A életem leghosszabb ősze: látogatás Weihaiban, a Shandong Egyetemen

2013 júniusában főként azért mentem el a GEM Workshopra Coloradoba, hogy állást találjak. Ehelyett katasztrófa helyzetbe futottam bele: a konferencián jelentették be, hogy az Obama-féle adminisztráció az Orion űrhajórendszer megépítését tette a NASA fő céljává, ezért az űrkutatásra fordítandó összegeket, azaz állások számát csökkentették az USA-ban. A NASA Goddard Space Flight Centerben dolgozó patrónusom és arra a hétre lakótársam hiába mutatott be egy sereg embernek, nem volt pénzük az alkalmazásomra. Ekkor elmondtam a problémámat egy Alaszkában a PhD témámmal megegyező területen dolgozó kínai kolléganőnek, aki a segítségemre sietett. A Shandong Egyetem Weihaiban posztdoktori kutatókat keresett. Láttam a hirdetést korábban is, de volt egy kis bibi: csak akkor fogadták el a jelentkezést, ha a jelentkező a PhD fokozatának megszerzése óta nem telt el több, mint három év. A kolléganő azonban rákérdezett, hogy beadhatom-e a pályázatot és a kínai barátai előbb jóváhagyták a jelentkezésemet, majd fel is ajánlották az állást mindenféle interjú nélkül. A másik sikeres pályázó egy Sinaia-i nyári iskolából ismert örmény kolléga volt. Itt jöttek a problémák csőstől. Amikor Anna-Marinak elmondtam a jó hírt, azt hitte viccelek. Kijelentette, hogy Ő oda nem költözik. A korábbi japán pályázatot is viccnek  vélte, oda sem jött volna velem. Sakk-matt: azért vettem feleségül, mert szeretem és kis-Facskókat akarok Neki nemzeni (ez sikerült is, ld. itt). Ez pedig nem megy úgy, hogy 10000 km-re élünk egymástól és évente kétszer látom (illetve menne, de szeretnék részt venni a baba várásban és a felnevelésében). Ez az ajánlat még a Tromsø-i workshop előtt, 2013 júliusában érkezett. Megpróbáltam húzni az időt, hátha addig találok jobb állást. Két kínaiakkal üzletelő volt gimnáziumi osztálytársam is azt javasolta, hogy ne döntsek, amíg meg nem néztem a helyet. Tromsø után már tudtam, hogy családdal, kisbabával kellene odaköltöznöm. Ezért szabadságot vettem ki és megkértem a kínaiakat, hogy szervezzenek nekem egy rövid látogatást. Belementek, így jutottam el a Nagy Fal mögé.

Az egyetem telephelye, távolban az intézet épülő
új épülete, a csillagvizsgáló és a tenger.

Kínába utazni nem egyszerű. Először is vízum kell hozzá. Abban egyeztünk meg, hogy sima turista vízummal utazom és előre kifizetem azt, majd ők kifizetik. Tekintve, hogy csak 50 euróról volt szó, belementem. Összeírtam a Kínai Nagykövetség propaganda ...őőő... akarom mondani honlapjáról, hogy mire van szükség: útlevél másolat, meghívó levél, szemüveg nélküli igazolvány fénykép, szálloda foglalás (kínai vendéglátóm javaslatára gyorsan foglaltam szobát egy közeli szállodában, mert a szállásomat fizették) és repülőjegy foglalás (ezt is a vendéglátók fizették). Ex-pat lévén kértek igazolást arról is, hogy jogszerűen élek abban az országban, ahonnan jelentkezem, azaz Finnországban. Ezt legegyszerűbben a letelepedési engedéllyel lehetett volna igazolni, de EU-s állampolgárként nem volt ilyen papírom. A másik lehetőség a finn munkaszerződésem és az albérleti szerződésem fénymásolatának bemutatása volt. Mire mindent összegyűjtöttem és letelefonáltam, meg sms-eztem a kínaiakkal szépen elment az idő. Úgy alakult, hogy az őszi hazautunk (szabadságom Anna-Marival) előtti hétfőn, 2013. október 7-én tudtam bevinni az anyagot a helsinki kínai követségre és pénteken, vagy a rákövetkező hétfőn, az utazásunk előtt tudtam érte menni. Napsütéses, de veszett hideg időben mentem el a szigetre (Kulosaari), ahol a követség volt. Majd a térképek ellenére alig találtam meg. Hosszú sor állt előtte. Szerencsére a hivatalnokok hatékonyan dolgoztak és gyorsan sorra kerültem. Jól beszéltek angolul és elvették a paksamétát. Magyar és francia gyakorlatomnak hála a nagy halom papírban minden benne volt, amit kértek. Öt perc lapozgatás után közölték, hogy rendben van minden, és elkérte az útlevelemet. Kézbe vette, rámeredt, majd hátra sietett a színfalak mögé. Elkezdett tikkelni a szemem alatt egy izom, továbbá megőszült pár tincs a szakállamban... Ötezer év, pontosabban öt hosszú perc után visszajött és közölte, hogy három nap múlva jöhetek a vízumért. Megkönnyebbülten intettem búcsút a Hosszú Menetelés nevű kínai hordozórakéta modelljének, a kínai emberszállító űrhajó makettjének és az ivóvíz automatának. Kaptam egy kis kóstolót a kommunizmusból, majd bementem dolgozni az intézetbe. Pénteken sokkal korábban odaértem. Nem volt tömeg, de sorszámot kellett húzni. Amíg a kínai népköztársaság hétköznapjaival és Mao életével ismerkedtem sorra került egy csaj. Ekkor ízelítőt kaptam a kínai mentalitásból. A hivatalnok hiányolta a repülőjegy foglalást. A lány, azaz nő közölte, nála van pdf formátumban. Megkérdezte, hogy kinyomtathatja-e itt. A válasz hangos "Nem" volt, agresszív kismalac stílusban. Szinte láttam a hivatalnok gondolatait: "Így jártál, Picim." Jöhetett vissza a következő héten. Nagyon ismerős volt a jelenet Magyarországról. Ezután kerültem sorra én. Rendben megkaptam az egyszeri beutazásra jogosító vízumot, majd sietve távoztam.

Ezekben a monstrumokban laktam. Balra egy
öt csillagos szálloda, jobbra a bérlemények,
alul pedig egy bevásárlóközpont látható. A
recepción sem beszéltek angolul, de amikor
eldugult a WC-m egy pillanat alatt megoldották
a problémát.

Pár nap múlva hazautaztunk Magyarországra. Elmondtuk az unoka érkezésének a hírét a rokonoknak és barátoknak. Az első finn ultrahang vizsgálatra  csak hónapokkal később került sor, ezért elmentünk magánorvoshoz. Végül egy csütörtöki napon, 2013. október 24-én repültünk vissza Helsinkibe. Indiai barátom és kollégám védése másnap volt. Az ajándékozását én szerveztem, továbbá én is adtam át az kollégák által összeadott pénzből vett ajándékot a védés estéjén az opponens tiszteletére adott díszestélyen. Még az érkezés napján bementem az intézetbe szervezkedni, másnap pedig a barátom védésén és a díszvacsorán vettem részt. Nagy élmény volt a kollégám családjával találkozni. A védés és a gratuláció után,  a szokásos kávézás és epres sütizés közben teljesen elkülönülve ültek egy asztalnál. Előbb a (szintén szakállas) norvég kolléga ment oda hozzájuk bemutatkozni, majd én. A felesége megjegyezte, hogy az ünnepelt mindig a norvég kollégáról és rólam beszél otthon (szegény asszony). A vacsora után elmentünk egy bárba és innentől elég szaggatottak az emlékeim. Mindenesetre busszal mentem haza, míg a kollégát taxi fuvarozta vissza a családjához. Utolsó emléke az, hogy egy kollégánk, egy (józanul) szelíd, szerény egyetemista gyakornok finn srác rendelt Neki még egy pohár vodkát. Van ilyen. ;)

Az intézet régi épülete.

A védés után egy ideig eltartott, amíg magamhoz tértem szombaton. Akkor összepakoltam két hétre. Az időjárás az előrejelzések szerint magyar késő októberi indián nyárszerű volt, csak korán, öt óra felé ment le a Nap. Ilyen idő volt Tromsøben, majd Helsinkiben és otthon Magyarországon. Ez volt életem leghosszabb ősze, sok napsütéssel és gyönyörű sárga levelekkel a fákon. Tekinthetem akár szimbolikusnak is ezt az őszt, tudományos karrierem alkonyának. Úgy döntöttem, hogy elegánsra veszem a figurát. Beraktam a sídzsekim mellé az egyik világos zakómat, a farmer mellé pár színes szövetnadrágot és sok inget. Másnap vasárnap délután, sőt inkább este indultam a Helsinki reptérről. Stockholmba repültem, majd onnan Pekingbe. De nem ám a póluson át, ahogy én gondoltam, hanem szépen visszafordultunk és elrepültünk Helsinki fölött. Jó hosszú volt az út Szibéria és a Bajkál tó, majd Ulánbátor fölött; és kemény a jet lag nyugatról keletre. Pekingben új, hatalmas, üresen kongó terminálra érkeztem egy csomó megkönnyebbülten fingó, böfögő és lelkesen padlóra köpködő kínai üzletemberrel, ahol vidám félrefordítások tették vidámabbá a tartózkodásomat. Pl. "Dear passengers, the train reached its final destination. Please, get OUT the train!" (azaz "Kedves utasaink! A vonat a végállomásra érkezett. Kérem, takarodjanak a vonatról!") Azért képben voltak és tolmácsokat szórtak szét a terminál területén. Sajnos nekem belföldi járaton kellett továbbutaznom. Nagyon nehezen találtam meg a járatomat, majdnem elveszett a csomagom és egy szót nem beszéltek angolul a belföldi check in pultnál. A repülőgépen rajtam kívül még egy európai, egy orosz leányzó utazott a kínai párjával. Az utat végigaludtam. Leszállás után bementem a kissé lepattant reptér kissé lepattant mellékhelyiségébe, búcsút inteni az angol WC-knek. Kint várt a sofőr és az angolul beszélő diák. Előreültem, amin meglepődtek és meglepően frissen bámultam a minimális forgalmú öt sávos autósztrádát. Hatalmas építkezéseket láttam és szétrohadt halászhajók roncsai hevertek mindenfelé. Végül megérkeztünk a bérelt lakásba. Addigra meg akartam hallani az álmosságtól. A srác be akart vinni ebédelni a kampuszra (még sohasem járt külföldön). Gyorsan kituszkoltam az ajtón és zuhanyozás után a rózsaszín ágyba zuhantam. A becsapódásra nem emlékszem, még a levegőben elaludtam. 

Az egyetem bejárata előtt, a Magyar Csillagászati
Egyesület lapjával, a Meteorral a kezemben.

Arra ébredtem, hogy valami nagyon csíp. Reflexből odacsaptam, a maradványokból kiderült, hogy egy poloskával háltam. Még nem volt ilyen állathoz szerencsém (igaz tyúkhoz, kecskéhez, lóhoz és tehénhez sem). Welcome to the People Republic of China! Még világos volt. Egy 30 emeletes toronyház teteje közelében kaptam egy lakást. Erkély nem volt, de a széles panoráma ablakból csodálatos kilátás nyílott a kampuszra és a tengerre. A lakás egy nem túl meleg szobából állt, sok polccal, csempézett bejárattal. A lakrészben állt az ágy, egy asztal kanapéval és az íróasztallal. A fürdőszoba már nagyon szocreál volt. Ezen a csempéket, a zuhanyozót és a sima tárcsás mosógépet kell érteni. Adtak mosóport, fogkrémet és mosogatószert. Egyik sem volt túl bio. A szokásos guggolós WC-t kicserélték amerikai kagylóra. Sajnos ez többször eldugult. Ugyanis arrafelé a papírt külön kosárkába kell dobálni. Persze mivel másként esznek és guggolnak a WC-n kevesebb a szennyezőanyag a papíron. Farkaséhes voltam, hát kerestem és találtam egy svéd asztalos tengeri büfét. Yuanban elég drága  volt, euróban mint egy Helsinki ebéd. Minden annyiba került yuanban, mint euróban, azaz nyolc-tízszer olcsóbb  volt, mint Európában. A kínaiak folyamatosan bámultak az utcán, mert nem sok európait láttak. Ottlétem alatt négy-öt európai arcot láttam. Néha ázsiaiak megszólítottak angolul. Nem tudom kik lehetettek. Talán Dél-Koreaiak? Sokan éltek ugyanis Weihaiban, az üzemeiket felügyelték. Vacsora után körbejártam a háztömböt. Nagyon fura volt. Kisebb volt a tömeg, mint váram, de szinte csak vidám embereket láttam. Örültek egymásnak és élvezték az életet. A bérelt lakásokkal egy tömbben épült a hotel a vendégszállással. Ott foglaltam szobát a vízumhoz, ezért hittem azt, hogy abban a hotelban lakom. A szobámba visszatérve beléptem a hálózatba. Némileg meglepődtem, amikor nem tudtam belépni a facebookra és sok más honlap is elérhetetlen volt. Ráadásul a gmail pl. követelte, hogy lépjek be, majd riasztott, valaki Kínából töri az azonosítómat. Miután leküzdöttem az akadályokat beléptem az FMI hálózatába VPN-nel, azaz Virtual Private Networkkel. Ekkor annyit látott a gmail, meg a skype és a youtube, hogy egyszer Kínában vagyok, egyszer meg Finnországban. Élmény volt így dolgozni. Isten (Mao) hozott a Nagy Kínai Tűzfal mögött!

Balra a vendéglátóm egy tanítványa, egy részecskefizikus,
jobbra pedig az örmény kolléga látható, aki elfogadta
az ösztöndíjat. A felvétel a hatalmas kantiban készült,
ahol lecsavarozták a székeket a padlóra. A diákok egyébként
negyedmagukkal laktak egy kollégiumi szobában.

Másnap kezdődtek a kalandok. A diákok értem jöttek és bementünk az egyetemre és az intézetbe. Minden épület erősen szocreál típusú volt és hatalmas távolság választotta el őket a többitől. Hemzsegtek az egyenruhások. Hogy rendőrök voltak, vagy sem nem tudom. A vendéglátóm folyamatosan tanított, nem sok ideje volt rám. Helyette a diákok foglalkoztak velem. És kicsit később jött egy örmény ismerősöm, vele is. Elkísértek ebédelni, és elmentünk kerékpározni. Utóbbi érdekes élmény volt. Alacsony volt a váz, ezért hegymenetben nagyon kifáradtam. A tengerparton tekertünk, de vissza a városon keresztül jutottunk. Azaz az ázsiai kisváros forgalmában. Az még elment, hogy disznóhúgy csöpögött a mellettem elhaladó teherautóból Az is, hogy a szembejövő újgazdaghintók nem adtak meg az elsőbbséget és csak azért nem kenődtem fel a szélvédőjükre, mert a sofőrök lefagytak egy strechnadragban tekerő szakállas nagy darab európai látványától. De a kerékpárúton haladó motor-autó-gyalogos áradat már sok volt. Akárcsak a jelzőlámpák jelzéseinek igen laza figyelembe vétele. Hiába kaptam zöldet, bármikor elüthettek jobbról is és balról is. Ez a segítség kissé a terhemre volt, ezért próbáltam szabadulni tőlük, a diákoktól. Azért utaztam oda, hogy kipróbáljam, tudok-e ott élni. Elmentem rendes büfébe és rendeltem levest. Jó nagy kondérral adtak, de nem azt, amit kértem. Elmentem vásárolni két közeli szupermarketbe. Egyszerűen nem értettem, hogy mi van a polcokon. Végül kávén, gyümölcsön, ásványvízen és csokoládén éltem túl a két hetet. Menzára és étterembe persze csapattal mentem. Párszor megpróbáltak átvágni. Ez könnyen ment, mert csakis készpénzzel lehetett fizetni többnyire. És mindenki pénzeszsáknak nézett. Az első szombaton fogtam a nordic walking botjaimat és körbejártam a környéket, a kampuszt és kimentem a szép hosszú homokos tengerpartra és felcaplattam a csillagvizsgáló kupoláihoz. Elég feltűnő lettem volna botok nélkül is a szakállammal. Így azonban még többen bámultak. Nem esett túl jól. Ekkor néztem meg kívülről az intézet új épületét is. Nagyon szép, nagyon profi épület, de természetesen csakis guggolós WC-k voltak benne. :( Erről már az oda átköltöző kollégák tájékoztattak később.

A strand. Nyáron tele van emberekkel.

A látogatásom szakmai részére a második héten került sor. Amely egy vasárnap reggeli értekezlettel kezdődött. Szó se róla, a megbeszélés után elmentünk levest enni, amit a vendéglátóm fizetett, de akkor is vasárnap dolgozni. Ez Franciaországban elképzelhetetlen lenne. A héten tartottam két előadást. Az első előadásomat a tranziens jelenségekről tartottam. Ez valójában a PhD témám, de azóta is figyelemmel kísérem és cikkeket lektorálok a témában. Elég jól fogadták. A második előadást pedig a globális magnetohidrodinamikai szimulációk elemzéséről és a mérésekkel való összevetéséről tartottam. Ebből nem sokat értettek. Az előadásokért fizettek, elég sokat. Ebből vettem teát a feleségemnek egy bemutató után és a reptéren. (Ez hiba volt. Bűn rossz volt mindkét tea, amit vettem.) Megbeszéléseket folytattunk, arról hogy hogyan lehetne az Orleansban megszerzett tudásomat felhasználni a kutatásaikban. Közben megismertem egy indiai kollégát, aki szintén jelentkezett egy olyan grázi állásra, amire engem sem vettek fel. Kicsit jobban megismertem az örmény kollégát. Találkoztam az ELTE Csillagászat Tanszék vezetőjének volt posztdoktori ösztöndíjasával. Róla kiderült, hogy volt Helsinkiben is és azt hittem, hogy onnan ismerem. Nagyon rosszul esett, hogy nem tudtam átkompozni Dél-Koreába meglátogatni egy régi barátomat, és elmenni Tajvanba, ahol két Orleans-i barátunk él, mert egyszeri belépésre jogosító vízumot kértem. Ellenben skypeoltam velük és megígértem, hogy legközelebb bölcsebben választok vízumot. (Ez a beszélgetés életmentő volt. Foglalmam sem volt hogyan kell bekapcsolni a fűtést a szobámban. Veszett hideg volt éjszakánként. Együtt rájöttünk.) A hotelban és egy postán feladtam egy-egy lapot Anna-Marinak és anyukámnak, amelyek több hónap késéssel érkeztek meg. Végül az utolsó éjszaka is dolgoztam és fáradtan vágtam neki az útnak. Reggel várt egy diák, aki nem jött velem a reptérre és egy bérelt kocsi, amelynek a sofőrje nem beszélt angolul. Visszafelé Pekingig a két legkövérebb kínai mellett ültem, akit valaha láttam. Utána gyorsan eltelt a hazaút. 

Elvittek teát vásárolni. Nem egészen így gondoltam,
de élveztem a bemutatót.

Helsinkiben Anna-Mari várt és a hasán a figyelmes szemlélő láthatta, hogy nem csak a zsír gyűrődik, hanem valaki lakik benne. Emiatt otthon egy nagyon nehéz döntést kellett hoznom. Ilyen alacsony szintű angol tudással az orvosi ellátás nem csak a babának, hanem nekem sem garantált. Voltam már ilyen helyzetben Franciaországban, nem akartam kockáztatni, ezért lemondtam az állást. Tudtam, hogy másik állást valószínűleg nem kapok, ezért ez nehéz döntés volt. Döntésemet megkönnyítette, hogy teljesen a munkaadóimtól függtem volna, még a lakást is Ő bérelte volna nekem. Pénzt is csak a Bank of Chinától utalhattam volna külföldre, de ahhoz is egy kínai segítségét kellett volna kérnem. A fizetés annyira alacsony volt, hogy jobban jártam a finn munkanélküli segéllyel. Másfél évvel később, még mindig itt vagyok. Vélhetően hazaköltözünk, de Bogyó egészséges akárcsak Anna-Mari. Sajnos nekem olyan súlyos egészségügyi problémáim voltak (porckorongsérv), ami miatt egyszerűen kirúgtak volna az állásomból Weihaiban a felkínált (és szerintem vérrel aláírandó) szerződési feltételek szerint. Látogatni, pár hónapra azonban szivesen visszamennék. A kapcsolat megmaradt, most cikket küldtünk be együtt. Meglátjuk mi lesz ebből.