Sok értelme nincs ezeknek a bejegyzéseknek. Meg sem hirdetem
őket és visszadátumozva elvesznek a régebbi, vidámabb témájú bejegyzések
között. Valójában dühömet, csalódottságomat és zavarodottságomat igyekszem kiírni
magamból és le akarom zárni életem egy fejezetét. Hasonló állások megszerzésére
többet esélyem sincsen, de ezt nehéz elfogadni
A Leicester-i állásjelentkezésem elutasítása után rájöttem,
hogy vége a dalnak. Ideje megtanulni finnül és keresni valami állást egy
pizzériában. Otthon továbbra is egy éves szerződéssel és nettó 140 ezer Ft
bérrel vártak. Emiatt jelentkeztem az állami nyelvtanfolyamra. Leteszteltek és
hiába mondtam, hogy ácsi, a nyelvi képességeim gyengék, beraktak egy erős
csoportba. A finn nyelvoktatás nem magolás alapú. Sok feladatot végeztünk és
beszéltünk. Csakhogy én képtelen vagyok hallás alapján megjegyezni bármit is.
Emiatt csak addig haladtam jól, amíg a régebbi ismereteimet utol nem értük. Így
is A1.3-ra végeztem el az első három hónapot. Komoly problémát jelentett, hogy
reggel 8:00-tól 12:00-ig tartott a tanfolyam a város másik végén. Ez azt
jelentette, hogy 5-kor fel kellett kelnem, odaérnem. Sajnos gyakran elkéstem,
mert nem mindig indult pontosan a busz Jakomäkiből. Néha korábban elment, néha
kimaradt. Tanfolyam után elmentem úszni (mást nem tudtam edzeni a gerincem
miatt), majd aludtam. Este tudtam nekiugrani a feladatoknak és éjfélig fent
voltam. Másnap kezdődött elölről. Ráadásul hétvégén, és amikor volt időm, akkor
cikkemet próbáltam meg befejezni. Sajnos ennek az lett a vége, hogy meghíztam
156kg-re és kiújult a porckorong sérvem 2015. februárjában.
2015. januárjában jelentkeztem Lancasterbe, poszt-doktori
állásra. Egy kolléganőm javasolta, hogy jelentkezzek. Mivel az illetőnek (aki
pár évvel fiatalabb volt nálam) volt közös munkája az Finnish Meteorological Institute-vel (FMI) behívott skype interjúra.
Nem sikerült a jelentkezés, többet soha sem hívta be. Valószínűleg a korom nem
tetszett nekik sem. Ezután februárban megtaláltam azokat a cégeket, akik
embereket toboroztak az Európai
Űrügynökségnek (ESA). Egyikőjük Madrid környékére keresett
operátorokat. A telefoninterjú sikertelen volt és én rájöttem, hogy a
franciaországi munkám annyira csicska munka volt, hogy még a lenézett operátori
(űrszonda irányító, kezelő, adatfeldolgozó mindenes) munkákhoz sem szolgálhat
referenciául. Érdemes volt hajtani. Ahogy egy cseh kolléga fogalmazott „betanított
majom” voltam. (A rohadékok azóta továbbléptek. Én még az ESA-tól kaptam a fizetésemet. Az újabb áldozatoknak először meg kellene
pályázniuk és nyerniük azt a pénz, amelyből addig élnének, amíg teljesen és
végérvényesen lerombolnák a pályafutásukat.)
Három hónap szenvedés után felgyógyultam a porckorongsérvből.
Ekkor találtam egy jó kis hirdetést Leuvenben, a Katolikus Egyetemen. Particle-in-Cell
szimulációkat kellett volna végezni. Ismertem is a professzort, Ő is ismerte a
munkámat. Elküldtem az anyagomat, majd vártam. Elteltek a hónapok, biztosított
professzor, hogy engem választ. Erre kaptam egy hivatalos levelet, hogy az
egyetemnek nem áll módjában engem szerződtetni. Lépjek kapcsolatba az állást
meghirdetővel. Ráírtam. A válaszában közölte, hogy az egyetem nem hajlandó az én korosztályomból senkit sem
szerződtetni. Májusban kiment az USA-ba, azóta harcol, levelezik,
telefonál a HR-estől a dékánig mindenkivel, de nem hajlandók változtatni az
álláspontjukon. Nagyon jól tudja, hogy ez marhaság, mert a legjobb,
legtapasztaltabb szakembereket veszítik így el, de nem tehet semmit.
Mutattam a levelet a feleségemnek, aki végre elhitte, hogy
igazat beszélek. A korom miatt nem alkalmaz már senki. Nagyon érdekes volt a
következő jelentkezés is, Lublinban, Lengyelországban. Az állást sehol sem
hirdették meg. A volt FMI-s irodatársam küldte, hogy érdekel-e. Neki egy
idősebb kollégánk küldte, Ő kapta az állást meghirdetőtől. Mutattam a
feleségemnek: „Nézd, mondtam, hogy így kellenek el az állások, fű alatt.” Végre
hitt nekem. Végül nem mentünk Lengyelországba, mert semmivel sem lett volna
jobb, mint Magyarországon.
Jelentkeztem még másodszor Boulderbe és Turkuba, ahol egy
volt finn kolléga kapott állást. Erről kiderült, hogy a volt alkalmazottjának
írta ki a Helsinki Egyetemről. Így megy ez.
Jelentkeztem Oslóba is, egy üstökös szimulációs állásra. A
fiatal lengyel sráccal telefon interjúm volt. Minden jól ment, de végül egy
volt francia kollégámat választotta. Engem a második helyre rangsoroltak. Ekkor
veszítette el béketűrését a feleségem. Érdeklődött, hogy nem érhetné-e ezt a
srácot valamilyen, hirtelen, sajnálatos, de tragikus kimenetelű baleset.
Mondtam, hogy Ő segített feljavítani a CV-met. Ekkor feladta ezen irányú törekvéseit, az én ártalmatlan, édes kicsi feleségem.
A java most jött. Két állandó állást hirdettek meg Tromsöben,
messze túl a sarkkörön. Három hét alatt megírtam a jelentkezést, 38 oldal lett.
Közben kiderült, hogy az ELTE képes megszívatni 15 évvel a végzésem után is.
Ugyanis minden anyagot angolul lefordítva kértek a jelentkezéshez, a PhD
oklevelet is. Amelyet az egyetemem 2008-ban magyarul és latinul állított ki,
pedig külön kértem az angol nyelvű kiállítást is. Először igyekeztem
kapcsolatba lépni a Dékáni Hivatallal, de mivel a doktori iskolában a
beiratkozás hete volt, ezért rutinosan félrerakták a telefont. Elmentem egy
fordítóirodába árajánlatot kérni Helsinkiben. Magyarról finnre és finnről
magyarra akarták fordítani vagy 200 euróért. Nem fogadtam el az ajánlatot, de
később mégis lefordították és be akarták vasalni rajtam a fordítás árát.
Anyósom ötlete alapján megkérdeztem a helsinkii magyar konzult, hogy Ő le
tudja-e fordítani. Le tudta és ez lett a hivatalos fordításom. Sajnos
visszafelé pedálozva kilenc év után elestem a kerékpárral. Eltörött a sisakom,
de sajnos a bal kezem középső ujja is. (A jobb oldalamra estem, nem értem, hogy
hogy törtetett el.) Először ínszakadásnak tűnt, mert nem tudtam kiegyenesíteni
az ujjamat, később derült ki, hogy törés is volt. Rögzítették az ujjamat, ez
volt a finn protokoll. A magyar szerint meg kellett volna műteni pár órán
belül, különben lefittyen az utolsó perc. Jelentem, az ujjamnak semmi baja,
csak nem tudom teljesen behajlítani. És hogy miért szívatott meg az egyetem?
Később sikerült telefonon beszélnem a dékáni hivatallal. Elküldtem a Rektori
Hivatalba. Ott kiderült, hogy 2008-ben kellett volna kérnem az angol betétlapot,
most már csak le tudom fordítani. Ugye kértem is, de biztosan öt perccel többet
kellett volna valakinek dolgoznia, ezért hazudott egyet. A Tromsö-i állások nyílt kiértékelését végül 2016. márciusában kaptam meg. Első körben kizártak a versenyből, mert nem értettem a földi telepítésű
ionoszféra radarokhoz és a rakétákhoz. Hiába fellebbeztem én is (és egy volt
FMI-s kollégám is), hogy ez nem volt benne a kiírásban, elutasítottak. Az állásokat
egy svéd professzorasszony és egy svéd ajkú finn kapta. Ezért kár volt ennyit
dolgozni a jelentkezéssel. Inkább a családommal töltöttem volna el azt az időt,
amit erre fordítottam.
Amíg vártam a kiértékelésre jelentkeztem felkérésre a
Finnairhez és egy finn űripari céghez, továbbá az ESA madridi központjába.
Persze sikertelenül. Eljött a március, minden reményem elszállt. Megkötöttem a
szerződésemet három évre, főmunkatársi fizetéssel tudományos munkatársként a Soproni MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Geodéziai és Geofizikai Intézetével. Kijelentkeztem a finn társadalombiztosításból, majd hazarepültem Rigán keresztül Bécsbe. És itt kellene ennek a bejegyzésnek végződnie úgy, hogy "ezzel véget ért életem leghosszabb éve." Sajnos nem, csak újabb problémákat okozott a hazatelepülésem. Minden ismerősöm, aki hazatelepült,
annak rendeződött a sorsa. Állandó állást kaptak, megbecsülést,
megnyugodhattak. Sajnos a családom számára csak új problémákat okozott a
hazatelepülés. Csakhogy ezeket a problémákat senki sem segített megoldani.
Emiatt, most 2017. novemberében elhatároztuk, hogy mindannyian visszaköltözünk
Helsinkibe és ott keresek valamilyen értelmes állást, amiből el tudom tartani a
családomat.
FÜGGELÉK
Az alábbiakban pedig az következik, amelynek nem lenne szabad
következnie. A hazatérésem utáni külföldi állás jelentkezéseim története. A
jelentkezések ténye azt mutatja, hogy a hazatelepülésem teljes szakmai kudarc,
bukás és végzetes hiba volt.
Egy nappal a munkába állásom előtt 2016. március 31-én
jelentkeztem az Európai Űrügynökség Madridi Központjába (ESAC). Az állás a
Solar Orbiterrel kapcsolatos, egy archívumot kellett volna létrehozni,
pontosabban integrálni több korábbi archívumból. Júliusban hívtak be interjúra,
amikor J1 vízummal az Egyesül Államokban voltam a NASA-nál. Emiatt nem jutottam
el Madridba, csak skype interjúm volt. Ahogy fogalmaztak az elutasításnál, „Nem
vettek fel senkit”, majd amikor jobban rákérdeztem a részletekre „Nem volt
olyan rossz, amiket válaszoltál.” Nos, nem fejtették ki a valóság minden részletét. Szerződéssel, munkaerő kölcsönző
cégen keresztül felvették egy volt francia kollégámat. Igen, nem vettek fel senkit.
Mert ez nem alkalmazás. Csak eldöntötték előre, hogy kit alkalmaznak. Nem ezt vártam az ESA csatlakozástól.
Amerikába való kiutazásom után 2016. májusában megejtettem
egy-egy gyors jelentkezést a GFZ-be Potsdamba (ezért írom ezeket a sorokat egy
potsdami panzióban, tüdőgyulladással 2017. novemberében), továbbá az Alaszkai
Fairbanks-be. Oda egy fiatal dél-koreai leányzót vettek fel, aki a PhD-ját New
Hampshire-ben szerezte és a földi magnetoszféra röntgen észlelését készítette
elő numerikus szimulációkkal. Milyen kicsi a világ. Az igazi jelentkezés
cunami akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy nem fogok Bolyai János Ösztöndíjat
kapni, azaz nem fogom tudni otthon eltartani a családomat. Kétségbeesetten
elkezdtem pályázni mindenfelé, vendéglátóm megdöbbenésére. Amerikában ugyanis
fizetnek annyit egy munkahelyen, hogy megérje ott dolgozni. Jelentkeztem egy
halom finn céghez, köztük egy hajózási vállalathoz. Jelentkezem Nagy Britanniába
egy űr időjárás előrejelző céghez. Jelentkeztem Belgiumba, Coloradóba.
Jellemző, hogy NASA-s e-mail címmel mindenhová behívtak, míg korábban ez csak
négyszer fordult elő három év alatt. Hogy milyen képmutatóak az emberek. A
jelentkezésem nem sikerült, egy szomorú okból. Mivel nincs rendes kutatói
állás, ezért ezekre a gagyibb űridőjárás előrejelző állásokra is jelentkeznek
rendes kutatók. És ugyan oda más képességek kellenek, de inkább a jobb
kutatókat veszik fel. Innentől kezdve esélyem sincs sehová se bekerülni.
Kétségbeesésemben még Kemibe is jelentkeztem egy pékségbe dolgozni, NASA-s
életrajzzal. Azt hitték, hogy bediliztem. Azon bukott meg a dolog, hogy nem
beszélek folyékonyan finnül.
 |
| Ott leng a magyar zászló is az ESOC épületén. Ide se vettek fel. |
2016. augusztusban visszatértem Helsinkibe. 2016. szeptember24-én megszületett Sára lányom. Nagyon nem akartam hazamenni. Egy finn barátom
listája alapján jelentkeztem mindenféle informatikai cégekhez. Jobbára azzal
utasítottak el, hogy én inkább kutató vagyok, illetve, hogy nem beszélek elég
jól finnül (húzz el a francba takarítani, külföldi). Novemberben azonban
behívtak állásinterjúra az Európai Űrügynökség Darmstadi központjába (ESOC). Az utolsó
pillanatban szóltak, ezért csak nagyon drága repülőjegyet tudtam venni, és
drága szállodában kaptam szobát, ami messze is volt a központtól. Az utazás
előtti nap, december 6-án Bogyó, a nagyobbik leányom megbetegedett. Csakhogy az
nemzeti ünnep volt, ezért Helsinki másik felébe kellett utaznunk busszal. Az
egész nap elment, készülni, pakolni nem tudtam. Kialvatlanul mentem ki a
reptérre és aludtam a repülőn. Később aludtam volna a vonaton is, ha nem kési
le a csatlakozást. Felderítettem a környéket, készültem, aludtam. Sajnos
kiderült, hogy Anna-Mari, majd én is megbetegedtünk. (Pár nappal később
utaztunk haza Helsinkiből Budapestre. Sára lányom is belázasodott. Majdnem le
kellett mondanunk az utat, mert másképpen nem tudtunk volna elmenni orvoshoz.
Végül konzultáltunk orvos és gyógyszerész ismerősökkel, majd adtunk Neki
lázcsillapítót és csak otthon vittük el gyerekorvoshoz.) Időben beértem, jót
röhögtem az állva pisilést tiltó táblán az ESOC WC-jében és vártam a
tekintélyes bizottságot, hogy mikor fogad. Nyeregben éreztem magam. Tudtam,
hogy a bizottság nehezen ült össze és csak azért késik, mert valamelyiküknek
autóbalesete volt. Valaki Nagy Britaniából érkezett, valaki Noordwijkből.
Biztos voltam benne, hogy más jelölt nincsen. A kérdésekre jól válaszoltam, bár
a végén már látszott a betegség hatása, nem tudtam koncentrálni. Nos, nem
vettek fel. Helyettem azt a hölgyet vették fel, aki egészen addig egy külsős
cégnél dolgozott, amely leszerződött munkaerő kölcsönzésre az ESA-val. Kamu
volt az egész interjú. A pénzemet három hónap múlva kaptam vissza, így nem tudtam
elkezdeni vezetni tanulni Magyarországon. Ráadásul a napidíjat franciás
stílusban adtak. Kaptam 200 eurót, amiből ki kellett fizetnem a 160 eurós
hotelszámlát. A maradékot költhettem kajára. Hiába kértem több napra napidíjat,
mert két napig voltam ott, csak egy napra adtak, mert ez volt a szabály Európán
belül. Az egészet ráadásul valami Új-Guineai cég bérszám fejtette. Élmény volt
velük levelezni. Az ESA azóta sem írt ki nekem való állást.
Amikor 2017. februárjában megtudtam, hogy nem alkalmaz az
ESA, dühömben jelentkeztem két állásra. Az egyiket Göttingenben írták ki, ahová
már sokszor jelentkeztem, de mindig lepattintottak. Ez egy mars szondával
kapcsolatos állást lett volna. Nem sikerült, nem is baj. Ellenben a Dorkingbeli
MSSL skype interjúra hívott a Solar Orbiter archívum kiépítésvel kapcsolatban.
Ez az interjú azon bukott el, hogy a két helyre volt két belső jelentkező (egy
volt indiai kollégám az FMI-ből és egy volt PhD hallgatójuk), továbbá én
szerettem volna megtartani a magyar affiliációt, hogy meglegyenek a cikkeim az
MTA doktorihoz. Utóbbi miatt nagyon hátra rangsoroltak, ezért, amikor ez
eredeti jelölt elutasította az állást, nem nekem, hanem másnak ajánlották fel.
Ez lehet bénázásnak tekintetni, de vége 11 éves szerződésnek és semmilyen
tudományos tevékenységed sincsen, akkor senki sem alkalmaz. És a nyugdíj még
igen messze van 54 évesen.
És következzék a végső két csapás. Jelentkeztem 2017.
augusztusában szintén Dorkingba egy kínai-európai uniós űrmisszió
programozójának. Globális MHD szimulációkat kellett volna futtatni és azt
számolni, hogy mit látna a széles látómezejű röntgen távcső a földi
magnetoszférából. Más valakit választottak, egy közeli ismerősömet, egy orosz
kollégát, mert Ő már kifejlesztette a saját globális MHD kódját. Igen, én is
kifejlesztettem volna, ha támogatták volna a projektemet (ld. még lejjebb).
Jelentkeztem Uppsalába/Kirunába egy állásra, ahol űridőjárással kellett volna
foglalkozni. Konkrétan a távvezetékekben, sínekben és csővezetékekben keltett
áramokat kellett volna kiszámolni. A skype interjúm 23 percig tartott. Más
választottak. Egy fiatalabbat, akinek relatíve, a korához képest jobb volt a tudományos
teljesítménye. Ide (is) nem igazi managert kerestek, projektvezetőt, hanem
egyszerűen egy jó kutatót. A srác ugyanazon a területen dolgozott, mint én. Ha
támogatták volna a benyújtott projektjeimet otthon, akkor sokkal több cikkem
lett volna a témában. Mindkét helyen választ ígértek egy héten belül interjú
után, de csak hónapok múlva hallattak magukról. A lényegen ez nem változtat:
ismert vagyok, mint nappali oldali magnetoszféra specialista és globális MHD
szimulációs szakértő. Egyik területemet sem tudom sikeresen művelni,
mert a hazatérésem óta a pályázataimat nem támogatja a haza tudományos közösség. Sem ez egyik,
sem a másik területen nem tudtam és tudok kutatni, előre haladni.Vergődni még lehet, de ez a tudományos karrier vége.
END OF LINE
