A leghosszabb év – IV/3 – „Dolgozni drága!”

2014. január 1-én, kemény, áldozatkész és eredményes munkámnak hála, az első gyermekünkre várva, munkanélküli lettem. Ez fordulópont egy kutató életében. Ha egyszer nem találsz munkát addig, amíg tart a szerződésed, akkor már nem is fogsz soha többet. Hogy miért? Csak. (Mert ha idáig jutottál, akkor valami nem stimmel a munkáddal, vagy (OR) nem vagy megfelelően beágyazódva a tudományos közösségbe.) Szerencsére ez nem jelentette az éhenhalást Finnországban. Még 2012 folyamán beléptem a szakszervezetbe. Fizettem a tagdíjat a szakszervezet munkanélküliség ellen biztosító önkéntes kasszájába. Ez azzal járt, hogy 500 munkanapra járt a régi fizetésem 70%-a. Megemelték egy picit a lakástámogatásunkat és kedvezményesen járhattam uszodába. Járhattam ingyenes integrációs kurzusra és kaptam állami egészségügyi ellátást. Amit ekkor nem tudtam, az az, hogy az 500 nap után korlátlan ideig jár az alap állami 650 eurós nettó munkanélküli segély. Ha ezt kapod, akkor megemelik a lakástámogatást és kaphatsz szociális segélyt, ha több, mint öt éve élsz az országban. Nagyon gyorsan rá kellett jönnöm valamire: „Dolgozni drága!”. Ezen sokan jót röhögtek és szállóigévé vált az FMI-ben. Pedig milyen igaz volt! Nem kellett kaját vennem a menzán, helyette, ha akartam ettem svéd asztalos büfében. Nem kellett bérletet vennem. Nem kellett a leggyorsabban elérhető boltba mennem, vehettem olcsóbban élelmet. Főzhettem magamnak kávét és ebédet is. Persze nem ketyegett a nyugdíj és nem voltam hitelképes. De a finn szociális rendszer megvédett. Nem gondoltam még, hogy ez meddig terjed és azt sem, hogy mennyi ideig lesz rá szükségünk. Ez egyetlen problémát a magas segélyem és a megtakarításaim jelentették. De ezen a problémán pár év munkanélküliség segített. 

2014. januárjának első és második hetében bementem az FMI-be. Gyakorlatilag kiürült, nagyon sokan elmentek. Még voltak olyan munkáim, amit távolról végeztem el Karácsony-Új Év között, amíg szabadságon voltam. Leadtam a laptopomat és pletykáltam. A belépőmet és a kulcsomat nem adtam le, az elektronikus kulcs szeptemberig érvényes maradt. A három hónapos bérkeretet a főnökasszonyom megtartottam jobb célra. Kiderült, hogy két ember alkalmazott belőle. De nem három, hanem négy hónapra. Ugyanis hiába kértem, nem fizette ki a szabadságomat, ki kellett vennem a szabadnapokat, pedig nem volt rá szükségem, mert még sok munkám volt befejezetlen (és még most is van 2017-ben). A pénz viszont jól jött volna. A megtakarítás adott plusz egy hónapot. Kiderült, hogy lett volna egy ún. tanszéki pénz az alkalmazásomra, de oda egy hét munkanélküliség után egy holland kollégát vettek fel, aki tíz évvel idősebb volt nálam, sokkal kevesebb cikke volt, de beszélt finnül és valami miatt rokonszenves volt a főnökasszonyomnak. Ebbe nem ment volna bele az előző osztályvezető, de az elment az Aalto Egyetemre és utána szabaddá vált az út, mert az új osztályvezető a főnökasszonyom embere lett. Így hiába mondta a GUMICS-4 fő fejlesztője, hogy jó embere lennék a GUMICS-4 párhuzamosítási feladatra, helyette a holland gyereket vették fel. Vele is kitoltak azonban. Öt év alkalmazás után kérheted, hogy határozatlan idejűre módosítsák a szerződésedet. Egy hétig munkanélküli volt, ez joga így elveszett. Mivel újra kezdett dolgozni, ezért egy évig nem mehetett el szabadságra. De kifizették Neki az összes szabadságát! Kapott vagy tízezer eurót. Különösen fájdalmas volt, hogy rengeteg pályázatot adtam be alapítványokhoz, amit a főnökasszonyom nem támogatott, mert valaki mást támogatott mindig. Körbekérdeztem a kollégákat, hogy mégis kit támogatott az az őrült némber. Senkit. Hát persze, hogy nem, mert a hollandust támogatta, aki egy másik osztályon volt. Eszembe sem jutott volna őt is megkérdezni. Ráadásul a gyerek a projektben a beosztottam volt, de nem is tudtam róla az első két évben. Hiába, a kommunikáció nem a finnek erőssége. Még jó, hogy ebédnél kiderült. Ettől még nem kerültem bele a cikkekbe társszerzőként, mint ahogy a nemzetközi projekt többi csoportjánál volt szokás. Így kell kicsinálni egy kutatót: nem hagyjuk, hogy kutasson, nem vesszük be a cikkekbe és nem segítünk Neki munkát találni. Ennél szebbet ki sem lehetett volna találni. De nem találták ki. Ez nem szándékosan történt. Senki nem gondolt arra, hogy milyen esélyem van a szabad piacon, mert mindenkinek volt és van élethossziglan munkája. Így megy ez.

Már nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de hazamentem 2014. január végén és csak márciusban láttam legközelebb a feleségemet. Közben Ő dolgozott a francia óvodában és suliban. Az anyukája kiment látogatni és segíteni. Egyre nehezebb volt Neki. Én eleinte otthon ültem és befejeztem a vállalt feladataimat a kínaiaknak. Lett belőle egy szép cikk a JGR – Space Physicsben, amit gyengébb helyre akartak beküldeni, de meggyőztem őket, hogy jó lesz a legjobb újságban is. Próbáltam a cikkeimet is befejezni, de az még most sem sikerült teljesen. Szóval hazamentem és pályázatokat kezdtem el írni. Először az MTA Posztdoktori Ösztöndíjára pályáztam, mint témavezető. A témavezetett egy volt FMI-s indiai kolléga lett volna. Jókat szórakoztunk egy kollégámmal. Hivatalosan az igazgató volt a pályázó. Megírtuk helyette az ajánló levelet: „Dr. CRA ismeri és szereti a magyar kultúrát (pálinka, paprikás csirke) és kész arra, hogy Magyarországon éljen és dolgozzon.” Amikor ez bemutattam a kollégámnak, majdnem szívrohamot kapott: „Te, ezt vegyük ki, mert az MTA volt elnöke évtizedek dolgozott azért, hogy valaki idejöjjön dolgozni. Ha meglátja, hogy a paprikás csirkéért teszi, akkor szörnyet hal. Ha meg nem, akkor nagy bajunk lesz belőle.” Végül megnyertük ezt a pénzt, de sajnos a kolléga inkább Dorkingba ment. Ott él és dolgozik a mai napig. Köszöni szépen, jól van.

Időközben elért a volt főnökasszonyom levele. „Gábor, Megyek a Leicester-i végső záró ECLAT Workshopra. Elkészítenéd helyettem a prezentációmat?” (1) Elküldi a project scientist-et, a projekt de facto vezetőjét. (2) Felvesz mást a fizetésemre. (3) Nem hív meg a workshopra, Ő ad elő. (4) Ezek után készítsem el a prezentációt? Ugye nem csak én érzem, hogy komoly zavar támadt az Erőben?

Hangulatos kitérő után megírtam az OTKA posztdoktori pályázatomat. Ez kicsit magasabb fizetést ad, mint a tudományos munkatársi és némi költségvetést gépbeszerzésre, utazásra, szoftver vásárlásra, szóval normális munkát tesz lehetővé. Eddig a Bolyai pályázattal együtt minden általam ismert külföldről hazatérő megkapta. Nos, én lettem a kivétel. Ebben az évben két olyan hölgy kapta meg, akik akkor végeztek és nem is volt referált impakt faktoros cikkük. Egyikük a magyarországi aktív vulkánokat akarta tanulmányozni. Ez majdnem olyan, mint a „H hang a francia nyelvben” c. tanulmány. Persze tudni kell, hogy (1) A Csomád nevű hegy vulkán és nem tekinthető kialudt vulkánnak, pár ezer éve volt kitörése. (2) Erdély sokak szerint Magyarország része. (3) A hölgy szült négy gyereket az akadémikus férjének. Utóbbi képességekkel én nem rendelkezem, így a következő két évben a fizikusoknál pályáztam. Inkább az erősebb mezőnyt választottam, mint az ostoba bunkókat (elnézést a kivételnek).

Az OTKA PD után megírtam rekordidő alatt az MTA Lendület pályázatát. Ekkor már nagyon fájt a derekam (azt hittem, hogy a heréim ezért urológushoz fordultam később) és egy megfázásból lábadozva felszedtem jó pár kilót. Nem sok kedvvel írtam a pályázatot. Egész egyszerűen érződött, hogy semmi esélyem sincsen rá. Egybe értékelték a fizikusokat a rákkutatókkal. Csak azt nézték, hogy minél jobbak legyenek a publikációs mutatók, tekintet nélkül arra, hogy az adott szakterületen mit jelentenek. További problémát jelentett, hogy az intézet nem tudott elég és megfelelően jó publikációs mutatókkal rendelkező embereket adni. Csak ígérni tudtak. Le is lettünk rendesen pontozva, alig 60%-is lett a pályázatom. Nagyon szomorú lett, amikor a kiértékelést olvastam. Az indiai, frissen végzett kollégák teljesen leszólták. Nagyon szép PhD-ja lett, öt cikkel. Nem tudom mit vártak volna el, öt Science cikket? Az értékeléseket nem tudom kik írték, de nem voltak szakértők. Magyarok voltak és nem űrkutatók. Akkorra baromságok voltak a bírálatokban, hogy én szégyelltem magam. Pl. összekeverték a „real time”-ot a „runtime”-mal. Az első valós idejű számítást jelent, azaz annyira gyorsat, hogy nem kell rá sokat várni (gyorsabb egy adott időtartam modellezése, m int az időtartam hossza). A runtime pedig azt jelenti, hogy egy vegyi reaktorban, esetleg atomreaktorban, távcsőnél, vagy repülőnél, ha valahol közbe kell avatkozni, akkor nem várhatunk a buszra, amíg szabad lesz. Nem várhatunk, amíg lefut egy program. Azonnal lépni kell. Ehhez speciális operációs rendszer kell. Ilyen hozzá nem értők végzik a kiértékelést. Emiatt lemaradt Európa és Magyarország arról, hogy a numerikus szimulációs közösség élvonalába kerüljön. 

A fenti pályázatokat beadtam és közben alkudoztam a vezetőséggel. Állást ajánlottak Nekem, de az a rendes tudományos munkatársi állás és fizetés volt. Azaz egy éves szerződés, és nettó 140 ezer Ft fizetés. Azt hittem viccelnek. Tudtam, hogy az Orbán kormány családi adókedvezményt ad a családosoknak. Ennek értéke 60 ezer Ft. Csakhogy én ostoba azt hittem ennyit adnak, ennyit vonnak le az adóból. Hát nem. Ennyit vonnak le az adóalapból. Marad belőle 12 ezer Ft. A fenti feltételek egyike sem felelt meg. Sem az időtartam, sem a pénz. Az utolsó magyar fizetésem nettó 130 ezer Ft volt 2008-ban. 3000 Ft + rezsiért éltem egy szobában Budafokon akkor és nem volt családom, mégis eladósodtam. Emitt közöltem, hogy ezt nem tudom vállalni. A kislányom májusi születése előtt alá akarták velem írattatni a szerződésemet. Kétségbeesetten tiltakoztam. Ez nem szokványos dolgok egy munkanélkülitől, és nem is esett jól a vezetőségnek. Ők segíteni akartak egy munkanélkülinek. Jómagam pedig kaptam egy csomó pénzt és tudtam, hogy a kislányom születése után hónapokig nem fogunk tudni hazamenni, mert nem lesz útlevele. Miből élünk akkor? A magyar fizetés kint semmire sem elegendő. 

2014. márciusában (?) visszarepültünk Anna-Marival Helsinkibe. Feleségem anyukája elmorzsolt egy könnycseppet, amikor Pécsre indultunk életem szerelmével és a kislányukkal a hasában. A feleségem dolgozott, én igyekeztem befejezni a cikket (ami végül 2016-ban jelent meg) és úsztam, valamit kerékpároztam. Eljött március vége és a feleségem abbahagyta a munkát. Elmentünk a Flamingo Hotelbe wellnessezni és ebédelni. Így ünnepeltük az Ő búcsúját a munkaerő piactól. Jómagam egyre többet kerékpároztam és furcsa izomfájdalmat éreztem a bal combhajlító izmomban. Nem tudtam, hogy ez a porckorong sérvem előjele volt, amit akkor még vissza lehetett volna fordítani. Megjelent négy erős, második szerzős cikkem, vezető szaklapokban. Megszületett a kislányom 2014. május 29-én, elmúlt az újszülött kora és megérkeztek a téli pályázataim eredményei. Egyik sem sikerült. Nem sikerült továbbá a 2013-ban beadott Finn Akadémiai Ösztöndíj pályázatom, de egy idősebb, magyarokat ismerő kollégával beadott pályázatom sem. Utóbbit megbüntették azért, mert velem, egy külföldivel adott be pályázatot. Nem is keresett meg többet ilyen célból. Bepánikoltam: hogy élünk meg 152 ezer Ft-ból? Mi lesz velünk elkezdtem állasokra jelentkezni. Jelentkeztem egy műszeres állásra Kirunába, ami Észak-Svédországban található, túl az Északi Sarkkörön, egy kisvárosban. Elutasítottak egy hónapnyi levelezés után, egy sima formális levéllel. Jelentkeztem Boulderbe, Coloradoba. Formális elutasítást kaptam, nem is foglalkoztak velem. Jelentkeztem a University Kalifornia of Los Angelesbe a 2013. márciusi THEMIS/ARTEMIS workshopon Alaszkában megismert THEMIS/ARTEMIS PI-hoz. Azt írta, hogy örül a jelentkezésemnek. Végül nem formális levélben utasítottak el: „Egyetemünk egy olyan pályázót részesített előnyben, aki jobban megfelel a foglalkoztatási politikájának.” Kiderült, hogy ez a jelölt egy volt kolléga, társszerző, akinek ott voltam a védésén. Akkor még sokkal jobban voltak a publikációs mutatóim és azonos szakterületet műveltünk. A fenti mondat jelentése a következő: túl öregnek találtak, inkább a fiatalabb kolléganőt foglalkoztatták. Innentől ez jellemző volt. Eddig nem kevés cikkem volt. 2014-től már ezt nem lehetett mondani, így a koromra fókuszáltak. Kevesekben volt azonban bátorsága ezt a szemembe mondani. 

Jobb híján újra be adtam a Maria Curie Ösztöndíjat 2017. szeptemberében. Először Uppsalába akartam beadni, de ott nem reagáltak rá érdemben. Ezután ismeretlenül Kirunában próbálkoztam. Megejtettek velem egy telefoninterjút, majd közölték, hogy nem fogadnak. Magyarul: ingyen sem kellettem nekik, úgy, hogy én hozom a pénzt, ők csak irodát adnak. Ekkor Ausztriába írtam a grazi intézetbe. Egy holland származású volt kollégának írtam. Nagy nehezen megírtuk a pályázatot. Sokat segített a témavezető. A Rosetta szondával és az üstökös kutatással volt kapcsolatos. A következő év márciusára értékelték ki. Érdemi szakmai kiértékelés nélkül elutasították és valami teljesen marhaságra hivatkoztak. Konkrétan „a témavezető szerepe nem tisztázott a megszerzett tudás ismeretterjesztő tevékenység keretében történő ismertetésében”. Ezúttal utána olvastam blogokon, mit kell írni, milyen stílusban. Mire kell vigyázni, mégis rosszabbul sikerült, mint 2013-ban, alig 60%-ot kaptam. Szabályos dührohamot kaptam, amikor értesültem az eredményről. Vettem fél liter vodkát megittam és szétvertem magam körül mindent. Szerencsére 2015. január közepétől március elejéig a családom otthon volt Pécsett. (Én nem mehettem, mert nyelvtanfolyamom volt.)

A Marie Curie Ösztöndíj pályázat beadása előtt elkészült a pici útlevele. A feleségem azonnal hazament vele. Én maradtam pályázatot írni, teljesen feleslegesen. (Itt jegyzem meg, hogy minden pályázat angol szövegének javítását Anna-Mari a feleségem végezte. Ő is dolgozott, majd izgult velem. Minden kudarcom sokkal jobban megviselte, mint engem. Őt erre semmi sem készítette fel, nekem ott volt az egész életem és az ELTE TTK fizikus szakának kőkemény képzése.) Éltem a lehetőséggel és elmentem túrázni. Akkor még éppen, de belefér a keretbe. A legdrágább mindig az utazás és a szállás volt. Utóbbi költségét normális eszközökkel nem lehet csökkenteni. Északon nem tudok a szabadban aludni, mert szétfagyok. A túra és pályázat beadása után hazamentem. Vissza 2014. októberében édesanyámmal repültem. Maradt pár napot, megnézte az FMI épületét, a kórházat, ahol az unokája született, a lakásunkat, ahol élünk és átmentünk Tallinnba hajóval. Utóbbit nem élvezte. Sajnos az FMI-be szombaton vittem be a kulcsommal és erre felfigyeltek. Kilenc hónap után bevonták a kulcsomat az épülethez. Ez hiba volt, de nem végzetes.

Időrendben kicsit ugrálva, de a bejegyzés végére hagytam azt a jelentkezést, ami mindent megváltoztatott. A Kínai Tudományos Akadémia és az Európai Űrügynökség közös űrmissziója röntgen tartományban fogja vizsgálni a földi magnetoszférát. A napszél sokszorosan ionizált oxigén ionjain töltést cserélnek a földi magnetoszféra sokszorosan ionizált oxigén ionjaival. Azok gerjesztett állapotba kerülnek és röntgen tartományban fotonokat bocsátanak ki. Ezt lehet látni röntgen távcsővel. A műholdnak széles látószögű lágy röntgen teleszkópja lesz. A várható képet kellett volna kiszámolni GUMICS-4 modellel. Azzal, amit annyira sokszor használtam, hogy belenyomorodtam. Amiről cikkeket írtam. David, a későbbi NASA-s vendéglátóm felhívott Amerikából, hogy jelentkezzek. Ott volt Anna-Mari és a pici is meg. Otthon került sor a skype interjúra. Jól ment. Majd kaptam egy udvarias elutasító levelet. (Később pedig az erről mit sem tudó titkárnő meg akarta szervezni a kiutazásomat Angliába.) Egy olyan gyereket vettek fel, akinek semmi köze nem volt a témához. Wales-i volt, és Új-Zealandról települt haza. Sokra nem jutott a témával, nem kommunikált az űrkutatókkal. És amikor megjelent a témában a cikke, akkor rosszul hivatkozott a cikkeimre. Egész egyszerűen én voltam a legjobb jelölt. Olyan volt ez az elutasítás, mintha Bill Gates-et nem alkalmazták volna Windows szoftver fejlesztőnek. Rájöttem, hogy itt nagyon sötét dolgok folynak a háttérben. Állást én már kutatóként nem kapok. Otthon éhbért akarnak adni. Nem maradt más megoldás, csak megtanulni finnül és elmenni lángost sütni. Ezért jelentkeztem finn integrációs/nyelvtanfolyamra, amit a munkaügyi központ fizetett. Ennek tragikus következménye lett, a porckorong sérvem kiújulása. Ezen kívül elkezdtem ipari állásokra is jelentkezni. Az eredmény siralmas volt addig, amíg meg nem hívtak a NASA-hoz dolgozni. De erről egy másik bejegyzésben írok.

Utolsó túrám Finnországban

 

A minitúrám útvonala Lahti-Sysmä-Jyväskylä között. 

Tavaly, 2014 május 29-én megszületett a kislányom, Bogyó. Előtte kifakadt porckorongsérvet kaptam, ami miatt ugyan csak három napot feküdtem, de amelyből hónapokig lábadoztam. A kislányom nagyon aludni nem hagyott minket, főleg Anna-Marit, aki idejekorán elhatározta, hogy ő szoptatni fog, amíg csak lehet. Délutánonként azonban Ő is kidőlt, addig én elmentem sétálni kettő-négy órára a kocsiban alvó kislányommal. Más mozgást nem is végezhettem – úszni augusztusban jutottam csak el – de a szép, meleg (+27C), napos időben élvezet volt a séta. Ha Manci felébredt, akkor megetettem a lefejt anyatejjel, vagy esetleg tápszerrel, aztán sétáltunk tovább. Addig Anna-Mari valamennyire kialudta magát. Az anyósom a szülés után másfél héttel hazament, mi pedig a baba születése után két héttel beadtuk a magyar anyakönyvezéshez a papírokat. Pont elkaptuk a diplomáciai futárt júniusban és a konzulasszony még a szabadsága előtt elindította az eljárást. Így, hatalmas szerencsével augusztus elején felhívott minket a konzulátus, hogy az anyakönyvezés megtörtént, jönnek a papírok. Anna-Marinak addigra elege abból, hogy csak én segítek neki a babával, vágyott a családjával való találkozásra is, ezért augusztus 19-én hazarepültek a babával, aki békésen végigaludta az utat. Jómagam is mentem volna, de Marie Skłodowska-Curie pályázatot írtam, ezért itt maradtam (minden cikket le tudok tölteni a Helsinki Egyetem könyvtárának épületéből, otthon pedig csak Elsevier és Springer termékekben megjelent cikkeket). Ha már így esett, akkor bár csóró munkanélküli voltam, szalmaözvegyként elmentem egy igen rövid, két napos (pontosabban két éjszakás) Lahti-Jyväskylä kerékpár túrára 2015. augusztus 23-25 között. Szerencsére a porckorongsérvem addigra helyrejött és bár húztam a bal lábamat, el mertem menni egy ilyen hosszú túrára. Addigra vége lett a szép, napos, meleg időszaknak, az időjárás változékonysága alapján olyan magyar áprilisi, de a hőmérséklet alapján magyar októberi idő volt. Néha napos, szeles, felhős, záporokkal, zivatarokkal tarkítva (volt, hogy naponta többször is megáztam naponta). A hőmérséklet a +18C-t sem érte el napközben. Az első két napra (szombat-vasárnap) változó időt jósoltak, hétfőre, a visszautazás idejére pedig esőt. De Jyväskyläben már mindegy volt, hogy milyen az idő, ott úgyis csak várost nézni akartam.

Végtelen tavak között Asikkala után a harjun.

2014. augusztus 23, szombat, Lahti-Asikkala-Sysmä, kb. 70km

Az első nap elutaztam az ingavonattal Lahtiba. 2013-ban már jártam ott, elég nap város olyan 120km-re Helsinkitől. Óránként jár ingavonat, sajnos pont lekéstem az egyiket, mert összecseréltem az irányokat a menetrendben. Semmi baj, Tikkurilában, az állomáson megvettem a kerékpárjegyet és vártam fél órát. Lahtin elég gyorsan áttekertem, mert már láttam és nem igazán tetszett. Borult időben értem ki a tó partjára, ahonnan ezúttal északra indultam tovább és nem délre. Nagyon szép sétány vezetett északnak a tó partján, majd elvált az út a tótól és én szépen eltévedtem. Röpke egy óra alatt egy lezárt partszakaszon keresztül egy kempingben tértem vissza a civilizációba, ahonnan már sikerült megtalálnom a megfelelő utat. Ebédidőre Asikkalába értem. Ez a városka különleges, mert itt található egy zsilip, amely összeköti a várostól északra és délre található tavakat. Ezentúl utána semmilyen, ismétlem semmilyen város, falu, település, benzinkút, vagy tanyaközpont sem található. Ezért bevásároltam az S-Marketben, majd megebédeltem egy pizzériában. Ott a pincér figyelmeztetett arra, hogy a zsilipnél található kávézó után egyedül maradok a természettel. Megköszöntem. A zsilipnél volt egy híd, amelyet fel lehetett nyitni. Ittam egy kávét és megvártam, amíg át tudtam kelni. Rövidesen egy hosszú harjun, azaz alapvetően gleccser moréna anyagból felépült gáton tekertem, végtelen víztükörtől körbevéve. Aznap nem esett az eső, amerre tekertem, de a töltésről nagyon szép esőfelhőket láttam és fényképeztem. Az erdőben pár finn gombát és bogyókat szedett a harjuhoz vezető úton és a kis szigeteket. Egyébként csönd volt, még autót sem láttam. Ekkor már elkezdődött az iskola, régen véget értek a szabadságolások. Üres volt az erdő, nem úgy, mint a korábbi júliusi túráimnál. A hangulatot nem lehet visszaadni: egyedül voltam a végtelen tavak között és szó szerint a víz közepén. Este jóval sötétedés előtt értem be Sysmäba. A hotel megtalálása előtt kimentem a vízpartra, felhőket és naplementét fényképezni. Határozottan hideg volt, olyan +15C volt napközben, de este alig volt +10C. Egész nap hosszú ujjú mezben és rövidnadrágban tekertem. A hotel szoba elég egyszerű volt, de volt erkélyem és szaunám a folyosón. Gyorsan lementem vacsorázni A konyha sajnos korán zárt, mert táncmulatság volt. Ezzel ugratott később egy magyar barátnőm, aki annyit látott, hogy bejelentkeztem a facebookon ebbe a hotelba és rákeresve kiderült, hogy táncmulatságot rendeznek ott pont aznap. A helyszín egyébként tele volt helyi cigányokkal, népviseletben. Jó sokáig nem tudtam elaludni a hangos zenétől. Szaunáztam, interneteztem. Közben pedig kint esett az eső. Nagyon egyedi hangulatú túra volt. 

Végtelen tavak és felhők Asikkala és Sysmä között.

2014. augusztus 24, vasárnap, Sysmä-Jyväskylä, kb. 90km

Reggelre elállt az eső, de nem volt meleg, az ég sem derült ki. A hotel pazar reggelit biztosított, de volt egy problémám: hol fogok bevásárolni? Ugyanis a boltok délben nyitnak Finnországban vasárnap. Ráadásul útközben nem lesz semmilyen város majdnem Jyväskyläig. Végül egy sem K-, sem S-csoporthoz nem tartozó SIWA boltban vásároltam be boldogan, mert ők reggel 9-től nyitva vannak. Ezután alaposan megizzadtam és a helyiek segítségét is igénybe kellett vennem ahhoz, hogy kitaláljak a városból (nem sokan lófráltak az utcán vasárnap reggel). Közben kiderült, hogy a város környéke nagyon szép, erdős, nyírfás finn táj. 

A hidakról remekül lehetett fényképezni a végtelen horizontot.

Elindultam végül északnak a 612-es úton. A forgalom hétköznap sem lett volna egetverő, de itt tényleg óránként egy autót láttam. Egy szép tó partján megálltam fényképezni, majd egy meredek emelkedőre való felmászásra készülve felpörgettem a hajtóművet. „Pang!” - hallatszott az ismerős hang: kitörött egy küllőm a hátsó kerekemben. Ugyan 145kg voltam, de ez egy jól bejáratott kerék volt. Leszálltam és kikaptam kereket, de sajnos kiderült, hogy egy csavar beragadt a tárcsafékemben és nem tudtam leszedni a fémkorongot, azért képtelen voltam küllőt cserélni. Hátra volt tehát még 90km, egy ugrándozó hátsó kerékkel (automatikusan nyolcas kerül bele, ha kitörik egy küllő) és törött küllővel a semmi közepén, tavak, erdők és agresszív vérnyulak között. Tíz kilométerrel később megálltam igazítani a kerékpáromat és pont ekkor utolért egy finn srác, aki szintén kerékpározott. Tényleg srác volt, 16-18 éves középiskolás, szép nagy gyógyuló monoklival mindkét szeme alatt. Gondolom az előző esti buli után tekert haza éppen. Megkérdezte finnül, hogy mi a baj, ékes angolsággal válaszoltam, hogy kitörött egy küllőm. Felajánlotta, hogy menjek el hozzájuk, használhatom a műhelyük szerszámait. A Judinsalo sziget közepén lakott egy tanyán a családjával, de inkább majorságot mondanék. Senki nem lakott a környéken, hatalmas földjeik voltak, traktorokkal és más gépekkel. Amikor megérkeztünk, bemutatkozott – ezt valószínűleg nekem kellett volna kezdeményeznem és bementünk a műhelybe. Volt megfelelő csillagcsavarhúzója, de a rohadt csavar nem jött ki. Nem tudtam fogóval sem megfogni, se fagyasztani. Lövésem sincs, hogy szedték ki a csavart belőle Helsinkiben a szervizben később. Szenvedésem végén a srác megkérdezte, hogy most mit lehet tenni. Azt válaszoltam, hogy imádkozni. Azt is tettem Jyväskyläig. Előbb azonban segítőm beinvitált a házba vizet tölteni és kezet mosni. Bemutatott a nagyapjának. A ház a Finnországban szokásos módon minden kényelemmel fel volt szerelve. 

Nem lehet betelni a finn tavak látványával.

Tekertem tovább északra. Hamarosan a Luhanka előtti kereszteződéshez értem. Ott gyorsan behúzódtam egy házikóba, ami valami túlméretezett postaláda, vagy terménytartó lehetett, mert eleredt az eső. Szerencsére a kerékpáros táskáim vízállóak egy idő óta. Luhanka egy tanyaközpontnak tűnt és nem esett útba, ezért nem tekertem plusz 10km-t, hogy odaérjek. Mentem tovább a 162-es úton. Hamarosan a 610-es úthoz értem és a kereszteződésnél balra fordulva a 610-es úton tekertem tovább. Itt be kellett húzódnom egy mellékúton a fák alá, mert megint eleredt az eső. Putkilahti tanyaközpont után (se bolt, se kávézó, se benzinkút nem volt a „faluban”) az út elkezdett emelkedni, elég meredeken. Nem voltam csúcs formában és féltem, hogy kitörik még pár küllőm, ezért elég sokat toltam a bringát. De csak nem akart véget érni az emelkedő. Kiderült, hogy amit újabb harjunak néztem egy hegygerinc a két tó között. Nem voltam túl boldog, mert este hét óra volt és még várt rám 40km a szálásomig. Aztán a csak véget ért a „hegy” és 10km-n keresztül alig kellett tekernem. Végül elértem a 9-es ás a 610-es utak kereszteződését és az ott található Neste Oil benzinkutat. 

Augusztus végi naplemente. Elég gáz ezt látni este 7-kor,
amikor még van vagy 40km, a terep hegyes és este kilenc
felé megy le a Nap. De a felhők szépek.

Régen, nagyon régen, egy másik életben 2004-ben letöltöttem a DC++-ról és megnéztem a Lukas Moodysson „Fucking Amal/Show me Love” c. filmjét és beleszerelmesedtem Svédországba. Körutat terveztem és vettem egy útikönyvet. Abban írták, hogy Svédország északi részén nem kerül 20km-ként egy-egy jól felszerelt benzinkút az utas látóterébe. Nem értettem, hogy ez mit jelent, amíg Finnországba nem költöztem. Itt ugyanis minden benzinkútnál található egy bolt, továbbá egy étkezde, amely ebédidőben svéd asztallal fogad, később pedig egytálétellel, korlátlan saláta, üdítő, tej és kávé fogyasztással. Egyszóval egy benzinkút főnyeremény főleg, ha elfogyott már az egyszeri kerékpáros SIWA-ban vett élelme és egész nap nem evet, nem ivott meleget. Alaposan bevacsoráztam, majd bringára pattantam. Akkor zárt az üzlet, mert este kilenc óra elmúlt. Korpilahtit, amely a célomtól ellenkező irányba feküdt vagy 5km-re, kihagytam és Jyväskylä felé indultam. Volt azonban két probléma. Először is először finnországi túrám során rám sötétedett, köd lepte el a tájat és rohadt hideg lett, hiszen augusztus vége volt. Másodszor földúton kellett tekernem a kitörött küllőmmel, sötétben mindenféle tábla nélkül. Ez valójában nem is földút volt, hanem annyira rossz minőségű mellékút, hogy földútnak jelölték. Ráadásul mellettem futott a 9-es út, amely igen forgalmas volt és éjjel az autók reflektorai ugyanúgy zavartak, mint otthon tették volna. A tök sötét mellékúton kerülgettem a kátyúkat, majd egyszer csak kereszteztem egy felüljárón a 9-es utat és Muuramebe értem. Ott végre kivilágított utcákon suhanhattam, majd el kellett döntenem, hogy Muratsalo felé veszem-e az irányt. Az egy félsziget, 20km-s kitérő, de végig kerékpárút vezet oda (amely nincs kivilágítva). A térképemen láttam, hogy egy párhuzamos út vezet a forgalmas (és halálos) 9-essel Jyväskyläba. Azt választottam. Rossz döntés volt. 500m után teljesen sötétben tekertem megint, persze világítással, de az nem sokat ér, még a reflektorom se. Sokszor a szemembe világítottak a párhuzamos és túl közeli 9-es útról. Nagyon hideg volt, fel kellett vennem a hosszú nadrág fölé a széldzsekit is. Egyszer csak fényt láttam a távolban. Valkolában jobbról csatlakozott az úthoz a Muuratsaloból Jyväskyläba vezető kerékpárút, amelyet teljesen kivilágítottak. Mellbevágó volt a különbség, már értem, hogy miért istenség a Nap sok kultúrában. Ezután végül kiépített kerékpárúton, a 9-essel párhuzamosan gurultam be a városba. Az első gyalogos híd után a parton tekertem, majd a második, a tavon átvezető híd előtt megálltam és öt perc alatt megtaláltam az Omena Hotelt. Nem várt fogadó bizottság és vonószenekar. Beléptem a kóddal, fellifteztem, forró zuhanyt vettem és másnap 11-ig aludtam. Volt internet is, de nem igazán volt energiám szörfözni. Bringám társaságában mély álomba zuhantam.

Ez az, amit egyetlen kerékpáros sem szeret látni földúton,
ismeretlen terepen: besötétedett és a hideg miatt köd üli meg
tájat. Ez köd igen zavaró volt. Az égbolt sokkal sötétebb volt
a valóságban, mint a képen.

2014. augusztus 25, hétfő, Jyväskylä, kb. 30km

Fél tizenegyre húztam fel a mobiltelefonomat másnap, mert délig kellett elhagyni a szobát. Ezt nem nézi senki, de utána nem lehet visszajönni a cuccokért, kizárod magad az ajtón. Minden Omena Hotelban található egy hűtő és rajta egy polcon vízforraló, teával, instant kávéval és tejporral. Egy dupla kávé minden reggel jól jön, különösen egy kimerítő túra után. Összecsomagoltam mindenemet, esővédő ruhát (nadrágot és dzsekit) húztam, majd eltoltam a kerékpárt a vasútállomásra és megvettem a jegyemet a bringámnak és magamnak vissza Helsinkibe. Ezután végre volt időm körülnézni. Egészen pontosan bementem a városközpontba és megebédeltem, majd fel-alá tekertem az utcákon. Bementem a turista információhoz és kértem térképet a városról. Megkérdeztem tőlük, hogy ismerik-e a térképemet és szoktak-e jönni kerékpárosok Helsinkiből. Persze nem ismerték. Az összes finnországi túrámat egy tíz évvel ezelőtti rövid idejű szövetség elavult térképei alapján tettem meg.

A városháza éülete a szaadó esőben.

A városban 130 ezren laknak és még vagy 40 ezer diák tanul ott az egyetemen. A túrám után fel tudtam fogni a jelentőségét. Körülötte, semmilyen, ismétlen semmilyen komolyabb falu, sem város nem található több száz kilométeres körzetben. Ez Közép-Finnország legnagyobb városa. Oázis a vadon közepén, a civilizáció szigete. Nagyon modern, nagyon tiszta, nagyon kulturált. Az egyetem egy szigeten található, onnan vezetett ki az a gyalogos-kerékpáros híd, amelyet előző éjszaka először megláttam. A város egy tó két partján kerül el, hatalmas, több kilométer hosszú híd köti őket össze. A hídról szép kilátás nyílik a tavakra és a környékre. Derült időben biztosan messze elláttam volna róla, de esett, szemerkélt és zuhogott az eső. Emiatt éppen csak végigszaladtam a belvároson, megnéztem a városházát, pár templomot, végigmentem a tóparton és áttekertem a hídon. A belváros tele volt ismerős üzletekkel: S-Market, K-Market, Dressman (ruházati bolt férfiaknak) és társaik. Ezek mindenütt megtalálhatóak Finnországban, még a kis falvakban is, teljesen azonos áruválasztékkal. Ezért (is) élhető az ország. Az utolsó órákat már kávézgatva a vasútállomáson töltöttem, mert nem volt kedvem tovább ázni. A hazavonatozás eseménytelen volt, főleg a vonat WIFI-jét használva interneteztem.

Jyväskylä látképe a túlpartról, ronda esős időben.

És ezzel itt a vége dalak. Várhatóan ez a blog utolsó előtti bejegyzése (amelyet 2015. szeptemberében írtam). Ha megoldódik ez az egzisztenciális válság, amiben most vagyunk, akkor majd írok róla. De nagyon úgy tűnik, hogy vissza kell költöznünk Magyarországra. Sopronban egy kutatóintézetben kínáltak nekem finn szemmel alacsony jövedelmű, de biztos, állást határozatlan idejű szerződéssel. Tekintve, hogy az elmúlt években, különösen a munkanélküliségem ideje alatt szépen gyűltek a független hivatkozások korábbi cikkeimre és sok (eddig hat, de még három készülőben van) cikkem jelent meg, hazatérve hamarosan beadhatom az MTA doktori disszertációmat. Utána olyan fizetést kapok, amely már Magyarországon elfogadható. Jövő (2016) áprilistól már megint Magyarországon és Ausztriában fogok túrázni, remélhetőleg a kislányomat kerékpáros utánfutóban magam után húzva. Szívesen visszatérnék Jyväskyläba, mert a környéken sok látnivalót elmulasztottam. Még nagyobb kedvvel túráznék Seinajoki és Tampere között. Sajnos azonban 2015 telén és tavaszán olyan súlyos lett a porckorongsérvem állapota, hogy három hónapig feküdtem. Júliusban ültem először kerékpárra és most, szeptember elején merek elmenni 40km-es edzésekre. Az idő már hideg, a nappalok hossza nem kedvez a 80-90km-es tekeréseknek. És anyagilag sem állunk túl jól. Sokkal több a bevételünk, mint tavaly, de valami történt, lopakodó drágulás és infláció, mert egyre kevesebbre elég a pénzünk, gyakran hozzá kell nyúli a tartalékhoz. Talán egyszer kijöhetek egy „Visiting Professzor” ösztöndíjra, de ennek esélye csekély. Finnország, én örökre szeretni foglak – de itt a vége, fuss el véle. Finnek, itt élő magyarok legyetek boldogok, én most befejeztem.

Magyarok! Férfiak és asszonyok! Apa lettem!!!

2014. május 29-én 21:49-kor megszületett Dorka lányom, azaz Facskó Dóra Boróka Helsinkiben, a szülészeti klinikán. Megszakítom az életünk időbeli sorrendben történő elbeszélését és részletesen felelevenítem a történteket.

Első kép a lányomról, bár akkor még nem tudtuk, hogy lány lesz. :)

Tavaly, 2013. szeptemberében hullafáradtan hazavánszorogtam a Cluster Workshoptól, Tromsöből. Életem párja megvárta, amíg röpke 14 órás alvás után magamhoz térek, majd közölte a jó hírt, hogy valamikor májusban apa leszek. Ekkor még nem tudtuk, hogy lányunk fog születni, még abban sem voltunk biztosak, hogy megszületik. Ráadásul a jövő bizonytalannak tűnt, ugyanis éppen akkor már fél éve hiába kerestem állást, ezért kérdéses volt, hogy hol születik a gyermek: Pécsett, Kínában, Bernben, vagy Helsinkiben. Végül Helsinkiben született meg és nagyon jó, hogy így alakult. Először csak a közeli Terveyskeskus („SZTK”) védőnőjéhez jártunk, havonta-két havonta egyszer. A szülés Finnországban nem akkora ügy, orvos jó sokáig nem látta Anna-Marit. A negyedik hónapban mentünk el először hivatalos ultrahangra (előtte voltunk egyszer magánorvosnál Pécsett, de az még nagyon korai volt). A volt munkahelyem közelében van a „Kätilöopiston sairaala” azaz a Helsinki Szülészeti Klinika. Helsinkiben csak két helyen szülnek a nők, itt és egy másik helyen, ahová a komplikáltabb esetek (drogosok, vagy veszélyeztetett terhesek) kerülnek. Egy novemberi reggel, ragyogó napsütésben sétáltunk el oda. Nagyon féltünk, mert a pici még semmilyen életjelet sem adott, csak két csík volt a terhességi teszten. Az ultrahang vizsgálatot végző ápolónő nagyon kedves volt, végig mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon szereti a munkáját. A saját képernyőjén túl egy falra szerelt nagyméretű monitoron követhettük az eseményeket. Pár másodpercen belül megnyugodhattunk: az utódom nagyjából vízszintesen helyezkedett el a kedvesem hasában és az életképességéről is meggyőzött minket, hiszen össze-vissza ugrált. Még rengeteg hely volt ugyanis Anna-Mari pocakjában. Kint átöleltük egymást és megnyugodtunk mind a ketten. A bescannelt képet még aznap felraktuk a facebookra, így közölve mindenkivel a jó hírt, hogy baba érkezik a Facskó családba.

Ez már egy későbbi kép Porvooban, pár héttel Dorka születése előtt.

A baba megszületéséig még igen sok idő volt hátra. Sokáig semmi sem látszott Anna-Marin. Kedvesem talált munkát a Jules Verne Francia Óvodában és Általános Iskolában augusztustól júniusig, ezért bejelentette a főnökének, hogy babát vár. „Természetesen” magyar módra, fülét-farkát behúzva, megszeppenve közölte, hogy hát, izé szóval baba érkezik márciusban, nem lenne-e ez probléma? A hölgy (aki kb. annyi idős, mint én) gratulált Anna-Marinak, közölte, hogy adja majd le, hogy mikortól akar elmenni „Maternity leave”-re (30-50 munkanappal korábban lehet, a cég fizeti, a cégnek pedig a KELA, a finn TB téríti, de összesen nyolc hónap vehet ki előtte és utána). Ment is volna tovább, de Anna-Mari erősen csodálkozott, mert nem ilyen történeteket hallott otthon. Nos, itt ez teljesen természetes, főleg, ha valahol ennyi fiatal nő dolgozik. Végül mind az 50 munkanapot kivette Anna-Mari, amit igen jót tett, mert elég gyakran hányt és eléggé legyengült a következő hónapokban. Volt, hogy hasba rúgták a fiúk focilabdával (persze véletlenül) és gyakran kellett nagy hassal a gyerekek után futnia lépcsőn. Egyik sem túl egészséges babával a pocakban.

A KELA doboz, ami az egyenlőség jelképe és amivel sikerült a csecsemőhalandóságot nagyon alacsonyra leszorítani Finnországban.

Volt egynéhány adminisztratív elintéznivalónk a baba születéséig. Anna-Marinak rendszeresen kellett járnia védőnőhöz, ahová én is mindig elkísértem. A munka miatt reggel korán mentünk, de a védőnő, Suvi mindig nagyon aranyos volt. A babavárás ideje alatt havonta, két hetente, majd hetente jártunk védőnőhöz, de orvos csak kétszer látta Anna-Marit. Persze mi elmentünk otthon októberben és februárban is orvoshoz magánúton. De a lényeg az első igazolás a terhességről. Ezzel elment Anna-Mari a KELA-ba (helyi TB), ahol kérvényezte az anyasági járulékot, az 50 munkanappal a szülés hivatalos időpontja (2014. május 17, szombat) előtti szülési szabadságot, a „családi pótlékot” júliustól és a lényeget: a dobozt. Minden finn anya, aki a várandósság negyedik hónapja előtt elmegy orvoshoz, pontosabban védőnőhöz, az jogosult egy 140 eurós segélyre, vagy egy babakelengyével teli dobozra. Ebben van minden földi jó: pelenka, ruhák, hálózsákok, takarók, lepedők, sapkák, kesztyűk, óvszer a papának és maga a doboz kiságyként használható. A rendszeres orvosi felügyelettel sikerült a csecsemőhalandóságot leszorítani, de a finneknek ez egyfajta jelkép, az egyenlőség jelképe. Ezért sokan fényképezik/altatják a babát a dobozban, még manapság is.

Weihaiban és Bernben, távol a családtól. 
 

Sajnos én nem tudtam csakis a baba érkezésére készülni. Igyekeztem új állást találni, ezért sok időt töltöttem kutatási tervek és álláspályázatok írásával. Némelyikre reagáltak is, ezért gyakran utaztam. 2013 október végén – november elején meglátogattam Weihai városát, ahol állást ajánlottak nekem. Ottlétem során azonban beláttam, hogy nem tudunk odaköltözni a családdal. Mire november közepén hazaértem, Anna-Mari hasán látszott, hogy bizony lakik benne valaki. November 28-ára behívtak egy állásinterjúra Bernbe. Gratuláltak, mert benne voltam abban a három, illetve öt emberben, akiket az egy-egy földtudományi és űrfizikai állásra jelentkező 81 pályázóból interjúra behívtak. Sajnos kiderült, hogy miniszerelnökünk úgy döntött, hogy nem 2014 január 1-től lépünk be az Európai Űrügynökségbe (ESA), hanem majd valamikor 2015 közepén. Emiatt (és csakis emiatt) az állást nem nekem, hanem egy belga pályázónak adták, akinek az országa hozzájárul az ESA és így a Nemzetközi Űrtudományi Intézet (ISSI) költségvetéséhez. Január közepétől február végéig Sopronban tartózkodtam, ahol Lendület pályázatot és az OTKA posztdoktori pályázatot írtam. Addig az anyósom vigasztalta az addigra eléggé kimerült feleségemet Helsinkiben. Amikor újra láttam Anna-Mari február közepén, már mindenki számára nyilvánvalóan látható volt, hogy babát vár. Alapvetően jól állt neki az áldott állapot. Februári hazalátogatásunk során elmentünk a negyedik, 4D-s ultrahangra. Kiderült, hogy a baba lány és teljesen egészséges, valamint, hogy a keze-lába vaskos, zömök és nagyon kerek arca és feje van. Röviden: rám hasonlít. Akkor még nem sejtettük, hogy mennyire.

Korán érkezett, de anyóst még nem hiányoltak ennyire, amikor elment.

Február 27-én repültünk vissza Helsinkibe. Innen nem volt visszaút, mert a harmadik harmadban már csak külön orvosi engedéllyel lehet repülni. Anna-Mari még két hetet dolgozott, majd márciusban elkezdte a szülési szabadságot. Sajnos nagyon nehezen mozgott, utazott és csinált bármit is, ezért a házimunka és a bevásárlás mind rám hárult. Közben igyekeztem befejezni a cikkeket, jártunk Anna-Marival a védőnőhöz és vártuk a babát. Olvastam a kispapáknak szóló szakirodalmat és reméltük a legjobbakat. Közben a szokásosnál két-három héttel korábban megérkezett a tavasz, hiszen fekete tél volt, alig esett hó. Már május elején előbújtak a földből a virágok és lassan kipattantak a rügyek. Sokszor sütött nap, végre két számjegyű hőmérsékletet mutatott a hőmérő, amit kihasználtunk és kirándultunk a közeli Porvooba busszal. Elmentünk sokadszor is Suomelinna szigetére, ahol végre beülhettünk egy régen kiszemelt, de mindig zárva tartó picike kávézóba a szigeten, és eljutottunk Seurasaarira is. Azonban a nagy séták ellenére Dorka csak nem akart megérkezni. Szépen illedelmesen lefelé fordult, de a feje nem akart beékelődni a szülőcsatornába. És a lába, meg a popsija nagyjából vízszintesen helyezkedett el. Így tudta a legjobban rugdosni ugyanis Anna-Mari bordáit. Május 17-re, szombatra volt kiírva Anna-Mari szülésre. Itt azonban nem császároznak, ha nem muszáj. Nem is indítják be a szülést a 42 hét végéig. Május 27-én landolt az anyós, de baba még sehol. Aztán felgyorsultak az események. :)

 

Együtt vártuk a babát, a végén Anna-Marinak már nagyobb hasa volt, mint nekem.

Anna-Mari egyre nehezebben bírta a strapát. A baba állandóan rugdosott, ő pedig egyre nehezebben kapott levegőt. A finnek sem hagyják bent a gyereket a végtelenségig, ezért időpontot adtak a klinikán, csütörtök reggel 9:30-ra. Ilyenkor be szoktak vezetni egy katétert a méhszájon át, majd felfúják, mint egy ballont, aminek a kivezetését a kismama combjához kötik. Ha kiesik, akkor beindul a szülés. Ha ez nem segít, akkor burkot repesztenek. Ha az sem segít, akkor jön az oxitocin. Ha valakinek elfolyik a magzatvize, akkor 24 óráig semmit sem tesznek vele. Utána kap antibiotikumot. Öt perces fájásokkal célszerű bemenni a kórházba, mert különben hazaküldik a kismamát. Csütörtök reggel Anna-Mari arra ébredt, hogy mintha elfolyt volna a magzatvize. A megadott időpont előtt fél órával Anna-Mari, anyósom Eszter és én taxiba szálltunk elgurultunk a kórházhoz. Ott megvizsgálták Anna-Marit, kiderült, hogy tényleg a magzatvíz folyt el, de nem teljesen, mert a burok valahol felül repedhetett el. Ezenkívül a méhszáj már négy centire kitágult. Haza nem küldték, szülőszobába nem mehetett, ezért adtak neki egy műveleti szobát. Ott elkezdték monitorozni és kiderült, hogy 11-20 perc közötti fájásai vannak, amelyeket nem érzett. Eszter és én elmentünk ebédelni, így majdnem lekéstük azt, amikor bejött egy fiatal orvosnő és burkot repesztett, ezúttal alul. Elfolyt a magzatvíz, Anna-Mari összehúzódásai egyre sűrűbbek lettek, egyre fájdalmasabbnak érezte őket. Gyorsan elérkeztek az öt perces fájások. Közben műszakváltás volt, nagyjából három és fél négy között jutottunk el odáig, hogy nagyon fájt Anna-Marinak és úgy érezte, hogy nyomnia kell. Ekkor döntöttek úgy, hogy menjünk át a szülőszobába. Ez nem volt egyszerű. Anna-Mari járni is alig tudott, de a folyosón a nővér megkérte, hogy sétáljon át a szülészetre. Ekkor elkezdte megnyugtatni a nővér Anna-Marit, mondván: „Igen, ez nagyon fáj, de nem törik el semmi, nem szakad el semmi. Nem kell félni, nem kell pánikolni, a szülés az fáj, de nem lesz tőle semmi baja. Ez csak fájdalom, de semmi rosszat nem jelez, csak a baba indult el kifelé.” Otthon üvöltöttek volna vele, de ez a nővér nagyon rendes és nyugodt volt. És ez használt, Anna-Mari megnyugodott. Járni nem tudott, sőt rendesen ülni sem, de féloldalasan beleült egy kerekesszékbe és áttolta a nővér a szülészetire, ahol átvett minket egy szülésznő. A szülés, pontosabban a vajúdás megindult.

Csendélet, Anna-Mari, monitor.

A szoba, amit kaptunk történetesen az egyes számot viselte és nagyon szépen berendezték. Volt benne egy szülőágy, egy rendes ágy, csap, újszülött mosó-mérő sarok, szülőkád, szülőszék, és vajúdó labda. És természetesen WC zuhanyozóval. A fürdőszobában a polcon több váltás többféle méretű és színű kórházi ruhát talált magának a feleségem. A személyzet teljesen úgy kezelte a helyet, mintha a miénk lenne, pl. kopogtak mielőtt beléptek az ajtón. Anna-Mari hasfalára és a baba fejére raktak érzékelőket. A baba pulzusát és a kontrakciók erősségét mérték. Látszólag javarészt egyedül voltunk, de amint a baba pulzusa látszólag kihagyott, mert lejjebb került a szülőcsatornában a feje és elmozdult az elektróda, azonnal berontott valaki az ajtón. Anna-Marinak nagy fájdalmai voltak, amelyet nem nyomott el a dinitrogén-oxid, azaz a nevető gáz, ezért felajánlották neki az epidurális érzéstelenítést szinte azonnal az átköltözés után. A burokrepesztés után másodszor láttunk orvost – errefelé nem igazán terhelik a ritka és drága munkaerőt, ha egy diplomás ápoló is el tudja végezni a feladatot. Az epidurális érzéstelenítés beadása horrorisztikusan néz ki, elve helyi érzéstelenítés kell hozzá és egy vékony csövön át nyomják be az érzéstelenítőt a gerincvelő mellé. Anna-Mari nem akarta beadatni, mert azt hitte, hogy nem fogja tudni irányítani a nyomást. Meggyőzték az ellenkezőjéről és hagyta beadni az érzéstelenítést. Emiatt azonban nem tudta használni a szülőkádat és később nem használta a labdát és a vajúdó széket sem. Ekkor nagyjából délután fél öt, vagy öt óra lehetett. Anna-Mari nem érzett fájdalmat, anyósom és én igyekeztünk hasznosan eltölteni az időt. Hoztam anyósomnak kávét, Anna-Marinak pedig eperlevest és joghurtot a folyós végén lévő konyhából. A monitoron látszott, hogy ver a baba szíve, két-három percenként pedig jöttek az összehúzódások. Anna-Mari elálmosodott, el is aludt. Időnként bejött a szülésznő ellenőrizni, illetve, amikor a baba feje lejjebb ereszkedett és lecsúszott róla az elektróda. Este fél kilenc felé az összehúzódások csúcsán Anna-Mari elkezdett fájdalmat érezni. Kért egy újabb epidurált. Megvizsgálták és kiderült, hogy már 9 cm-re kitágult a méhszáj. Ezért kapott még egy fél adag érzéstelenítőt. Ellenben ennek már semmi hatása sem volt: a baba feje már egészen lent volt, megkezdte útját a szülőcsatornában. A kitolási szakasz megkezdődött.

A szülőkád.

Itt már nem hatott semmilyen érzéstelenítés. Ez bizony fájt, minden összehúzódásnál. Anna-Mari izzadt, sírt, ezért ki kellett vennie a hallókészülékét. Ezenfelül a szülő nő nem igazán nyelvzseni, hiába beszél angolul, franciául és finnül, jobbára magyarul kiabált, nekem kellett fordítanom angolra, szerencsére a szülésznők mind jól beszéltek angolul. Eredetileg azt szerettem volna, ha Eszter, anyósom nincs bent a szülésnél, de nem így alakultak a dolgok, hiszen nem szülni mentünk be a a kórházba. Végül nagyon jól jött hogy bent volt, mert koordinálta Anna-Mari légzését és tartotta benne a lelket. Erre nekem nem volt időm és energiám. A kitolás valamikor háromnegyed kilenckor indult be, de este kilenckor műszakváltás volt – szerencsére. Bejött az új szülésznő és pár szóban elmesélte a régi, hogy mi történt addig. Ez zökkenőmentesen folyt, és az új azzal kezdte, hogy felrakta a szülőágyra a lábtartókat – addig Eszter és én tartottuk Anna-Mari lábait. Első szülő nőnek általában a kitolás húsz percig tart, de sajnos Anna-Marinak több, mint egy óráig tartott. Nagyon nehezen jött ki a baba, kiderült hogy arccal lefelé helyezkedett el (és mivel az én lányom, ezért jó nagy feje volt). Közben infúzióból adagolták az oxitocint, erősítendő az összehúzódásokat. Anna-Mari már fél óra után úgy érezte, hogy elkészült az erejével. Eleinte én semmit sem láttam, aztán egyszer csak megjelent a lányom hajas fejbőre. Ekkor megkérte a szülésznő Anna-Marit, hogy nyúljon oda és érezze a baba fejét. Ez új erőt és energiát adott neki, kicsit talán sokat is. Történt ugyanis, hogy Anna-Mari megkért arra, hogy fordítsam le a szülésznőnek, hogy nyomni szeretne. Én hullafáradtan így szóltam: „She wants to push” - de a „pus”-t „pás”-nak ejtettem. Erre kedvesem édesen kijavított: „Nem pás, hanem pus!!!” - anyósom, a baba kibújására odaérkező második szülésznő és kint várakozó gyerekorvos nagy derültségére.

Ezután helyi érzéstelenítést alkalmaztak és egy ollóval két vágással gátat metszettek Anna-Marin. A gátmetszést nem alkalmazzák rutinszerűen Finnországban, de itt szükség volt rá. Egy-két nyomás és kint volt a baba feje. Sokkal nagyobb volt, mint gondoltam, lefelé nézett (felfelé kellett volna) és csöndben volt. Ekkor kiabálni kezdtem, hogy „Kint van a feje! Kint van a feje!” Anna-Mari nekiveselkedett és kibújt 21:49-kor egy pillanat alatt az egész gyerek. Egy gyönyörű kislány, aki elég vörös és lila színű volt, de a bőre egyáltalán nem volt ráncos, és hosszú barna haj tapadt a fejéhez. Ekkor elszorították a köldökzsinórt két helyen, majd elvágták, a kislányomat pedig felkapták és kivitték a szobából. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy én fogom elvágni. Ekkor esett le, hogy nem sírt fel a baba!!! Anna-Marival majdnem egyszerre kiáltottunk fel, hogy „Hova viszik? Miért nem sírt fel?” Anna-Mari magyarul kiabált, én angolul. Anna-Mari nem tudott felkelni az asztalról, én azonban 140kg-s aggódó, feldúlt és kimerült apaként elindultam a gyermekem után. Próbáltak csitítani (valószínűleg hasmenéses rinocéroszon gyakoroltak), de még mielőtt bárkit letiportam volna, felsírt a lányom. Gyorsan szóltam Anna-Marinak, mert Ő nem hallotta hallókészülék nélkül, majd kimentem a folyosóra. Mindez összesen három percig tartott, a zárójelentés szerint gyermekorvos leszívta váladékot a légutakból és „stimulálta” Dorkát, ekkor indult be a légzés. Ekkor egyszerre sírtam és nevettem, először érintettem meg a lányomat a saját kezemmel. Visszarohantam a fényképezőgépért, lőttem pár képet. A szülésznő felkapta a lányomat, visszavitte a szobába. Megmutatta, hogy lány, majd sapkát húztak a fejére és begöngyölték egy kis takaróba és ráhelyezték Anna-Mari hasára. A kislányom megszületett, apa lettem.

Dorkát nem véletlenül helyezték rá az anyja hasára: ilyenkor a legerősebb a szopási reflex. Igaz, csak pár csepp tejet tud kiszopizni az újszülött, de később könnyebben kezd el táplálkozni és fontos ellenanyagokat tartalmaz a folyadék. Persze erre még nem kerülhetett sor, mert az eseményeknek nem volt még vége, pl. össze kellett varrni Anna-Marit. Amint végeztek a gátseb ellátásával, következhetett az első szoptatás. Igen ám, de az nagyon hosszú idő egy kisbabának, ezért Dorka lányom ezt nem várta meg. Erős, jól fejlett lábaival elkezdett felmászni az édesanyja hasán és mellkasán. Közben dobálta a fejét és nyöszörgött: kereste a cicit. Eme produkcióját manapság is megismétli, még az édesapja pocakján és mellkasán is. :)

Apa gyermekével.

Anna-Mari ellátása után magunkra hagytak minket. Anna-Mari a szoptatás után meglepetésemre felállt, lezuhanyzott, majd megvacsoráztunk. Amíg zuhanyozott, a szülésznő lemosta Dorkát, megtörölte, majd megmérte a súlyát és a magasságát az én segítségemmel (3620g és 51 cm). Aztán bepólyálta jó szorosan és a kezembe nyomta a lányomat. Ezzel a szülésnek vége is lett. Egy babakocsiban áttoltuk a szülésznővel az újszülött osztályra Dorkát, Anna-Mari itt már sétált. Ott átadott minket az osztályos nővéreknek és elköszönt. Sajnos nem kaptunk családi szobát, ezért haza kellett mennem aludni. Anna-Mari kapott egy modern kórházi ágyat, a baba egy kis tolható ágyacskát, amiben békésen feküdt a lila sapkájában, amit neki ajándékoztak. Az ágyat és az ágyacskát egy körfüggöny választotta el a külvilágtól. A szobát szinte tökéletesen rendezték be: kialakítottak egy baba mosdató és pelenkázó sarkot (a pelenka ingyen volt, akárcsak a törölközők és a fertőtlenítők, és babaruhákat is biztosítottak a kórházi tartózkodás idejére). A vizsgálatok többségét a következő napokban a szobában végezték. A lányom csütörtökön született, három nap múlva, 2014 június 2-én hoztam haza az édesanyát és Dorkát taxival. Otthon rajongó nagymamája várta a lányomat, aki nagyon sokat segített a következő napokban. Anyóst még nem hiányoltak annyira, mint őt, amikor hazautazott Magyarországra. Tennivalónk pedig volt bőven, amit az is mutat, hogy ezeket a sorokat 2014 július 19-én írom, hét héttel a leányom születése után. Egy volt kollégám élettársa mondta egyszer: „Nem a szülés a nehéz, hanem ami utána jön. De arra nem készít fel semmi.”