2011. december 1-én vásárolni mentünk Anna-Marival a Kannelmäki Prismába. Ez egy hipermarket. Én busszal érkeztem a munkahelyemről, Anna-Marival bent találkoztunk. Csakhogy még kint a bolt előtt találtam egy pénztárcát. Benne személyi, spanyol jogosítvány, spanyol hitelkártyák, finn bankkártya, spanyol és finn diákigazolvány és 30 euró. Szóval mindene, sőt, még a HSL, azaz az elektronikus buszkártyája is. Mutatom Anna-Marinak, erre mondja, igyekezzünk, mert a csaj biztos ERASMUS-os, valahol a haját tépi és sír.
Próbálgattam a két finn mobilkártyát, de le voltak zárva PIN-kóddal. Hazaérve nekiestem a netnek. Facebook: nincs regisztrálva. E-mail cím: semmi. Honlap: semmi. Spanyol egyetem: nincs nyoma. Aalto Yliopisto (finn egyetem): semmi. Végül találtam egy finn honlapot, ahol a csaj neve szerepelt és még vagy 50 emberé. Akiket megtaláltam a facebookon, írtam nekik, három válaszolt két hét alatt. Végül a gólyafelelős e-mail címét is megtaláltam. Írtam neki, erre válaszolt a csaj 2 percen belül. Észre sem vette, hogy elhagyta. Végül másnap este jött érte egy finn sráccal.
Sajnos az élet rövidesen megmutatta, hogy én hogy reagálok egy hasonló esetre. Egy átdolgozott hét után, 2011. december 16-án pénteken, amikor pályázatot írtam és értekezleteken vettem részt a rendes munkám mellett, pénteken este nyolckor, éhesen, idegesen és fáradtam bementem a központba. Az állomásnál leszállva derült ki, hogy nincs nálam tárcám. Felszálltam a 6-os villamosra és visszamentem, de az Arabiánál nem állt meg. Azt nem tudtam, hogy itt is meg kell nyomni a gombot, mint a buszon. Visszagyalogoltam a következő megállótól az intézetig, beléptem a kóddal, erre jött egy kolléga kifelé és kérdezte, hogy ki vagyok. Mondom itt dolgozom. Hol a badget? Az irodában? Menjek ki az intézetből! Behívtam az irodámba, megmutatom. Kinyitottam az ajtót a mágnes kulccsal, de nem jött. Na, gondoltam kihívja a zsarukat, akkor még csak igazolni sem tudom magam. Szerencsére megtaláltam a pénztárcát a széken, oda esett.
Vessétek össze amit én műveltem, a lány reakciójával, kitűnik belőle, hogy a spanyolok nagyon nyugodt emberek. :/ Egyébként le kellett volna adni a rendőrségen az iratokat, vagy elmenni hozzá, mivel megvolt a lakcíme is valamelyik kártyáján. Szerencsénkre mindkét eset jól végződött, bár a leányzó esete nem volt annyira kritikus, mint az enyém.
Próbálgattam a két finn mobilkártyát, de le voltak zárva PIN-kóddal. Hazaérve nekiestem a netnek. Facebook: nincs regisztrálva. E-mail cím: semmi. Honlap: semmi. Spanyol egyetem: nincs nyoma. Aalto Yliopisto (finn egyetem): semmi. Végül találtam egy finn honlapot, ahol a csaj neve szerepelt és még vagy 50 emberé. Akiket megtaláltam a facebookon, írtam nekik, három válaszolt két hét alatt. Végül a gólyafelelős e-mail címét is megtaláltam. Írtam neki, erre válaszolt a csaj 2 percen belül. Észre sem vette, hogy elhagyta. Végül másnap este jött érte egy finn sráccal.
Sajnos az élet rövidesen megmutatta, hogy én hogy reagálok egy hasonló esetre. Egy átdolgozott hét után, 2011. december 16-án pénteken, amikor pályázatot írtam és értekezleteken vettem részt a rendes munkám mellett, pénteken este nyolckor, éhesen, idegesen és fáradtam bementem a központba. Az állomásnál leszállva derült ki, hogy nincs nálam tárcám. Felszálltam a 6-os villamosra és visszamentem, de az Arabiánál nem állt meg. Azt nem tudtam, hogy itt is meg kell nyomni a gombot, mint a buszon. Visszagyalogoltam a következő megállótól az intézetig, beléptem a kóddal, erre jött egy kolléga kifelé és kérdezte, hogy ki vagyok. Mondom itt dolgozom. Hol a badget? Az irodában? Menjek ki az intézetből! Behívtam az irodámba, megmutatom. Kinyitottam az ajtót a mágnes kulccsal, de nem jött. Na, gondoltam kihívja a zsarukat, akkor még csak igazolni sem tudom magam. Szerencsére megtaláltam a pénztárcát a széken, oda esett.
Vessétek össze amit én műveltem, a lány reakciójával, kitűnik belőle, hogy a spanyolok nagyon nyugodt emberek. :/ Egyébként le kellett volna adni a rendőrségen az iratokat, vagy elmenni hozzá, mivel megvolt a lakcíme is valamelyik kártyáján. Szerencsénkre mindkét eset jól végződött, bár a leányzó esete nem volt annyira kritikus, mint az enyém.
