GEM 2013 Summer Workshop, Snowmass, Colorado

Grázi találkozásunk alkalmával Dave meghívott a következő GEM workshopra Colorado-ba. A GEM egy olyan szervezet, amely a Föld körüli térség modellezésével foglalkozik az USA-ban és a mérési adatok modellekkel való összevetésével. Ráadásul azt javasolta, hogy Andreyjal, egy MHD szimulációkkal dolgozó fiatal orosz kutatóval lakjunk egy condominiumban, azaz olyan házban, ahol alul van a konyha, a többi szoba pedig hálószoba, amelynek van WC-je és fürdőszobája. Dave szeret és tud főzni, szeret vendégeket hívni ebédre és vacsorára. Ezek korabeli (ötvenes) emberek, tehát ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, rendkívül jó lehetőség a kapcsolatépítésre. Ráadásul ez egy jó alkalom volt a projekt eredményeinek bemutatására és népszerűsítésére. Emiatt Hermann, Steve és Mark azonnal vállalta, hogy kifizetik az utazási költséget. Egy baj volt csak: szeretett főnökasszonyom nem akart elengedni. Ez természetesen hatalmas bunkóság, a saját és mások munkájának lebecsülése, a szakma alapvető normáinak és szabályainak be nem tartása. A problémája az volt, hogy a projekt hatalmas késésben volt és szerette volna, hogy a több hónapos késést úgy dolgozom le, hogy egy hetet nem töltök utazással, hanem munkával. Ez nyilvánvaló hülyeség. Ráadásul a késés nem rajtam, azaz nem azon múlott, hogy dolgoztam-e vagy sem. Sajnos az egész problémát egy évvel korábban előre láttam és személyesen, továbbá e-mailekben többször jeleztem (==sírtam, könyörögtem). Arról volt szó, hogy a projekt során a rendelkezésemre álló erőforrások csiga lassú munkát tettek lehetővé. Pl. Az egyik feladatom volt, hogy legyártsak ötmillió képet. Egy kép előállítását a program egy másodperc alatt végezte el. Azaz ötmillió másodperc kellett ötmillió kép létrehozásához, ha minden jól ment. Ez két hónap folyamatos munkát jelentett a bekapcsolva hagyott laptopomnak (tönkre is ment 2013 decemberére). Ez nyilvánvalóan nonszensz. Orleansban hasonló munkát végeztem. Ott a PC-m mellett rendelkezésemre állt egy Sun SPARC munkaállomás, továbbá az összes kolléga munkaállomása, ha szükséges volt. Itt hiába kértem licenseket a használt programhoz és még számítógépeket, nem kaptam. Pedig csak kölcsön kellett volna pár hétre és 2-3 gép bőven elegendő lett volna a feladat sokkal gyorsabb végrehajtásához. De mintha a falnak beszélt volna az ember. Olyasféle válaszokat kaptam, hogy „Ilyen problémán sohasem volt egy elmúlt húsz évben.” „Kérdezd meg XY-t, mert Ő finn, tudja.” „Nem a Te problémád.” A fentiekből az is következik, hogy mindegy, hogy ott állok/ülök a gép előtt, vagy elutazom az USA-ba: az rágcsálja a biteket és kész. Ebből az egészből oltári nagy veszekedés lett a partnerek és a főnökasszonyom között. Végül meggyőzték a partnerek szeretett főnökömet, hogy neki rossz lesz, nagyon rossz, ha nem enged el. Sajnos ebből én csakis rosszul jöhettem ki: ugyanis egy idő után elhalványul a vita oka és csak arra emlékeznek, hogy valami probléma volt velem. Csodás kilátások – de elrepülhettem Snowmass-be.

Kilátás az ablakomról a sípályára.

A jegyeket és szállást az utolsó pillanatban foglaltam le. Az egész út hatezer euróba került!!! Elsősorban azért, mert a jegyek nagyon drágák voltak, másodsorban egy Snowmass az amerikai eszelős gazdagok síparadicsoma. Azért eszelősök, mert a hegyek több, mint négyezer méter magasak és 20km-nél hosszabb lesiklópályákat alakítottak ki rajtuk. Három átszállással lehet felmenni a tetejére. Dave és Andrei (akit akkor még nem ismertem, de mostanában jó munkakapcsolat van köztünk) csak vasárnap érkeztek Greenbeltből, ezért nekem két extra éjszakát egy csicsás, nagyon drága hotelban kellett töltenem. Majd amikor ők elmentek egy másik konferenciára Boulder-be (ahová én már nem mentem, nem mehetettem), még egyet. Június 14-én pénteken reggel indultam Helsinkiből. Esett az eső és a Lufthansa gépével indultam Frankfurtba. Onnan repültem volna Dallasba az American Airlines gépével, majd Aspenbe, amely Snowmass reptere. A végzet azonban közbeszólt (a főnököm bizonyára vudu varázslatot végzett dühében és szégyenében) késett a dallasi gép, ezért átraktak egy másik gépre, amelyet a United Airlines üzemeltett. Denverbe repültem, majd onnan Aspenbe. Csakis így tudtam még aznap odaérni, hogy nem bukjam a szálloda foglalást. Sajnos megtörtént az, amitől mindig féltem, de nem hittem el egészen, hogy velem is megtörténhet: Denverbe szerencsésen megérkeztem, felvettem a poggyászomat, majd átsétáltam vele a vámon. Ezután újra be kellett csekkolnom. És ekkor történt a baj: utólag, két hónap múlva kiderült, hogy a csomagomat elküldték szépen Dallasba, ahová eredetileg repültem volna és mivel senki sem vette át, bevitték az American Airlines raktárába. Ez az cég, amelynek a járatával eredetileg repültem volna. Emiatt hiába kereste a Uniter Airlines a csomagomat, nem találhatta, mert nem Denverben volt és nem a saját raktáraiban. Sajnos Denverben, már hullafáradtan elkövettem egy szarvashibát: beraktam a dzsekimet a táskámba. Egyrészről nem volt meleg ruhám innentől, másrészről pedig benne volt a lakáskulcsom és Anna-Mari Magyarországon volt. Azaz még haza sem tudtam volna menni, ha főbérlőn Ari nem szervez nekem egy másik kulcsot. A táska oldalzsebében benne hagytam egyébként egy zacskóban egy darab sajtot. Volt bukéja, mire megtalálták. :(

Égig érő fenyők és vízesés háromezer méter fölött.

Így történt, hogy miután átrepültem az óceánt, a UA elvesztette az utolső pár száz kilométeren a csomagomat. Erre csak Aspenben döbbentem rá. Szerencsére a laptopom és a jegyzeteim nálam voltak. Ellenben a ruháim, kerékpáros szemüvegem, zakóm, ingjeim és a gyógyszereim (pl. fejfájás csillapító) nem. Először nem akartam elhinni, azt hittem, hogy a másik pultra (American Airlines) érkezett a csomagom. De nem. Mindjárt tudtam, hogy hol van, de felvették szépen a jegyzőkönyvet, kaptam fogkefét és mehettem Isten hírével. Pontosabban jött értem a bazi nagy kocsi a hotelből (nagyon fura volt megszokni, hogy mindenkinek jattolni kellett). Becsekkoltam a hotelba, felmentem a szobámba, kipakoltam, megfürödtem, kimostam a fehérneműimet és lefeküdtem aludni. Másnap reggel fejfájással ébredtem és hamarosan az elveszett csomagnál nagyobb problémám is akadt. Veszettül fájt a fejem, a ruháim még nedvesek voltak és furán éreztem magam. Megittam a kávémat, majd nagy nehezen megtaláltam a 300-féle bor között a háromféle reggeli menüt és megrendeltem. Majd öt percen belül belehánytam a WC-be. Jött föl az kávé és az epe vegyesen, csodás volt. Onnantól kezdve egészen péntekig háborgott a gyomrom és ha fel kellett mennem két lépcsőfokot, akkor a pulzusom az egekbe szökött. Nem értettem mi bajom van: influenza? Órákig nem tudtam megenni a reggelimet (a végén már éhes is voltam és hányingerem is volt), de addigra megszáradtak a verőfényben a ruháim. Elmentem patikát keresni, mert NAGYON fájt a fejem. Italboltot találtam, ahol szóltak, hogy NE igyak a pirulákra alkoholt. Ott derült ki, hogy vendégek kétharmadának hasonló problémája van, ez a hegyi betegség. Kérdeztem, hogy milyen magasan vagyunk. Közölte az eladó, hogy 1800 láb magasan. 1800 láb? Hát az nem sok, hacsak... nem 8000 lábat mondott? De. Bakker, a völgy volt 2700m-en. Nem csoda, hogy hegyibetegséget kaptam. Már Denver is 1500-1700m-en van, de az jobbára nem zavaró. A szombati napot a reptér hívogatásával és egy nagyon mérsékelt felderítéssel töltöttem. Egy szál farmerom és ingem volt, fekete bőrcipővel, ezért melegem volt. És nagyon gyenge voltam. Dolgoztam az előadásaimon, és vártam a csodát, ami nem jött el: nem lett meg a poggyászom. Végül vasárnap délután rászántam magam, hogy veszek alsóneműt és pólókat és ingeket. Sajnos ez egy síelőtelep volt, nyáron, ezért alig volt valami a méretemben. Találtam egy gatyát, három 46-os zoknit és két pólót. Innentől kezdve amit aznap viseltem, azt este kimostam és megszárítottam. Persze jó gyűrött lett mindenem. Így adtam elő és jártam az emberek között. Csodásan éreztem magam. Szerencsére vasárnap befutott Dave és Andrei, akik tartották bennem a lelket.

Koszos, sérült bőrcipőben, júniusi havon állva.

Meglepetésemre a condominium minden hálószobája rendelkezett külön fürdőszobával, WC-vel, telefonnal és internet kapcsolattal. Ez igen jól jött. Lent pedig egy igen jól felszerelt konyha várt minket. Így teltek a napjaink: reggel lementük a konferencia terembe reggelizni (szinte csak gyümölcsöt és rántottát ehettem, mert akkor már fodmap diétán voltam). Ebédelni visszamentünk és salátát és szendvicset ettünk. Nem akárkikkel! Vasillis, Jim (főnököm esküdt ellensége), az észt származású Michael és sok más nagy koponya tartott velünk. Mindenkinek bemutatott minket Dave, majd alig mertünk megszólalni. Közben zajlott a konferencia. Három meghívott előadást tartottam. Az elsőt a Kovács Petivel közös munkánkról, a hot flow anomáliák turbulens tulajdonságairól. Öt év után készült el vele Peti, és értelmes kérdéseket kaptam. Ez alapján sikerült igazolni egy gerjesztési folyamat létét mágneses mérésekkel. Az egy éves globális MHD szimulációról szóló előadásom zajos sikert aratott. Konkrétan tapsoltak. A GUMICS-4-et és a kutatócsoportot, mint a GEM elveszett bárányát üdvözölték olyan emberek, akiket akkor láttam először. Hosszú válaszbeszédben méltattak. Konkrétan ez a leglassabb kód, mégis a leghosszabb szimulációt végeztük vele. Később is dicsérték, sok javaslatot kaptam, amit el lehetne végezni (folyamatban vannak). Végül előadtam a grázi kollégával közös munkánkat. Ezt rossz szekcióban tettem, de azért értették. Esténként poszter prezentációk voltak vacsorával egybekötve. Csodálatos volt. Konkrétan az összes globális MHD kód megjelent és szépen tesztelgették, hogy ugyanaz a kód mennyire realisztikus eredményt ad különféle csatolt ionoszféra és belső magnetoszféra modellekkel. Sok lokális és kinetikus modellező jelent meg. Ezen felül ott volt a félisten Nojan/Nick Omidi, a globális hibrid szimulációk nagymestere, akivel együtt vacsorázhattam Dave jóvoltából. Minden prezentáció nagyon magas színvonalú volt és sokat tanultam belőle. Megérte harcolni az útért, nekem és a projektnek is. Sajnos egyik délelőtt egy végzetes dolgot jelentettek be: az USA kormánya a saját űrhajó kifejlesztését támogatja, az űrfizikai adatfeldolgozás helyett. Ez azt jelenti, hogy nem hogy nekem nem jut állás az USA-ban, hanem embereket fognak elküldeni. Ezek elárasztják az európai piacot és kiszorítanak onnan minket, szánalmas Kelet-Európaiakat. És lőn – pontosan ez történt.

A völgyben Snowmass, a távolban napsütötte hegyek.
Viszlát Colorado! Kár, hogy nem volt több időm és
energiám körülnézni.

Pénteken fájó szívvel vettem búcsút Dave-től, Andreitől, hatodik hónapos terhes Katariinától és sok más ismerőstől. Ugyanis nem sok esélyt láttam arra, hogy viszontláthatom őket. Visszaköltöztem a hotelba és még egy meglepetés várt rám: korábban már beszéltem Lars-szal, egy norvég sráccal, aki jobban ismerte a GUMICS-4-et mindenkinél és, akit szerett főnökasszonyom Amerikába üldözött. Javasolta, hogy vacsorázzunk együtt. Oh, ha két szakállas férfi teste összesimul... Na, azért ennyire nem volt durva a helyzet, de szívesebben vacsoráztam volna gyertyafénynél inkább a feleségemmel egy olasz étteremben. Péntekre, június 21-re elmúlott a magassági betegségem, ezért megkockáztattam, hogy elmegyek kirándulni. Felmentem jó magasra, két sílift átszállóhelyet is elhagytam, amikor vissza kellett fordulnom a sötétedés miatt. Csodás környezetben töltöttem egy hetet, de semmit sem vettem belőle észre, mert hegyi beteg voltam. Az összes képem ekkor készült. Sötétedés után Larssal sokáig vacsoráztunk és beszélgettünk, pletykáltunk. Kiderült, hogy egy indiai leányt vett el feleségül, elmeséltem neki szeretett főnökünk újabb bénázásait. Másnap korán indultam a reptérre (és előtte panaszlevelet feladni a postára). Az American Airline rendben elvitt Dallasba, majd egy ócskább gépen, saláta levélen és kávén átkeltem az Óperencián és landoltam Párizsban. A lisztérzékenység halálos betegség lehet Franciaországban, mert mindenben volt valami tészta, még a gyümölcssalátában is. Onnan repültem haza Helsinkibe. Ari barátja várt a kulccsal. Sajnos ezután nem tudtam elnyúlni, mert be kellett szereznem rövidnadrágokat, kerékpáros szemüveget és sok minden mást, hiszen a ruhatáram legjava ott maradt Amerikában. Végül augusztus közepén csörögtek rám United Airlinestól, hogy megtalálták a táskámat az American Airline Dallas-i raktárában. Elküldettem Ferihegyre, ahol megszűnt a civilizáció: nem voltak hajlandóak se Bajára, se Pécsre kiszállítani. Ez bunkóság, de ez Magyarország. Végül egy minibusz cég lehozta 3000 Ft-ért Pécsre, ahol a sajton kívül minden hiánytalanul megvolt benne. Később az utazási biztosító és a United Airline kárpótolt a ruhadarabokért, de még így is jelentős profitra tettek szert, hiszen volt vagy 2000 euró a repülőjegyem. Így lettem gazdagabb három meghívott előadással és láttam először Katariinát hat év után. Később kiderült, hogy a főnöknőm valaki mást akart elküldeni erre a konferenciára, de nem volt rá pénze, hát megpróbálta megakadályozni, hogy én eljussak oda. Hiszen mi lesz az FMI-vel, ha nem egy igazi finn számol be az eredményekről?