam be. Láttam a templomot, majd másztam fel a dombokon hulla fáradtan. A kempingben kaptam főtt kaját és egy kis házikót a tengerparton. Sajnos ott rosszul léptem egyszer és kifordult a bokám. Nem ficamodott ki, nem rándult meg, csak meghúzodott. Sajnos még augusztus végén is fájt. Percekig üvöltöttem, de senki nem jött oda. Végül körbejártam a kempinget, megnéztem a mólón kikötött, áramot vételező hajókat („Mericamping”) és a wifi segítségével beszéltem egy órát Anna-Marival. Nagyon átfáztam rövidnadrágban és pulóverben, alig tudtam a házba visszamenni. A lábam fájt, de jól aludtam reggelig. 

Ötödik nap, 2012. július 22, vasárnap, Merikarvia-Kristiinankaupunki-Kaskinen, 96km

Merikarvia egyetlen nevezetessége: Skandinávia legnagyobb rendszeres használatban lévő fatemploma. 

 

Másnap elég nehezen készültem el. A fájó lábam ellenére jól aludtam a kis faházban a tengerparton. Összekészülés után brunch-csel nyitottam a kantinban. Nem vot túl jó. Kicsit fura volt, mert a lányok nem beszéltek jól angolul. Arra nem jár túl sok külföldi. Ezután körbefényképeztem a templomot, majd bementem az S-Marketbe. Nagyon rászktam, hogy kint hagyhatom a bringát lezáratlanul, vagy elzárva, de felnyergelve. És biztonságban éreztem magam. Vettem két nagy szendvicset, csokit és elindultam az útnak. 

Fatemplom Kristiinankaupunkiban. 

 

Az aznapi út különleges volt. Teljesen lapos volt, de egyetleb város sem volt Kristiinankaupunkiig. Ezuttal tényleg erdőben tekertem, közel a tengerhez és egyedül. Ha voltak mökkik (voltak, mert végig magánterület határolta az utat), akkor azok az úttól messzebb voltak. Se falu, se város nem esett útba. Egyszerűen átmentem a térkép egyik lapjáról a másikra. A kerékpáros térképek ajánlott napi szakaszai egyik várostól a másikig vezetnek, itt azonban se bolt nem volt, se kávézó. Ez nem volt túl kellemes. Két küllőtörés között megálltam az első benzinkútnál, amelyet bezártak azóta, ahogy a helyi (svéd) erőktől megtudtam. Közben szorgalmasan törtek a küllőim, már a bal, azaz a racsnival ellentétes oldalon is. Ez a rossz centrírozás következménye volt, teljesen eltorzult a felni. Ráadásul mindig váratlanul törnek ki. Kényszerű megállóim közben rájöttem egy fontos szabályra a helyi szúnyogokkal kapcsolatban: valami oknál fogva nem repülnek magasra és így nem csípnek boka felett. Talán mert kisebbek, mint a magyarok, ezért nem tudnak széllel szemben repülni. Bögölyök erre már nem voltak és szinte csak fenyők vettek körül. Este fél nyolcra értem be Kristiinankaupunkiba (a várost az alapító Kristiina hercegnőről nevezték el Krisztina városának), pontosabban a lagúnán átvezető hídra. A másik oldalon gyorsan átvágtam a városon, mert a kaskineni kemping korán zárt. Út közben megint gáton keltem át, amikor felhívott a kemping recepciósa, mint kiderült a tulajdonos férje. Nem beszélt angolul, elmondtam Neki, hogy fél óra múlva ott leszek. Ez a Kaskinen egy félszigetre épült. A csúcsán nagy gyárak találhatók kikötőkkel, kizárólagosan teherszállításra használt vasút vezet hozzájuk. Itt is kihasználjál a tenger közelségét. A pirinyó városon gyorsan átvágtam (szabályos sakktábla alaprajzú volt ez is) és félsziget nyakánál megtaláltam a kempinget. 

A kemping tulajdonosa a recepciónál volt, de nem látszott. Elmúlt kilenc óra, a sorompót már leengedte. Rátelefonáltam és mondtam Neki, hogy „Minun nimi on Gábor ja olen tassa.” Erre kijött. Kaptam egy faházat, ami négy személyes volt, előtérrel. Görög filizófusnak éreztem magam, mert a ház egy hordó volt. A tulajdonos nagyon, szinte már zavaróan segítőkész volt. A reggelivel és a ruháim szárításával kapsolatban nem jutottunk dűlőre. Akart adni egy kávéfőzőt, meg (mint kiderült később), kérdezte, hogy akarok-e reggelit. A szokásos kör, azaz zuhanyzás után kapott el az ajtóban és felajánlotta, hogy berakja a ruháimat a szaunába. Ezt sajnos nem tudta elmondani, ezért megkért két német nőt, hogy ugyan fordítson már nekem angolra. Belekezdtek, de hallottam, hogy egymás között németül beszélnek. Erre közözlem, hogy „I habe geschtudieren Deutsch in der Schule. Mein Deutsch ist nicht so gut aber ich könne verstehen Sie.” Hogy ez mennyire jó németül, azt nem tudom, de elmondták, hogy a reggelit rendelni kell és kihozzák. Először nem kértem, aztán kilencre kértem mégis. Azután körbe jártam a strandon, szétcsíptek a szúnyogok, megnéztem a kikötőt, az üres stéget és besétáltam a városba a sötétben, a régi kikötőig. Ez hiba volt, inkább aludni kellett volna. Végül egy óra felé magamra húztam a hordó ajtáját. 

6. nap, 2012. július 23, hétfő, Kaskinen-Narpiö-Vaasa, 112km

Reggel fél kilenckor kászálódtam ki az ágyból átkozva magamat, hogy miért nem aludtam inkább séta helyett. Régebbi túráimon korábban indultam, illetve korábban érkeztem. A kisebb helyeket még este bejártam, a nagyobbakat kései indulással másnap délelőtt. Sajnos ezen a túrán csak pihentem és tekertem. Egész egyszerűen túl kövér vagyok. 130 kg-osan nem sokan tudnak túrázni, én ugyan tudok, de nagyon-nagyon megerőltető. Elmentem a fürdőbe, majd örömmel vettem észre, hogy van még öt percem a reggeliig. Nem volt. A tegnapi érett hölgy jött oda hozzám és közölte, hogy „Huomenta. Sein Früstück ist vertich. Sie wartet doch.” Ajaj, finnek! Odasétálok és néz rám az ipse, hol a bringám. Kiderült, hogy azt akarta lekommunikálni tegnap, hogy a reggeli NEM a kempingben van, hanem a házukban. Odatekerünk, mondja, hogy ez egy jó bringa. A házuk valójában egy panzió volt, tíz euróval többért vetett ágyban aludhattam volna. Ezt a tulajdonosnőtől tudtam meg személyesen. Főzött nekem puurót (zabkását) és megterített. Tízre is jöhettem volna, akkor is jött egy csoport. Kiderült, hogy Helsiniben született, bankban dolgozott és megismerte a férjét. Vele Turkuba költözött. Ott is bankban dolgozott, de nem érezte jól magát. Egy idő után váltani akart. Megvették tavaly a kempinget és Kaskinenbe költöztek. Nem hallott a bringás térképről, amelynek ajánlott szállása volt a kempingjük. Reggeli után elmentem bevásárolni. Hazafelé tekerve egyszer csak ping: megint kitörött egy küllőm, Ezúttal terhelés nélkül. Visszatekertem a kempingbe (akkor jött be a félszigetre egy teherszállító vonat) és elkezdtem szerelni a bringát. Közben jött az ipse és kifizettem kártyával a kemping díját. Rettegve vágtam neki a 95 km-enk (amiből jóval több lett), mert Narpiö után nem volt egyetlen város sem, mint előző nap.

Ez, mi ez? Narpiö rejtélyes házai. 

 

Szerencsém volt. Narpiöbe gyorsan beértem, ahol – mivel ez is svéd többségű település volt – találtam igazi cukrászdát és így expresszó kávét ihattam. Ezután megtaláltam azt az utat, amely nyílegyenesen futott a 8-as úttal párhuzamosan Pörtomig. Erős, szinte viharos DNY-i hátszélben tekertem. Erőfeszítés nélkül mentem 40 km/h körüli sebeséggel órákig. És elértem a kereszteződéshez baj nélkül. Ott találtam egy benzinkutat, ahol vacsoráztam egyet. Majd nekivágtam a 8-as útnak, amely relatíve forgalmas volt és megint kitörött egy küllőm. Fehér arccal cseréltem ki, mert ez volt az utolsó előtti küllőm. Szerencsére nem volt többre szükségem. Csere után letértem az útról és jött újra a rettegés: most erdőben tekertem, egy ideig aszfalton, majd földúton. Ki kellett kapcsolnom a GPS-t, mert olyan földutakra vezetett, amelyek nem volt kitáblázva. Végül egy rendes finn úton eljutottam Övermalaxig. Ott hibáztam: hallgattam a GPS-re és bevitt a susnyásba. Ez magyar minőségű földutakat jelentett. Ott cöcögtem, rettegve, hogy mikor törik ki megint egy küllőm. Végül kivettem a földutakat az útvonaltervezőből és megtalálva a Malaxba vezető utat elmentem Sundomba és végül Vaasaba. A térkép egy teknőt jelezett, azt hittem, hogy dombra kell felmennem a szintvonalak alapján, de csak egy medence volt. Vaasa előtt volt pár emelkedő, majd a GPS-szel elnavigáltam az Omena hotelig, amely a vasútállomás közelében volt. Lenyergeltem, lezártam a bringát a Poste előtt (annak két szintje volt a hotel) és a 24 órával korábban sms-ben kapott kódokkal bementem az épületbe és visszatértem a civilizációba. 

Templom a semminek és senkinek Narpiöben. 

 

A hotel fura volt. Rendes hotel volt, szappannal, törölközővel WC papírral, zuhannyal és hajszárítóval. Volt TV, egy francia- és két fotelágy. Akár négy személy is elfért volna. Voltak szekrények, bár nyitottak, instant kávé és tea minden mennyiségben és merülőforraló. Ingyen wifit bizotosítottak. A kóddal lehetett bemenni, ha lejár másnap délben és bent marad valami, az szívás. Csak az elhagyott szobákat takarítják. Lecuccoltam, lemostam a koszt, felhívtam Anna-Marit és anyukámat skypeon és elmentem körülnézni és vacsorázni. Éjfél körül tudtam enni egy fura nyitvatartású kebaboldában, ahol az arab gyerek se angolul, se finnül nem tudott rendesen. Itt is adtak korlátlan mennyiségű salálát. Végül eltettem magam másnapra és óra nélkül aludtam és ébredtem fel. 

7-8. nap, 2012. július 24-25, kedd-szerda, pihenőnap és hazautazás

A régi templom Vaasaban. 

Szerdán már fél tizenegykor felébredtem. Felhívtam a helsinki bringaboltot és eldöntöttem, hogy visszautazom és velük csináltatom meg garanciálisan a kereket. Sajnos tapasztalatból tudtam, hogy több lépcsős huzavona lesz. Elmentem ebédelni egy svédasztalos, svéd ételeket kínáló helyre, megvettem a vontjegyet másnap délre Helsinkiig, majd sétáltam a városban. Megnéztem egy templomot, beszélgettem a templom idegenevezetőjvel, megpróbáltam hajókirándulásra menni, de pont lekéstem. Elmentem az Ostro-Bothnia múzeumba, de az is korán zárt, ezért vettem helyi epret és kiültem a kikötőbe nézni a hullámok a jatékát, a naplementét, a hajókat és élvezni a napfényt. Kimentem a strandra is és megint belementem a vízbe térdig. Végül vettem vacsorát és reggelit másnapra, majd visszamentem a hotelbe pakolni. Este sétáltam egyet és beszéltem Anna-Marival, aki akkor szállt le Turkuban. Másnap korán kimentem az állomásra és Seijnajokin és Tamperén át visszavonatoztam Helsinkibe. Ott már otthon várt Anna-Mari. Négy napig tartott, amíg a túra fáradalmait kipihetentem. 

Tanulságok

Ez egy csodálatos túra volt, még csonkán is, hiszen Finnország gyönyörű. Sajnos a szezon rövid – a tavalyi év kivételes volt -, de akkor túrázni kell. Északon olcsóbbak a kempingek és a szállások is. Az emberek északabbra nem biztos, hogy tudnak angolul, de segítőkészek. A felszerelésem elégtelen: kell egy vízhatlan (Ortlieb) túratáska és egy melegebb hálózsák. Valójában csak az előbbi kell, mert nem hiszem, hogy valaha is a szabadban fogok aludni ebben az országban. A GPS nagyon bevált, a svédasztalos 11 órás ebéd nagyon szuper alapozása a napnak. A kempingekben lévő wifi nagyon hasznos. Azonban fogynom kellene, ugyanis ezt a súlyt megmozgatni nagyon fárasztó. Amíg tekertem, addig fogytam. Utána egy hét kellett, amíg visszaállt az anyagcserém. Napi négy óra edzéssel fogynék diéta nélkül is, de mikor lesz nekem arra megint időm?  

Balszerencsés bringatúra Ouluba: a pori magyarok

A helsinki magyarokkal egészen furcsán ismerkedtem meg. 2011 májusában „Pay Day Pub”-on, azaz fizetésnapi ivászaton vettem részt a Kaisa nevű belga söröket áruló kocsmában. Ott a rendelésnél magyar szóra lettem figyelmes, az „Unkarilaiset Tiistait” azaz a „Magyar Kedd” nevű facebook csoport tagjai találkoztak éppen abban a kocsmában. Én addig nem kerestem finnországi magyarokat, biztos azért, mert Orléans-ban kevesen voltak. Egyikőjük később érkezett és furcsán ismerősnek tűnt, pedig soha sem láttam korábban. Ismerős volt a neve. Az arca. Azt hittem, láttam már valahol, de nem. Kiderült, hogy Sárospatakon született és volt kollégiumi szobatársaim jó barátja. Évek óta kint élt, sárospataki barátaim bejelölték a facebookon és én láttam a képeit. Ráadásul egyszer elment autóval a Nordkapphoz és egy közös barátunk elküldte a beszámolóját az ismerőseinek. Mérnökként végzett a Miskolci Egyetemen, aztán kiment PhD-zni Helsinkibe. Utána a finn TB által finanszírozott finn nyelvtanfolyamra ment, megtanult finnül alapfokon és most Poriban talált állást. Pori olcsóbb Helsinkinél, nem kell buszbérlet, olcsóbbak az élelmiszerek és a sör, továbbá a lakásbérlet. Fele annyit fizet egy garzon lakásért, mint mi Anna-Marival.

Szóval Nála aludtam. A lakását GPS-szel is csak másodszorra találtam meg, mert rossz címet írtam be a GPS-be. Főzött nekem zöldséges-csirkehúsos-pirospaprikás gulyás/ragulevest. Mennyei volt! Eleve nagyon finom volt a leves. A körülmények miatt azonban szinte mannának számított. Aki bringázott már valaha, az tudja, hogy nem lehet gyümölcsöt, felvágottat és más efféléket csomagolni a túrára, mert egyrészt megromlik, másrész nem igazán jó dolog a puszta közepén gyümölcsre, literszámra vizet inni. Emiatt szendvicset, műzliszeletet és csokit nyom magába az egyszeri bringás kilószámra. Ez szükséges, mert egy 70 kg-s ember óránként 900 kcal energiát ad le. Ennél egy picit nehezebb vagyok, sajnos. A következmény az, hogy bár muszáj enni, estére az ember undorodik az édes íztől. Szóval célszerű valamilyen sós-keserű-savanyú dolgot enni, a leves pont tökéletes volt.

Vacsora után megmerítkeztünk a Pori Jazz Fesztiválban és találkoztunk a pori magyarokkal. A Jazz Fesztiválon mindent hallottam, csak jazzt nem. Rap, technó, amit akartok. Lezárták a folyópartot és részeg finnek árasztották el a teret. A tömeg közepén találkoztunk Szilvivel és a barátjával Dániellel, továbbá egy testvérpárral, Lacival és Janival. Szilvi angolt tanít, valami non-profit szervezetnél, a barátja mérnök, a finn-magyar szülőktől és a városházán dolgozik. Élt Dél-Franciaországban is egy évet. A testvérek közül Jani ERASMUS-szal jött ki, aztán visszatért, de hozta a bátyját is. Ha jól értettem, akkor takarítanak, de ebből jól megélnek. Jobban, mint otthon, mert Kisvárda környékéről származnak, amelyet nem vet fel a zsé és árasztanak el a munkalehetőségek. Szilvi győri. Elhagytuk a tömeget, kóstolgattuk a jó szabolcsi szilvapálinkát és megtárgyaltuk a világ folyását. Elmentünk végül enni valamit, majd inni egy sört. Jóval olcsóbb, minden, mint Helsinkiben. Végül elbúcsúztunk és hazatértünk.

Balszerencsés bringatúra Ouluba: Turku-Pori

View Turku-Vaasa in a larger map

Első nap, 2012. július 18, szerda, Turku-Naantali-Uusikaupunki, 122km

Eredetileg Ouluba akartam utazni, aztán onnan visszatekerni. De mivel nem bíztam az új gépben, inkább fordítva tettem meg az utat. Ez jó ötletnek bizonyult, mert tipikusan délnyugati szél fújt, ami nem lebecsülendő hátszelet adott sokszor a túra folyamán. 9 óra után indultam Pasila vasútállomásról. Reggel a felnyergelésnél meglepetést ért: a hálózsák kormányra rögzítésénél elszorult a hidraulikus tárcsafék vezetéke, ezért nem lehetett elindulni a bringával, mert blokkolta az első kereket. Gyorsan átraktam hátra a gumipókkal. Takarta a hátsó világítást, de szerencsére egyszer sem kellett használnom a túra folytán, hiszen este 11 körül ment le a Nap. Kiértem az állomásra és a majdnem üres vonattal elutaztam Turkuba. Sajnos nehezen találtam meg a kivezető utat, ezért a mobilom GPS-ére és az iGo programra támaszkodtam. Ez nagyon jól jött, mert sajnos sokszor eltévedek túra közben. Valójában azért vettem Samsung Galaxy Gio-t, mert tavaly már volt ezzel problémám. Azzal azonban nem számoltam, hogy nagyon gyorsan lemerül a telepe, ha használom a GPS-t. Az iGo+GPS kombináció pedig halálos, kb. egy órát megy vele a mobil. A google helymeghatározáshoz pedig adatkapcsolat kell, ami szerződés nélkül fizetős. Mindezek ellenére a városokba való ki-be tekerésnél jól jött a GPS.

Naantali kikötő.

Kerékpárúton jutottam el Naantaliba, ahol sokat fényképeztem a kikötőben. Aznapra derült eget és napsütést jósolt a saját intézetem, de gyűlni kezdetek a felhők. A városban svédasztalos ebédet már nem, de pizza+saláta+üdítő ajánlatot találtam. Falatozás közben leszakadt az ég. Ettem, vártam másfél órát, majd még az esőben elindultam. Kevés undorítóbb dolog van az esőben tekerésnél. Van dzsekim és vízhatlan nadrágom, de ezek egyre kevésbé vízhatlanok és sajnos belülről elég nedvesek lesznek az izzadságtól. A szemüveg bepárásodik, a sisak és a cucc nehezebb lesz és állandóan lecsúszik a nadrágom. Így tekertem három órán át, amíg át nem vágtam a viharzónán. Sajnos mindenem szétázott, a táska már csak nyomokban vízálló, hiába rakok minden zacskóba, nem segít sokat a szakadó esőben. A mobilom teljesen lehalt, magától hívott ismerősöket, két nap kellett a teljes kiszáradáshoz, pedig a belső zsebemben volt. A térképem tönkrement, de meg tudtam szárítani. Végül nagyon szép, enyhén dombos tájakon tekertem, tengeröblök felett átívelő hidakon és szinte észrevehetetlen autóforgalom mellett. Eltértem a túra útvonalától és a 194-es és 196-os utakon fejeztem a túrát. A kempingbe este negyed tizenegyre értem be, még világosban. A kempingben a recepciós hölgy gyakran jár Budapesten. Egy faházat kaptam, de engem csak a zuhany és a WC érdekelt, meg a két esti szendvics. Sajnos sem a szaunát nem próbálhattam ki, se a strandot. Kipakoltam a cuccaimat száradni és a hálózsákba csavarva mély álomba zuhantam, miután Anna-Marival beszéltem pár szót.

Második nap, 2012. július 19, csütörtök, Uusikaupunki-Rauma, 82km

Uusikaupunkin áttekertem este, de nem volt időm körbenézni. Egyenes és egymásra merőleges utcákból állt. Másnak felnyergeltem a paripát és bementem körülnézni és svédasztalos ebédet keresni. A körülnézés gyorsan megvolt – lőttem pár képet a folyóparti kikötőről és az új templomról és bementem városközpontba. Találtam egy pizzériát, ahol olcsón kaptam egy adag salátát, üdítőt és kebabot salátával. Itt már finnül kellett rendelnem, mert nem beszéltek angolul.

Ez egy másik szigetvilág. 

 

Ezután a kerékpárúton tekerve hamar kijutottam a városból. Furcsa volt, mert egy ideig délnek mentem, aztán kiértem a tengerpartra. Igen furcsa helyre kerültem. Uusikaupunki es Rauma között is található egy szigetvilág, mint Turkunál. Nincs akkora forgalom, alig ismerik. Gátakkal és zsilipekkel vették körül a szigetek közötti területet, egy mesterséges lagúnát képezve. Nem tudom, hogy ez miért jó, de a szigetek csöndesek, bent alig hullámzik a víz, kövek és nagy, lecsiszolt sziklák állnak ki belőle. Mindent erdő borít. Betértem egy kávéra a kempingbe, ott azonban senki sem beszélt angolul. Két tini leányzóval próbáltam beszélni, de nem mertek megszólalni. Később, amikor már földúton jártam, találkoztam két ausztrállal, aki Brisbane-ből azért jöttek Finnországba, hogy Ouluból eltekerjenek Helsinkibe. Uff. Azt a térképet használták, amit én, csak nem volt elázva. Carolyn és John Lister kicsi, kempingbicikliszerű kerókon tekert, csak sok váltóval és Ortlieb táskákkal. Sokat áztak és szerették Finnországot, meg az embereket és a kaját. Névjegyet cseréltünk és fél óra után elváltunk. Én voltam az első bringás, akivel összefutottak. Magyar volt a bejárónőjük és a takarítójuk is. Brisbane-ben élő bajai etológus ismerősömet, Szabó Juditot nem ismerték.

Már a szárazföldön egy Espoo-i házaspárral találkoztam, akik „szerencsétlenségükre” szigeten vettek mökkit, ezért volt egy motoros jachtjuk is. Előző nap ők is eláztak Naantaliban. Amúgy az S-Market előtt beszélgettünk, ők is bringával voltak, bevásároltak a városkában. Aránylag korán értem be a kempingbe, ahol egy aznap 160km-t tekerő katalán párral találkoztam. Megjárták Szentpétervárt és panaszkodtak az autósokra, továbbá az orosz határőrökre. Ez egy öt csillagos kemping volt, ahol faházban aludtam egyedül. Bőrfotelek voltak a nappaliban, de csak hat WC volt az egész táborban nemenként. (Magyarul szar volt a kemping.) Volt büféebéd, szauna, sőt büféreggeli is. A legjobb a wifi volt, mert tudtam skypeolni Anna-Marival. Szegénynek nagyon hiányoztam és Ő is nekem. Dumálás közben odajött pár részeg finn és angolul üdvözölte. Körbejártam az alvó tábort éjfél után, ami szintén tengeröböl partján terült el és horkolni kezdtem.

Harmadik nap, 2012. július 20, péntek, Rauma-Eurajoki-Pori, 84 km

Rauma, Rauma, de csodás! A városháza épülete...

...és a templom.

Másnap reggel egy picit felül kellett vizsgálnom negatív véleményemet a kempingről. Felébredtem (egyszer reggel ötkor, egyszer reggel kilenckor) és reggelizni indultam. A kantinban pedig hetes euróért svédasztalos reggelit kínáltak. Rakastan Suomea! Müzli, felvágott, főtt tojás, gyümölcslé és kávé minden mennyiségben. Letelepedtem háttal a falnak, szemben az öböllel, élveztem a napfényt és a finom reggelit, amikor kijött a felszolgáló és rágyújtott a mellettem lévő asztalnál. Sajnos odébb kellett mennem. Attól még a reggeli finom volt. Utána összecsomagoltam, bekentem magam naptejjel és elindultam a városba. Kijelentkezéskor sokáig vártam egy francia csoportra, akik lefoglalták a recepciós leányzót, majdnem odaadtam nekik a fel nem használt kuponokat. Végül inkább csak eindultam. Lőttem pár képet a belvárosról (faházak), a városházáról és egy templomról. A templom kőből épült, ami ritkaság errefelé. Ebédelni már nem akartam itt, ezért nekivágtam az Eurajokiba vezető útnak. Nem ment egyszerűen: GPS-szel találtam ki a városból.

Tiszta áprilisi utánérzés: repceföldek...

...és gyönyörű dombos-erdős-füves mező.

Gyönyörű helyeken mentem át, elégé elhagyatott utakon. Virágzott a repce, mint otthon áprilisban. A mezők dús zöld fűvel és virágokkal köszöntöttek. Az árpa/rozs/zabföldek pedig még zöldültek, nem úgy, mint otthon. A Nap alacsonyabb állása szintén a tavaszi hangulatot erősítette. Tézist ismertem fel: ha minden jól megy, akkor a finn nyár olyan, mint otthon a május. Ha nem, akkor, mint az április. Ez a helyzet állt elő idén.

Az Irjanne-i fatemplom.

Meditálás közben nagyon vártam Eurajokit, ugyanis ott található Finnország egyik atomerőműve, és én támogatom a nukleáris energia-termelést. A gyönyörű táj felett, ahol nagyon jól éreztem magam, hatalmas távvezetékek jelezték a város közeledtét. Egy nagyon rövid, forgalmas útszakasz után beértem a városba délután kettő után pár perccel és nem találtam lounas buffet-t (svédasztalos ebád) :( Már az összes zárva volt. Láttam egy S-Marketet, majd jobbról bekúszott a folyó és kiértem a városból öt perc alatt. Annyira meglepődtem, hogy inkább tekertem tovább a bringaúton Irjanne felé. A bringaút elvitt a faluig, ahol véget ért a főtéren. Kerestem a boltot, de zárva volt. Úgy értem, hogy végleg. Elmentem egy kicsit beljebb, ami valójában kijjebb volt és megtaláltam a helyi múzeumot és egy szép nagy fatemplomot. A templomnak saját idegenvezetője volt. Hosszasan elbeszélgettünk és nekiszegeztem a kérdést, hogy van-e szeg a templomban. Mármint vasszeg. Nem értette, erre elmondtam a Késmárki fatemplom történetét. Nos, ez a templom nem csak faszegekkel épült, pedig a svédek építették a késmárki templomot.

Ha egy hajótulajdonos túlélt egy vihart, adományozott valamit a templomnak és kifüggesztettek egy hajómodellt. Elég gyakori látvány errefelé.

A továbbiakban falvakon tekertem át, minden előre jelzett bolt zárva volt. Egyszer csak egy gyönyörű, elhagyatott, kissé dimbes-dombos, de erdőkkel övezett úton egyszer csak ismerős hangot hallottam: ping! És kitörött egy küllőm a hátsó keréken. Volt már ilyen. Gyenge küllő kell hozzá és nem elég feszes centrírozás. Ekkor éreztem, hogy nem fogok tudni eljutni Ouluig, mert javítani, majd újracentrírozni kell a kereket. Majd ismét centrírozni, amíg jó nem lesz. Csupa mocsok lettem a küllőcserénél és nem tudtam tökéletesen kicentrírozni. Ráadásul kiderült, hogy le kell szedni hozzá a tárcsafék tárcsáját. Még jó, hogy volt a tábori szerszámos készletben ilyen csillag alakú csavarhúzó. Eme közjáték után végül Luviaban találtam S-Marketet és tudtam venni szendvicset és vizet. Amikor jöttem kifelé, akkor láttam, hogy az üvegvisszaváltónál (automaták, amelyek lezúzzák az palackokat és pénzt adnak a finnországi eredetűekért) kezet is lehet mosni a csapnál. Nem kellett volna ásványvizet vennem, feltölthettem volna ott ia kulacsaimat. Mindegy. Írtam Omelka Balázsnak, akinél Poriban aludtam, hogy hamarosan megérkezem. Nyolc felé értem be a városba, majd a GPS elnavigált második próbálkozásra Balázshoz. A nap java csak ezután következett.  

Balszerencsés bringatúra Ouluba: A bringavásárlás gyötrelmei

Még 2011-ben vettem kér bringás térképet, egyet a Turku-Helsinki útvonalról, egyet pedig a Botteni-öböl keleti partján, azaz Nyugat-Finnország tengerpartján Turku-Oulu közötti bringás útvonalról. Tavaly június elején négy nap alatt teljesítettem a Turku-Salo-Karjaa-Siuntio-Helsinki útvonalat, idén júliusban a másikon szerettem volna végigmenni. Sajnos Anna-Mari (még) nem elég combos ehhez, ezért abban egyeztünk meg, hogy július 2-án hazarepülünk,  én 14-én repülök vissza, ő pedig 24-én. Így lett volna két hetem bringázni. Sajnos a repülőjegy megvásárlása után jöttek a bajok. A régi bringám hajtókarjai elkezdtek lötyögni. Az első bringaboltban javasolták, hogy cseréljünk középcsapágyat, otthon pedig volt hajtóművem. Belementem, erre közölték, hogy a bringám túl öreg, a középcsapágyat nem lehet kiszedni, vegyek másikat. Nekiestem én is, de sajnos nem tudtam kiszedni. Elvittem egy másik szakihoz. Ők sem tudták kiszedni, de hevítették és próbálkoztak vele. Sajnos ez azzal járt, hogy a középcsapágynak vége lett. Szerszámacél lévén kifúrni nem lehet, csak hidegvágóval kiszedni. Ezt azonban én nem tudom megcsinálni. Vélhetőleg 2008 óta ugyanaz a csapágy volt benne, belerohadt. Otthon Feri, a bringa Alkotója, vagy Tibor, aki kézrátétellel egyenesít elferdült villákat, biztosan ki tudná szedni, de nem tudtam hazavinni. Az idő lejárt, indulni kellett haza. Elhatároztam, hogy veszek egy újat, ha visszajövök, és azzal megyek túrázni.

View Turku-Vaasa in a larger map

A balszerencsés túra útvonala.

Július 14-én, szombaton hazajöttem otthonról. Eredetileg 15-én mentem volna Ouluba vonattal és azzal jöttem volna haza. Ehelyett hétfőn, 16-án mentem bringát nézni. 186 cm-s magasságomhoz 58-60 cm-s váz és 175 mm-es hajtókar hossz kell. Jobbnál jobb túrabringákat lehet kapni ezzel a vázmérettel, de valahogy mindegyiknek 170 mm-es a hajtókarja. Aki egyszer tekert 175mm-es karral, annak olyan a 170 mm-essel tekerni, mint letolt gatyával maratonit futni. Három bringát találtam megfelelő mérettel. Egy Crescent bringát, egy Helkama bringát és egy otthon ismeretlen márka, a Norco hibrid bringáját. Még az elutazás előtt, azaz június 30-án, szombaton kipróbáltam őket (közben megejtettem egy gyors zipzárcserét a túratáskámon), de nem tudtam dönteni. Egyikhez sem volt sem sárvédő, sem csomagtartó, mindegyiknek hidraulikus tárcsafékje volt, a Helkamának Suntour teleszkópja, a Crescentnek pedig csak két fokozata volt elöl. Végül otthonról megrendeltem a Norco Indie2-t, mivel tökéletesen passzoltunk egymáshoz. Deora váltóval és Alivio alkatrészekkel szerelték, sok saját gyártású cuccal megspékelve (kormányszár, nyereg, nyeregcső). És csak 12 kg-s a bringa. Megkértem őket, hogy szereljenek fel rá csomagtartót és sárvédőt, amelyek igen jól jöttek a túra folyamán, és hátradőltem.

Az új Drágaság még sárvédő és csomagtartó nélkül.

Sajnos azonban az élet nem ilyen egyszerű. Visszarepülés után el kellett mennem gumipókot vásárolni a Prismába - mivel csak kézipoggyásszal utaztam és nem engedték fel a repülőre - és mit találtam ott? A Helkama bringát sárvédők nélkül, sokkal olcsóbban, 10 év garanciával. A Shimano alkatrészek azonosak, van teleszkópja, de az SunTour, ami vélhetően elég gyorsan tönkremegy alattam. Masszív, de nehéz, és kicsit nagy a váz, de még határon belül van. De ki fogja szervizelni? Senki. Hm. Másnap megnéztem több helyet, még egyszer kipróbáltam a bordó Norco bringát. Nagy levegőt vettem és visszamondás helyett megvettem. Átszereltem a gyalogos elhárító, csomagrögzítő kormányszarvakat, a fedélzeti számítógépet, a lámpákat és csengőt, majd megvettem a jegyet másnapra Turkuba. Lefoglaltam a szálásokat és elindultam Északnak.  Csodás a gép, szeretem, kezdetben nem is volt vele baj.  Az csak 300 km után jött elő - de erről majd a következő bejegyzésben írok.