A leghosszabb év IV/2. - Munkakeresés munka mellett

2013. március 17-én tudtam meg egy e-mailből, hogy december 31. után új munkahelyet kell találnom. Az egész úgy derült ki, hogy a feleségem megtanult finnül és be akart iratkozni egy lehihoitaja tanfolyamra (óvónő, szociális munkás és ápolónő egyben). Megkért vacsora előtt, hogy kérdezzem már meg a főnökasszonyomat, akad-e állásom 2014-től az intézetben. Ez egy igen hangulatos vacsora előtt történt. Vacsora után jött a válasz: nem lesz. Pedig még lett volna három hónap a projekt végéig, de mégsem volt pénz a fizetésemre, és azt mondta, hogy majd Ő befejezi a projektet. Ez hatalmas baromság és hazugság volt, de ezt ekkor nem tudtam. Tudtam, hogy bajban vagyok. A projektmunka eredményeit még nem publikáltuk. Öreg voltam poszt-doknak és senki nem állt a hátam mögött. Esélyem szinte nulla volt arra, hogy újabb állást találjak. Még kevesebb, hogy állandó állásra sikerrel pályázzak. Teljesen összezuhantam és elmentem a -20C-ben sí futni.

Sajnos korábban, tét nélkül már megtapasztaltam, hogy mire számíthatok. Az Aalto Egyetem tenure track pozíciókat hirdetet. Megkérdeztem a főnökasszonyom elődjét, aki ott volt dékán, hogy érdemes-e pályáznom. A válasz határozott és bátorító igen volt. Elkészítettem a pályázatot, volt vagy 40 oldal és beadtam. (Közben mökkiztünk a barátokkal. Figyelem! Ez 2012-es link. Most 2017. novembere van. És a helyzet ennyi idő alatt nem oldódott meg. Már nem is fog.) Pár hónap múlva kaptam egy e-mailt: sajnálattal értesítenek, hogy 324 jelentkező volt a pozícióra és a sajnos nem vagyok benne az első 25-ben, akinek az anyagát valaki el is olvassák. Második főnökömmel beszélgetve elmondtam Neki, hogy jelentkeztem az állásra. Erre a következőt válaszolta: „Gábor, minden pályázatnál van egy erős jelölt. A többiek jelentkezése pedig erősebbé teszi a kiválasztási folyamatot.” Szavainak igazi értelmét akkor fogtam fel, amikor fél év múlva megtudtam, hogy ő nyerte a pályázatot. Azóta is ott dolgozik. Köszöni szépen, jól érzi magát. Mellesleg elvitt 4-5 embert az FMI-ből, amikor 2014.. január 1-én elkezdett Espooban dolgozni. Így megy ez.

A Helsinki Egyetem lecturert keresett 2013. márciusában. Ez egy olyan rangú állás, mint a posztdoktori, de határozatlan idejű és a fizetés havi bruttó 5000 euró. Hivatalos elutasító választ azóta sem kaptam, a felelős prof közölte, hogy a kedvencének, egy oului bögyikének adta az állást. Ezzel kapcsolatban két szerencsétlen esetet kell megemlítenem. Egy kolléganőm, aki sokkal rátermettebb volt az állást megkapónál szintén jelentkezett az állásra. Miután a folyosón beszéltem a proffal, a közös ebéd előtt megkérdeztem, hogy beszélhetek-e nyilvánosan a jelentkezéséről. Igent mondott és megkérdeztem Tőle, hogy miért a bögyike kapta az állást, ha volt Finn Akadémiai Ösztöndíja. Szabályos dührohamot kapott (vérnyúllá változott). Tőlem tudta meg, hogy vesztett, pedig benne volt a három jelöltben, akit behívtak és jobban szerepelt a nyertesnél. (Megjegyzés: a nyertest évek óta nyomták. Pl. kint volt Berkeley-ben három évet. De hogy? A finn állam fizette az ösztöndíját. Erről nem beszél senki, de a sok cikk, amelynek automatikusan, csoporttagként a társszerzője lett jól mutat a publikációs listájában.) A másik eset az a docentúrám elutasítása. Az egyetemi állást el nem nyerő kolléganőm javasolta, hogy szerezzek jogot arra, hogy egyetemen oktassak. Ez a docentúra, ami nem az otthoni docens rang. Ekkor tudnék beadni pályázatot témavezetőként a finn akadémiához. Az elbíráló a prof volt. Közölte a pályázati anyagom alapján, hogy nem voltam témavezető, így támogatja a jelentkezésemet. Ekkor fogtam fel, hogy a főnökasszonyom miért nem engedett nyári gyakornokokat és diplomamunkásokat téma vezetni: nehogy docentúrát csináljak. Nemcsak hogy nem tett semmit a karrieremért, de végig ellenem dolgozott. A lehetséges konkurenciák kiiktatása alap, de ez nem vígasztal túlzottan.

Márciusban nagy nehezen eljutottam az Alaszkai Fairbanks-be, konferenciára. A meghívó levél 2012. december 25-én érkezett meg. Ezzel kerültem fel a főnökasszonyom „veszélyes és kiiktatandó személyek” című listájára. Nem akarta elhinni, hogy engem, a csicskát hívnak előadni (pedig volt már rá példa 2008-ban, a COSPAR-on). Megkért, hogy erősítessem meg, hogy ez nem egy meghívó, hogy menjek el a konferenciára, hanem meghívott előadás. Alaszkai kolléganőm meglepetten küldött megerősítő levelet. A főnök asszonyom még sem akart elengedni, mondván, hogy dolgozni kell. Két meghívott előadásomat megtartottam, láttam a sarki fényt éjszaka -30 C-ben, de állást nem találtam. Nem könnyű idegennek lenni a sok barát között. Végre találkoztam azonban egy helyi kolléganővel, aki meghívott, és akivel egymás cikkeit bíráltuk, továbbá a volt témavezetőjével Pekingből. Megértettem azt is végre, hogy miért volt rossz, ahogy a szimulációkat csináltuk. Kiderült, hogy a volt főnökasszonyom alapvető ismereteknek sincs birtokában (időközben a „Professor of Computational Space Physics” pozícióra nevezték ki a Helsinki Egyetemen).

Mire hazaértem, elolvadt a hó. A University of Bern bolygókutatási témában keresett poszt-doktort. Jelentkeztem és behívtak skype interjúra. Hát ez könnyen ment, gondoltam. Sajnos kiderült, hogy mivel a skype interjú semmibe sem kerül, nem is jelent semmit. Elutasítottak és azóta sem válaszolnak jelentkezésekre, csak kiraktak egy korhatár jelzést (a PhD fokozat ne legyen öregebb, mint öt év).

Nagy csaták után eljutottam júniusban Amerikába a GEM Summer Workshopra. Ott három meghívott előadásom volt, de hónapokat kellett vitatkoznom, amíg elengedtek. (Nem kaptam meg a megfelelő erőforrásokat, így a projekt egyre jobban elmaradt a határidőktől. Ráadásul úgy, hogy pontosan megmondtam, hogy mennyire fog elmaradni. Dühítő volt, de semmit sem tehettem.) Ott szereztem állást: felajánlották, hogy menjek Kínába, Weihaiba. Ezt az állást a születendő kislányom miatt el kellett utasítanom. A konferencián hangzott el a végítélet: csökkentik az űrfizika támogatását az USA-ban. Azaz sokan állás nélkül maradnak és nyomják a munkaerőpiacot.

Nyárra hazamentünk Anna-Marival. Sajnos pihenni túl sokat nem tudtam. Jelentkeztem a Japán Űrügynökség (JAXA) poszt-doktori ösztöndíjára. A jelentkezésem nagyon rosszul sikerült, köze sem volt a formátumnak ahhoz, amit elvártak. Párhónappal később azonban történt a francia PNST levéllistán egy elszólás, amely mindent más világításba helyezett. „A Japán Űrügynökség várja az Európai Űrügynökség (ESA) tagországainak polgáraitól a jelentkezéseket a JAXA Poszt-doktori Ösztöndíjára.” Magyarul: csak az ESA tagországok polgárait veszik fel. Megnéztem a sikeres jelentkezőket és tényleg csak a tagországok polgárait alkalmazták. Amint belépett Románia és Lengyelország az ESA-ba, felvettem lengyel és román jelentkezőket is. Teljesen feleslegesen írtam meg a pályázatot. 

Beadtam életem első Marie Curie pályázatát. Ez egy Európai Uniós pályázat. Jó bonyolult és 71%-os lett (90% felett kell lenni a nyeréshez). Régen 40-50%-ka a pályázatoknak nyert. Hát az enyém nem nyert. A főnökasszonyomat nem vontam bele, kerülő úton értesült róla. Tudta, hogy ki a bírálója és virágnyelven az értésemre adta, hogy soha nem fogja megengedni, hogy megnyerjem az ösztöndíjat. Ez eddig be is jött.

Jelentkeztem Berkeley-be is. Azt az állást egy orosz kollégám kaptam meg Orleansból. Jelentkeztem Grazba is. Hiba volt, mert abban az intézetben csak japánokat, tajvaniakat és németeket alkalmaznak. (Ha valaki Árjaországba vagy Ausztriában doktorált, az németnek számít.) Hiába dolgozik ott egy jó akaróm, nem tud bevinni, mert van egy másik szabály: ne legyél 30 éves és ne legyen családod. Mit lehet erre mondani? Jelentkeztem egy állásra a kollégájánál, de nem engem, hanem egy indiait vettek fel. 50 jelentkező volt. Egyikükkel találkoztam Kínában. Indiai volt. Kifakadt:”A barátomat vették fel, de alig van cikke. Nekem 20 cikkem van, miért nem alkalmaznak?” Ezt mondhattam volna én is. Egy másik állásra felvettek egy Németországban doktorált görög leányzót. Azt írta róla valaki, hogy „Jó lábai vannak, de nem túl okos.” Egy másik sikertelenül pályázó másfél év múlva írt nekem, hogy most lépett vele kapcsolatba a csaj. Kért adatokat, amiből kiderült, hogy másfél év kellett, amíg beletanult a munkába. Szerencsés választás volt, mit ne mondjak. 

A legdühítőbb jelentkezéseim Ouluban voltak. Voltam ott bringával, és élhetőnek találtam. (Tetszett pl. a homokos strand.) Az egyetem modern, jól felszerelt. Volt kollégáim közül kettő ott doktorált. Egy volt kollégát opponensnek hívtak doktori védésre. Tudták ki vagyok és honnan jöttem. Mégsem alkalmaztak. Volt olyan, hogy nyílt állást hirdettek. Megkérdeztem a kolléganőt, hogy mit kell tenni, mit szeretnének látni. Azt hazudta, hogy nem ő hirdeti, nem tud sokat róla. Később kiderült, hogy egy FMI-s kolléganőmnek ajánlotta fel az állást, de Ő nem akart Ouluba költözni. Végül az irodatársa adta be. A pályázatot Ő nyerte, a következő indoklással: „Az értékelő bizottság véleménye szerint az állást …-nek ítéltük”. Jellemző, hogy a Pasadémai Sugárhajtású Laborból is akart jelentkező. Három állásra jelentkeztem, háromszor készült el egy-egy hetven oldalas pályázat.

2013. szeptember közepén Tromsöbe mentem konferenciára. Ott találkoztam a Weihai-i csapattal először. Beszéltem a grazi állásokról valakivel. Láttam megint a sarki fényt. Ott kezdett el fájni a derekam. Ott (is) írtam a sikertelen Finn Akadémiai Ösztöndíj pályázatot. A konferencia utám tudtam meg, hogy a feleségem kislányt hordoz a szíve alatt. 

2013-ban tudtam utoljára beadni ESA poszt-doktori ösztöndíj pályázatot. Valakit megkértem, hogy legyen a témavezetőm, de érdemi segítséget tőle nem kaptam. Egy volt kolléganőm értékelte ki a pályázatomat az elutasítása után. A feleségem mai mérges rá, mert „ki ha én nem”, kioktató, rajtam gúnyolódó stílusban történt a végig beszélése. Alig 60%-os lett, nagyon rossz. Pedig ha egy minimális segítséget kapok akár a kolléganőtől, akár a témavezetőtől, akkor lehetett volna 80%-os is, amivel már behívtak volna interjúra. Persze tudni kell, hogy ez az egész a kiszórásról szól. Ha nincs belső embered, aki segít, akkor biztosan valami rossz lesz a pályázatodban. Azóta felvettek több, nálam sokkal rosszabb teljesítményt nyújtó kollégát is. Ismételni nem tudok, mert kicsúsztam a határidőből. Ezenkívül kifejtette a témavezetőnek kiszemelt személy, hogy korai harmincasokat várnak, akiknek első, vagy második poszt-doktori ösztöndíja az ESA PD. És hát nekem van állásom Kínában, nem? Mondtam, hogy most mondtam le családi okokból. Ez úgy tűnik végleges hiba volt. Magyarországon is külön éltem a családomtól, de sokkal kevesebb pénzért és nagyon rossz feltételek között. Ráadásul a családom a szociális juttatásukat a saját jogukon kapták volna tovább, ha Kínába megyek. De ezt akkor nem tudtam, nem is álmodtunk erről.

Miután lemondtam a kínai állást, minden harci kedvem elszállt. Tudtam, hogy nem kapok állást máshol. Ekkor kezdett el keresni posztdoktori ösztöndíjast a Nemzetközi Űrkutató Intézet. Jelentkeztem, majd 81 emberből benne voltam abban 2+3-ba, akit behívtak interjúra. Sajnos az interjún kiderült, hogy Magyarország valamikor 2015 végén lép be az ESA-ba és lesz tag. Emiatt egy belga leányzót vettek fel. Már felvételi után tudtam, hogy nem fognak alkalmazni. Így megy ez. Szerencsére otthonról kaptam egy állásajánlatot, így nem teljes létbizonytalanságban vágtam bele a jövőbe.

Az istenek alkonya – visszatérés Bernbe

A cím rendkívül szerénytelennek tűnik, ezért némi magyarázatot igényel. 2013-ban mutatták be az alacsony költségvetésű, de igen jó „Iron Sky” c. finn trash-sci-fi-paródiát. Ebben a Harmadik Birodalom nem szűnik meg, hanem a gonosz nácik a Hold Földről nem látható oldalán holdbázist alapítanak és ott bujkálnak várva az alkalomra, amikor visszavághatnak. A csodafegyverük neve pedig „Götterdämmerung”, azaz “Az istenek alkonya”. Amikor visszatértem Kínából, nekem is eljött az istenek alkonya. Addigra a külföldiek jelentős részének lejárt a szerződése. A finn kollégák tipikusan korán érkeztek munkába, azaz reggel hétre-nyolcra és korán távoztak este háromkor-négykor. A külföldiek pedig reggel kilencre érkeztek, és este hatkor, vagy még később távoztak. A Nap novemberben már négy óra, majd decemberben már három óra előtt lenyugszik, de nappal sincs túl világos a vastag felhőzet és az alacsonyan álló Nap miatt. Az FMI-t pedig mozgásérzékelős világítással szerelték fel. Ha nem volt senki a szobában, lekapcsolt a lámpa. Ez azzal járt, hogy délutánonként, amikor én még javában dolgoztam feltűnően sötét lett. A finnek hazamentek, külföldiek pedig már alig dolgoztak az intézetben, hát nem égtek fények az épületben. Ez hát az istenek alkonya, a téli sötétség, amely Nekem (és sokaknak) a pályám végét jelentette. 

A kék tornácos, piris-fehér-piros táblás épület
a Nemzetközi Űrkutató Intézet.

Ebben a hangulatban láttam meg a Berni Nemzetközi Űrkutató Intézet hirdetését. Egy-egy földtudományi és űrkutató posztdoktort kerestek. Az állás két évre szólt, feltétel volt az, hogy a PhD védésnek öt éven belül kellett lennie, továbbá előnyben részesítették az Európai Űrügynökség tagországainak állampolgárait. 2008-ban kaptam meg a PhD fokozatomat, akkor még úgy volt, hogy 2014-ben belépünk az ESA-ba, hát beadtam a jelentkezésemet. Az életrajzon és a publikációs listán felül egy rövid, egy oldalas kutatási tervet is be kellett adni. Ebbe belesűrítettem kedvenc témáimat. Ezen felül titkos csodafegyverként megkértem a Goddard Space Flight Centerben dolgozó patrónusomat, hogy adjon ajánlást. A jelentkezési határidő 2013 november 15-e, péntek volt. Pont aznap volt a Pikkojoulu, a céges előkarácsonyi buli. A jegyemet eladtam egy fiatal gyakornok srácnak és inkább bent maradtam éjfélig, hogy rendesen kidolgozzam a jelentkezésemet. Hatalmas meglepetésemre két héten belül szóltak, hogy szívesen látnak egy kis eszmecserére Bernben 2013 november 28-án.

A tiszta vizű folyó partján. Hidegebb volt,
mint Helsinkiben.

Nem sok idő maradt felkészülni. Első problémám a repülőjegy ára volt. Lehetett venni olyan jegyet, amely interjúm előtt és után egy-egy éjszakával repített volna Zürichbe és vissza Helsinkibe. De az 800 euróba került. Ugyan térítik, de nekem kellett előre kifizetnem. Végül maradtam egy extra napot, így alig háromszáz euróba került a jegy. Nem kellett volna, de csak hétvége előtt szóltak és nem volt kivel megbeszélnem a problémát. Így egy éjszakával többet kellett foglalnom a szállodában. A második problémám pedig általános önbizalomhiány volt. Hiszem majdnem egy éve kerestem állást. Ezért francia kollégám segítségét kértem. Együtt átdolgoztuk az életrajzomat, a publikációs listámat és elmesélte, hogy miképpen kell „Statement of Research Experiences”-t, azaz kísérő levelet írni. Majd indiai kollégámmal és barátommal együtt meghallgatta a bemutatkozó előadásomat. Nagyon hasznos megjegyzéseket kaptam Tőle. Nem is ezen múlott a siker.

Bern szép.

2013 november 27-én felszálltam a repülőmre és elrepültem Zürichbe. Bernbe vonattal érkeztem, amely a zürichi reptér alól indult. Túl korán értem a hotelembe, ezért nem tudtam elfoglalni a szobámat. Leraktam a csomagjaimat és elindultam felderítő útra. 2005-ben már jártam a Berni Egyetemen egy sikertelen állásinterjún. Most felfedeztem az Űrkutató Intézetbe vezető utat. Megebédeltem, bevásároltam, gyakoroltam a német nyelvet és élveztem a napsütést. Kettő órára visszatértem a hotelba, hogy elfoglaljam a szobámat. Bejelentkezésnél szóba került, hogy honnan jöttem. Mondom Finnországból. De eredetileg, Magyarországból. Az egyik dagi, nem őshonosnak kinéző recepciós elhúzta a száját és odaadta a szobakulcsot. Felmentem és kiderült, hogy dohányzó szobát adtak, ráadásul az udvarral nézőt (értsd: egy lyukra). Dühösen lementem és újat kértem. Ezt jó jelnek tekintettem, mert Helsinkiben is így indult a kalandunk. Adtak normális szobát, szép kilátással. Lezuhanyoztam, elmentem vacsorát venni és készültem a következő napra. Egyszer csak lemerült a céges laptopom. Be akartam dugni a konnektorba és olyasmi történt, amire nem számítottam Európa közepén: a svájciak nem a finn/magyar szabványt használják. Lementem a recepcióra, de az csak este tízig volt. Bementem a pult mögé és mindent felforgattam. Sehol sem volt konveter. Éppen érkezett egy vendég és megtudtam Tőle, hogy van ügyelet a szemben lévő hotelban. (Erről persze nem szóltak.) Szerencsére nálam volt az ajtónyitó kód, ezért papucsban és pólóban átrohantam a -5C-okban és elmondtam mi az ábra. Ott sunyított a román/szlovák/nemtudommilyen némber – ezeket el kellett volna mondaniuk. Sebaj, probléma megoldva, befejeztem a készülést és lefeküdtem aludni. 

Lustuló maci a medveveremben a folyóparton.

Másnap reggel időben felkeltem, megreggeliztem és szépen felöltöztem öltöny-nyakkendőbe. Kicsit korábban értem az intézetbe, ezért vártam tíz percet. Fent a titkárnő fogadott. Sajnos „Grüss gott!”-tal köszöntem, ezért németül kezdett el hozzám beszélni. Kaptam egy kávét és a rendszergazda kipróbálta, hogy működik-e a laptopom a kivetítővel. Kiderült, hogy ismerik a volt magyar kollégáimat és egy Londonban élő magyart is. Az előtérben éppen egy munkacsoport várakozott. Összeismerkedtem velük. Végül az egyik igazgató jött ki elém, ő a Goddard-beli ajánlómat is ismerte. Bevezetett az irodába. Ott bemutatkoztak mindannyian, mind a három interjúztató igazgató. Nagyon jól tudták, hogy ki vagyok. Ismerték a magyar és a finn kollégáimat is. Átolvasták minden anyagomat és információkat gyűjtöttek rólam. Már a behíváshoz is gratuláltak. 81 ember jelentkezett a két állásra, a egyikre kettő, a másikra három embert hívtak be. A szokásos interjúztató kérdések után megkértek, hogy kezdjem el az előadásomat. Az előadásom nagyon penge volt, köszönhetően a kollégáknak és készülődésnek. Amikor végeztem, akkor megszólalt az angol professzor és feltett két kérdést: (1) Hogy áll Magyarország ESA csatlakozása? (2) A témám illeszkedik az ESA futó misszióihoz. Hogy illeszkedik a jövőbeli missziókhoz? Sajnos ezekre a kérdésekre nem lehetett jól válaszolni. Közölnöm kellett, hogy szeretett Vezérünk másfél évvel eltolta az ESA csatlakozást. Erre egymásra néztek. A témám kicsit távolabbi ESA missziókhoz illeszkedik, de a jelenlegiekbe csak nehezen lehet bepasszírozni. Ezután megint egymásra néztek és kézfogás után sok sikert kívántak az álláskereséshez. Később megtudtam, hogy belga leányt vettek fel, akinek a témája jól illeszkedik a jelenlegi missziókhoz, továbbá az országa relatíve sok ESA tagdíjat fizet. Nagyon ideges voltam, mert ez nagy lehetőség lett volna. Két év önálló munka, korlátlan utazás, együttműködés, konferenciák helyben és után mehettem volna akár Berkeley-be is. Ehelyett maradt a munkanélküliség. Visszakullogtam a szállodámba és dolgoztam egy kicsit. Másnap körülnéztem a városban – már teljesen elfelejtettem, hogy miként néz ki, majd szombaton elvonatoztam Zürichbe. Ott is körüljártam. Persze sokkal hidegebb volt mint 2005-ben.

Ez már Zürich.

Hát ennyi az én történetem. Húsz év munka ment veszendőbe pillanatok alatt. A következő két hétben szépen hazahordtam minden anyagomat, elmentettem minden fájlomat. Folytattam a projekt ábráinak gyártását – ez csak januárra készült el. Amit tudtam levakartam a gépről, mert le kellett adni. Ez nagyon nem esett jól, de az elvállást a képemre formált és konfigurált géptől megkönnyítette, hogy tönkrement a hűtése teljesen. Arra törekedtem, hogy otthon legyen egy laptop-billentyűzet-monitor trió, hogy hasonló körülmények között tudjak dolgozni, mint bent. Ezért vettem egy 40”-es VGA csatlakozós Philips televíziót és VGA kábelt. (Otthon később drót nélküli billentyűzetet és egeret is vettem.) Valamilyen okból vettünk egy robotporszívót is, pedig tudtam, hogy több időm lesz takarítani. Minden munkanélkülinek extra nagy mobilja van. Ezt csak tavasszal vettem meg. Fáradalmaimat egy Hämeenlinna-i wellness hotelban pihentem ki feleségemmel. Ott töltöttük az új évet. Akitől tudtam elbúcsúztam és felkészültem a hosszú munkanélküliségre. 2015 június 1-jén, amikor ezeket a sorokat írom még nem dolgozom. Egy ajánlatom van csak, amit a Berni interjú előtt kaptam: hazatérhetek Sopronba. De erről majd egy másik bejegyzésben írok. Addig is küldöm az „Erdős Péter,Erdős Péter...” c. számot annak, aki stadionokra szórta el a pénzt ESA csatlakozás helyett. Ugyanis még most sem vagyunk tagok, csak aláírtuk a csatlakozást. Így megy ez.