2014.
május 29-én 21:49-kor megszületett Dorka lányom, azaz Facskó
Dóra Boróka Helsinkiben, a szülészeti klinikán. Megszakítom az
életünk időbeli sorrendben történő elbeszélését és
részletesen felelevenítem a történteket.
Tavaly,
2013. szeptemberében hullafáradtan hazavánszorogtam a Cluster
Workshoptól, Tromsöből. Életem párja megvárta, amíg röpke 14
órás alvás után magamhoz térek, majd közölte a jó hírt, hogy
valamikor májusban apa leszek. Ekkor még nem tudtuk, hogy lányunk
fog születni, még abban sem voltunk biztosak, hogy megszületik. Ráadásul a jövő bizonytalannak tűnt, ugyanis éppen akkor már
fél éve hiába kerestem állást, ezért kérdéses volt, hogy hol
születik a gyermek: Pécsett, Kínában, Bernben, vagy Helsinkiben.
Végül Helsinkiben született meg és nagyon jó, hogy így
alakult. Először csak a közeli Terveyskeskus („SZTK”)
védőnőjéhez jártunk, havonta-két havonta egyszer. A szülés
Finnországban nem akkora ügy, orvos jó sokáig nem látta
Anna-Marit. A negyedik hónapban mentünk el először hivatalos
ultrahangra (előtte voltunk egyszer magánorvosnál Pécsett, de az
még nagyon korai volt). A volt munkahelyem közelében van a
„Kätilöopiston sairaala” azaz a Helsinki Szülészeti Klinika.
Helsinkiben csak két helyen szülnek a nők, itt és egy másik
helyen, ahová a komplikáltabb esetek (drogosok, vagy
veszélyeztetett terhesek) kerülnek. Egy novemberi reggel, ragyogó
napsütésben sétáltunk el oda. Nagyon féltünk, mert a pici még
semmilyen életjelet sem adott, csak két csík volt a terhességi
teszten. Az ultrahang vizsgálatot végző ápolónő nagyon kedves
volt, végig mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon szereti a
munkáját. A saját képernyőjén túl egy falra szerelt nagyméretű
monitoron követhettük az eseményeket. Pár másodpercen belül
megnyugodhattunk: az utódom nagyjából vízszintesen helyezkedett
el a kedvesem hasában és az életképességéről is meggyőzött
minket, hiszen össze-vissza ugrált. Még rengeteg hely volt ugyanis
Anna-Mari pocakjában. Kint átöleltük egymást és megnyugodtunk
mind a ketten. A bescannelt képet még aznap felraktuk a facebookra,
így közölve mindenkivel a jó hírt, hogy baba érkezik a Facskó
családba.
Ez
már egy későbbi kép Porvooban, pár héttel Dorka születése
előtt.
A
baba megszületéséig még igen sok idő volt hátra. Sokáig semmi
sem látszott Anna-Marin. Kedvesem talált munkát a Jules Verne
Francia Óvodában és Általános Iskolában augusztustól júniusig,
ezért bejelentette a főnökének, hogy
babát vár. „Természetesen” magyar módra, fülét-farkát
behúzva, megszeppenve közölte, hogy hát, izé szóval baba
érkezik márciusban, nem lenne-e ez probléma? A hölgy (aki kb.
annyi idős, mint én) gratulált Anna-Marinak, közölte, hogy adja
majd le, hogy mikortól akar elmenni „Maternity leave”-re (30-50
munkanappal korábban lehet, a cég fizeti, a cégnek pedig a KELA, a
finn TB téríti, de összesen nyolc hónap vehet ki előtte és
utána). Ment is volna tovább, de Anna-Mari erősen csodálkozott,
mert nem ilyen történeteket hallott otthon. Nos, itt ez teljesen
természetes, főleg, ha valahol ennyi fiatal nő dolgozik. Végül mind az 50 munkanapot kivette Anna-Mari,
amit igen jót tett, mert elég gyakran hányt és eléggé legyengült
a következő hónapokban. Volt, hogy hasba rúgták a fiúk
focilabdával (persze véletlenül) és gyakran kellett nagy hassal a
gyerekek után futnia lépcsőn. Egyik sem túl egészséges babával
a pocakban.
A
KELA doboz, ami az egyenlőség jelképe és amivel sikerült a
csecsemőhalandóságot nagyon alacsonyra leszorítani Finnországban.
Volt
egynéhány adminisztratív elintéznivalónk a baba születéséig.
Anna-Marinak rendszeresen kellett járnia védőnőhöz, ahová én
is mindig elkísértem. A munka miatt reggel korán mentünk, de a
védőnő, Suvi mindig nagyon aranyos volt. A babavárás ideje alatt
havonta, két hetente, majd hetente jártunk védőnőhöz, de orvos
csak kétszer látta Anna-Marit. Persze mi elmentünk otthon
októberben és februárban is orvoshoz magánúton. De a lényeg az
első igazolás a terhességről. Ezzel elment Anna-Mari a KELA-ba
(helyi TB), ahol kérvényezte az anyasági járulékot, az 50
munkanappal a szülés hivatalos időpontja (2014. május 17,
szombat) előtti szülési szabadságot, a „családi pótlékot”
júliustól és a lényeget: a dobozt. Minden finn anya, aki a
várandósság negyedik hónapja előtt elmegy orvoshoz, pontosabban
védőnőhöz, az jogosult egy 140 eurós segélyre, vagy egy
babakelengyével teli dobozra. Ebben van minden földi jó: pelenka,
ruhák, hálózsákok, takarók, lepedők, sapkák, kesztyűk, óvszer
a papának és maga a doboz kiságyként használható. A rendszeres
orvosi felügyelettel sikerült a csecsemőhalandóságot
leszorítani, de a finneknek ez egyfajta jelkép, az egyenlőség
jelképe. Ezért sokan fényképezik/altatják a babát a dobozban,
még manapság is.
Weihaiban
és Bernben, távol a családtól.
Sajnos
én nem tudtam csakis a baba érkezésére készülni. Igyekeztem új
állást találni, ezért sok időt töltöttem kutatási tervek és
álláspályázatok írásával. Némelyikre reagáltak is, ezért
gyakran utaztam. 2013 október végén – november elején
meglátogattam Weihai városát, ahol állást ajánlottak nekem.
Ottlétem során azonban beláttam, hogy nem tudunk odaköltözni a családdal. Mire november
közepén hazaértem, Anna-Mari hasán látszott, hogy bizony lakik
benne valaki. November 28-ára behívtak egy állásinterjúra
Bernbe. Gratuláltak, mert benne voltam abban a három, illetve öt
emberben, akiket az egy-egy földtudományi és űrfizikai állásra
jelentkező 81 pályázóból interjúra behívtak. Sajnos kiderült,
hogy miniszerelnökünk
úgy döntött, hogy nem 2014 január 1-től lépünk be az Európai
Űrügynökségbe (ESA), hanem majd valamikor 2015 közepén. Emiatt
(és csakis emiatt) az állást nem nekem, hanem egy belga pályázónak
adták, akinek az országa hozzájárul az ESA és így a Nemzetközi
Űrtudományi Intézet (ISSI) költségvetéséhez. Január közepétől
február végéig Sopronban tartózkodtam, ahol Lendület pályázatot
és az OTKA posztdoktori pályázatot írtam. Addig az anyósom
vigasztalta az addigra eléggé kimerült feleségemet Helsinkiben.
Amikor újra láttam Anna-Mari február közepén, már mindenki
számára nyilvánvalóan látható volt, hogy babát vár. Alapvetően jól állt neki az áldott állapot. Februári hazalátogatásunk
során elmentünk a negyedik, 4D-s ultrahangra. Kiderült, hogy a
baba lány és teljesen egészséges, valamint, hogy a keze-lába
vaskos, zömök és nagyon kerek arca és feje van. Röviden: rám
hasonlít. Akkor még nem sejtettük, hogy mennyire.
Február
27-én repültünk vissza Helsinkibe. Innen nem volt visszaút, mert
a harmadik harmadban már csak külön orvosi engedéllyel lehet
repülni. Anna-Mari még két hetet dolgozott, majd márciusban
elkezdte a szülési szabadságot. Sajnos nagyon nehezen mozgott,
utazott és csinált bármit is, ezért a házimunka és a bevásárlás
mind rám hárult. Közben igyekeztem befejezni a cikkeket, jártunk
Anna-Marival a védőnőhöz és vártuk a babát. Olvastam a
kispapáknak szóló szakirodalmat és reméltük a legjobbakat.
Közben a szokásosnál két-három héttel korábban megérkezett a
tavasz, hiszen fekete tél volt, alig esett hó. Már május elején
előbújtak a földből a virágok és lassan kipattantak a rügyek.
Sokszor sütött nap, végre két számjegyű hőmérsékletet
mutatott a hőmérő, amit kihasználtunk és kirándultunk a közeli
Porvooba busszal. Elmentünk sokadszor is Suomelinna szigetére, ahol
végre beülhettünk egy régen kiszemelt,
de mindig zárva tartó picike kávézóba a szigeten, és eljutottunk Seurasaarira is. Azonban a nagy séták ellenére Dorka csak nem akart megérkezni. Szépen illedelmesen lefelé
fordult, de a feje nem akart beékelődni a szülőcsatornába. És a
lába, meg a popsija nagyjából vízszintesen helyezkedett el. Így
tudta a legjobban rugdosni ugyanis Anna-Mari bordáit. Május 17-re, szombatra volt kiírva Anna-Mari szülésre.
Itt azonban nem császároznak, ha nem muszáj. Nem is
indítják be a szülést a 42 hét végéig. Május 27-én landolt
az anyós, de baba még sehol. Aztán felgyorsultak az események. :)
Anna-Mari
egyre nehezebben bírta a strapát. A baba állandóan rugdosott, ő pedig egyre nehezebben kapott levegőt. A finnek sem hagyják bent a
gyereket a végtelenségig, ezért időpontot adtak a
klinikán, csütörtök reggel 9:30-ra. Ilyenkor be szoktak vezetni
egy katétert a méhszájon át, majd felfúják, mint egy ballont,
aminek a kivezetését a kismama combjához kötik. Ha kiesik, akkor
beindul a szülés. Ha ez nem segít, akkor burkot repesztenek. Ha az
sem segít, akkor jön az oxitocin. Ha valakinek elfolyik a
magzatvize, akkor 24 óráig semmit sem tesznek vele. Utána kap
antibiotikumot. Öt perces fájásokkal célszerű bemenni a
kórházba, mert különben hazaküldik a kismamát. Csütörtök
reggel Anna-Mari arra ébredt, hogy mintha elfolyt volna a
magzatvize. A
megadott időpont előtt fél órával Anna-Mari, anyósom Eszter és
én taxiba szálltunk elgurultunk a kórházhoz. Ott megvizsgálták
Anna-Marit, kiderült, hogy tényleg a magzatvíz folyt el, de nem
teljesen, mert a burok valahol felül repedhetett el. Ezenkívül a
méhszáj már négy centire kitágult. Haza nem küldték,
szülőszobába nem mehetett, ezért adtak neki egy műveleti szobát.
Ott elkezdték monitorozni és kiderült, hogy 11-20 perc közötti
fájásai vannak, amelyeket nem érzett. Eszter és én elmentünk
ebédelni, így majdnem lekéstük azt, amikor bejött egy fiatal
orvosnő és burkot repesztett, ezúttal alul. Elfolyt a magzatvíz,
Anna-Mari összehúzódásai egyre sűrűbbek lettek, egyre
fájdalmasabbnak érezte őket. Gyorsan elérkeztek az öt perces
fájások. Közben műszakváltás volt, nagyjából három és fél
négy között jutottunk el odáig, hogy nagyon fájt Anna-Marinak és
úgy érezte, hogy nyomnia kell. Ekkor döntöttek úgy, hogy menjünk át a szülőszobába. Ez nem
volt egyszerű. Anna-Mari járni is alig tudott, de a folyosón a
nővér megkérte, hogy sétáljon át a szülészetre. Ekkor
elkezdte megnyugtatni a nővér Anna-Marit, mondván: „Igen, ez
nagyon fáj, de nem törik el semmi, nem szakad el semmi. Nem kell
félni, nem kell pánikolni, a szülés az fáj, de nem lesz tőle
semmi baja. Ez csak fájdalom, de semmi rosszat nem jelez, csak a
baba indult el kifelé.” Otthon üvöltöttek volna vele, de ez a nővér nagyon rendes és nyugodt volt. És ez használt,
Anna-Mari megnyugodott. Járni nem tudott, sőt rendesen ülni sem,
de féloldalasan beleült egy kerekesszékbe és áttolta a nővér a
szülészetire, ahol átvett minket egy szülésznő. A szülés,
pontosabban a vajúdás megindult.
Csendélet,
Anna-Mari, monitor.
A
szoba, amit kaptunk történetesen az egyes számot viselte és
nagyon szépen berendezték. Volt benne egy szülőágy, egy rendes
ágy, csap, újszülött mosó-mérő sarok, szülőkád, szülőszék,
és vajúdó labda. És természetesen WC zuhanyozóval. A fürdőszobában a polcon több váltás többféle méretű és színű kórházi ruhát
talált magának a feleségem. A személyzet teljesen úgy kezelte a
helyet, mintha a miénk lenne, pl. kopogtak mielőtt beléptek az
ajtón. Anna-Mari hasfalára és a baba fejére raktak érzékelőket.
A baba pulzusát és a kontrakciók erősségét mérték. Látszólag
javarészt egyedül voltunk, de amint a baba pulzusa látszólag
kihagyott, mert lejjebb került a szülőcsatornában a feje és
elmozdult az elektróda, azonnal berontott valaki az ajtón.
Anna-Marinak nagy fájdalmai voltak, amelyet nem nyomott el a
dinitrogén-oxid, azaz a nevető gáz, ezért felajánlották neki az
epidurális érzéstelenítést szinte azonnal az átköltözés
után. A burokrepesztés után másodszor láttunk orvost –
errefelé nem igazán terhelik a ritka és drága munkaerőt, ha egy
diplomás ápoló is el tudja végezni a feladatot. Az epidurális
érzéstelenítés beadása horrorisztikusan néz ki,
elve helyi érzéstelenítés kell hozzá és egy vékony csövön át
nyomják be az érzéstelenítőt a gerincvelő mellé. Anna-Mari nem
akarta beadatni, mert azt hitte, hogy nem fogja tudni irányítani a
nyomást. Meggyőzték az ellenkezőjéről és hagyta
beadni az érzéstelenítést. Emiatt azonban nem tudta használni a szülőkádat és később nem használta a labdát és a vajúdó széket
sem. Ekkor nagyjából délután fél öt, vagy öt óra lehetett.
Anna-Mari nem érzett fájdalmat, anyósom és én igyekeztünk
hasznosan eltölteni az időt. Hoztam anyósomnak kávét,
Anna-Marinak pedig eperlevest és joghurtot a folyós végén lévő
konyhából. A monitoron látszott, hogy ver a baba szíve, két-három
percenként pedig jöttek az összehúzódások. Anna-Mari
elálmosodott, el is aludt. Időnként bejött a szülésznő
ellenőrizni, illetve, amikor a baba feje lejjebb ereszkedett és
lecsúszott róla az elektróda. Este fél kilenc felé az
összehúzódások csúcsán Anna-Mari elkezdett fájdalmat érezni.
Kért egy újabb epidurált. Megvizsgálták és kiderült, hogy már
9 cm-re kitágult a méhszáj. Ezért kapott még egy fél adag
érzéstelenítőt. Ellenben ennek már semmi hatása sem volt: a
baba feje már egészen lent volt, megkezdte útját a
szülőcsatornában. A kitolási szakasz megkezdődött.
Itt
már nem hatott semmilyen érzéstelenítés. Ez bizony fájt, minden
összehúzódásnál. Anna-Mari izzadt, sírt, ezért ki kellett
vennie a hallókészülékét. Ezenfelül a szülő nő nem igazán
nyelvzseni, hiába beszél angolul, franciául és finnül, jobbára
magyarul kiabált, nekem kellett fordítanom angolra, szerencsére a
szülésznők mind jól beszéltek angolul. Eredetileg azt szerettem
volna, ha Eszter, anyósom nincs bent a szülésnél, de nem így
alakultak a dolgok, hiszen nem szülni mentünk be a a kórházba.
Végül nagyon jól jött hogy bent volt, mert koordinálta Anna-Mari
légzését és tartotta benne a lelket. Erre nekem nem volt időm és
energiám. A kitolás valamikor háromnegyed kilenckor indult be, de
este kilenckor műszakváltás volt – szerencsére. Bejött az új
szülésznő és pár szóban elmesélte a régi, hogy mi történt
addig. Ez zökkenőmentesen folyt, és az új azzal kezdte, hogy
felrakta a szülőágyra a lábtartókat – addig Eszter és én
tartottuk Anna-Mari lábait. Első szülő nőnek általában a kitolás húsz percig tart, de
sajnos Anna-Marinak több, mint egy óráig tartott. Nagyon nehezen
jött ki a baba, kiderült hogy arccal lefelé helyezkedett el (és
mivel az én lányom, ezért jó nagy feje volt). Közben infúzióból
adagolták az oxitocint, erősítendő az összehúzódásokat.
Anna-Mari már fél óra után úgy érezte, hogy elkészült az
erejével. Eleinte én semmit sem láttam, aztán egyszer csak
megjelent a lányom hajas fejbőre. Ekkor megkérte a szülésznő
Anna-Marit, hogy nyúljon oda és érezze a baba fejét. Ez új erőt
és energiát adott neki, kicsit talán sokat is. Történt ugyanis,
hogy Anna-Mari megkért arra, hogy fordítsam le a szülésznőnek,
hogy nyomni szeretne. Én hullafáradtan így szóltam: „She wants
to push” - de a „pus”-t „pás”-nak ejtettem. Erre kedvesem
édesen kijavított: „Nem pás, hanem pus!!!” - anyósom, a baba
kibújására odaérkező második szülésznő és kint várakozó
gyerekorvos nagy derültségére.
Ezután helyi érzéstelenítést alkalmaztak és egy ollóval két vágással gátat metszettek Anna-Marin. A gátmetszést nem alkalmazzák rutinszerűen Finnországban, de itt szükség volt rá. Egy-két nyomás és kint volt a baba feje. Sokkal nagyobb volt, mint gondoltam, lefelé nézett (felfelé kellett volna) és csöndben volt. Ekkor kiabálni kezdtem, hogy „Kint van a feje! Kint van a feje!” Anna-Mari nekiveselkedett és kibújt 21:49-kor egy pillanat alatt az egész gyerek. Egy gyönyörű kislány, aki elég vörös és lila színű volt, de a bőre egyáltalán nem volt ráncos, és hosszú barna haj tapadt a fejéhez. Ekkor elszorították a köldökzsinórt két helyen, majd elvágták, a kislányomat pedig felkapták és kivitték a szobából. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy én fogom elvágni. Ekkor esett le, hogy nem sírt fel a baba!!! Anna-Marival majdnem egyszerre kiáltottunk fel, hogy „Hova viszik? Miért nem sírt fel?” Anna-Mari magyarul kiabált, én angolul. Anna-Mari nem tudott felkelni az asztalról, én azonban 140kg-s aggódó, feldúlt és kimerült apaként elindultam a gyermekem után. Próbáltak csitítani (valószínűleg hasmenéses rinocéroszon gyakoroltak), de még mielőtt bárkit letiportam volna, felsírt a lányom. Gyorsan szóltam Anna-Marinak, mert Ő nem hallotta hallókészülék nélkül, majd kimentem a folyosóra. Mindez összesen három percig tartott, a zárójelentés szerint gyermekorvos leszívta váladékot a légutakból és „stimulálta” Dorkát, ekkor indult be a légzés. Ekkor egyszerre sírtam és nevettem, először érintettem meg a lányomat a saját kezemmel. Visszarohantam a fényképezőgépért, lőttem pár képet. A szülésznő felkapta a lányomat, visszavitte a szobába. Megmutatta, hogy lány, majd sapkát húztak a fejére és begöngyölték egy kis takaróba és ráhelyezték Anna-Mari hasára. A kislányom megszületett, apa lettem.
Ezután helyi érzéstelenítést alkalmaztak és egy ollóval két vágással gátat metszettek Anna-Marin. A gátmetszést nem alkalmazzák rutinszerűen Finnországban, de itt szükség volt rá. Egy-két nyomás és kint volt a baba feje. Sokkal nagyobb volt, mint gondoltam, lefelé nézett (felfelé kellett volna) és csöndben volt. Ekkor kiabálni kezdtem, hogy „Kint van a feje! Kint van a feje!” Anna-Mari nekiveselkedett és kibújt 21:49-kor egy pillanat alatt az egész gyerek. Egy gyönyörű kislány, aki elég vörös és lila színű volt, de a bőre egyáltalán nem volt ráncos, és hosszú barna haj tapadt a fejéhez. Ekkor elszorították a köldökzsinórt két helyen, majd elvágták, a kislányomat pedig felkapták és kivitték a szobából. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy én fogom elvágni. Ekkor esett le, hogy nem sírt fel a baba!!! Anna-Marival majdnem egyszerre kiáltottunk fel, hogy „Hova viszik? Miért nem sírt fel?” Anna-Mari magyarul kiabált, én angolul. Anna-Mari nem tudott felkelni az asztalról, én azonban 140kg-s aggódó, feldúlt és kimerült apaként elindultam a gyermekem után. Próbáltak csitítani (valószínűleg hasmenéses rinocéroszon gyakoroltak), de még mielőtt bárkit letiportam volna, felsírt a lányom. Gyorsan szóltam Anna-Marinak, mert Ő nem hallotta hallókészülék nélkül, majd kimentem a folyosóra. Mindez összesen három percig tartott, a zárójelentés szerint gyermekorvos leszívta váladékot a légutakból és „stimulálta” Dorkát, ekkor indult be a légzés. Ekkor egyszerre sírtam és nevettem, először érintettem meg a lányomat a saját kezemmel. Visszarohantam a fényképezőgépért, lőttem pár képet. A szülésznő felkapta a lányomat, visszavitte a szobába. Megmutatta, hogy lány, majd sapkát húztak a fejére és begöngyölték egy kis takaróba és ráhelyezték Anna-Mari hasára. A kislányom megszületett, apa lettem.
Dorkát
nem véletlenül helyezték rá az anyja hasára: ilyenkor a
legerősebb a szopási reflex. Igaz, csak pár csepp tejet tud
kiszopizni az újszülött, de később könnyebben kezd el
táplálkozni és fontos ellenanyagokat tartalmaz a folyadék. Persze
erre még nem kerülhetett sor, mert az eseményeknek nem volt még
vége, pl. össze kellett varrni Anna-Marit. Amint végeztek a gátseb
ellátásával, következhetett az első szoptatás. Igen ám, de az
nagyon hosszú idő egy kisbabának, ezért Dorka lányom ezt nem
várta meg. Erős, jól fejlett lábaival elkezdett felmászni az
édesanyja hasán és mellkasán. Közben dobálta a fejét és
nyöszörgött: kereste a cicit. Eme produkcióját manapság is
megismétli, még az édesapja pocakján és mellkasán is. :)
Anna-Mari
ellátása után magunkra hagytak minket. Anna-Mari a szoptatás után
meglepetésemre felállt, lezuhanyzott, majd megvacsoráztunk. Amíg zuhanyozott, a
szülésznő lemosta Dorkát, megtörölte, majd megmérte a súlyát
és a magasságát az én segítségemmel (3620g és 51 cm). Aztán
bepólyálta jó szorosan és a kezembe nyomta a lányomat. Ezzel a
szülésnek vége is lett. Egy babakocsiban áttoltuk a
szülésznővel az újszülött osztályra Dorkát, Anna-Mari itt már sétált.
Ott átadott minket az osztályos nővéreknek és elköszönt.
Sajnos nem kaptunk családi szobát, ezért haza kellett mennem
aludni. Anna-Mari kapott egy modern kórházi ágyat, a baba egy kis
tolható ágyacskát, amiben békésen feküdt a lila sapkájában,
amit neki ajándékoztak. Az ágyat és az ágyacskát egy körfüggöny
választotta el a külvilágtól. A szobát szinte tökéletesen
rendezték be: kialakítottak egy baba mosdató és
pelenkázó sarkot (a pelenka ingyen volt, akárcsak a
törölközők és a fertőtlenítők, és babaruhákat is biztosítottak a kórházi tartózkodás idejére). A vizsgálatok többségét a
következő napokban a szobában végezték. A lányom csütörtökön született,
három nap múlva, 2014 június 2-én hoztam haza az édesanyát és
Dorkát taxival. Otthon rajongó nagymamája várta a lányomat, aki
nagyon sokat segített a következő napokban. Anyóst még nem
hiányoltak annyira, mint őt, amikor hazautazott Magyarországra.
Tennivalónk pedig volt bőven, amit az is mutat, hogy ezeket a
sorokat 2014 július 19-én írom, hét héttel a leányom születése
után. Egy volt kollégám élettársa
mondta egyszer: „Nem a szülés a nehéz, hanem ami utána jön. De
arra nem készít fel semmi.”