Búcsú és megváltás

2017. december 9-edike, szombat van, esik a hó Potsdamban és készülődöm haza. December 11-re foglaltattam jegye Helsinkibe. Nagyon várom már a találkozást a családommal. Nagyon hiányoznak és a rossz minőségű helyi internet miatt nem is igazán tudtunk sem skype-olni, sem telefonálni. Végül öt hétig kellett a szobámban kuksolnom a tüdőgyulladás miatt. A végén már elmehettem sétálni és egyszer-egyszer kerékpároztam is. Borzasztó égés volt öt hetet betegeskedi más költségére, Anna-Mari pedig ez alatt szinte végig egyedül volt a két kislányunkkal Helsinkiben. A munkámmal (az ittenivel, a cikkeimmel és az egyetemi előadásokkal is) elmaradtam, esély sem kínálkozott arra, hogy ennek a látogatásnak valamilyen értelmes vége legyen. Ha szakmai haszna nem is volt túl sok ennek a látogatásnak, de megspóroltam vele egy halom pénzt. Ilyenkor nem kell elköltenem a hazai fizetésemet és a napidíjból is marad jócskán. Megújítottam a ruhatáramat a C & A-ban. Ez az üzlet létezik otthon is, de ilyen méretű (5XL-es) ruhákat nem árul. Így hiába volt meg a rá való pénzem, nem tudtam 2016 nyara óta új ruhákat venni. Elmentem a Sanssouci kastélyba és az azt övező parkba. A parkban sok volt a pottyantós budi, illetve később rájöttem, hogy a szobrokat fedték be télire. Eljutottam Berlinbe is, 2017. december 3-án megnéztem a Brandenburgi kaput és a Bundestagot, de annyira későn értem oda, hogy sötétben tudtam csak fényképezni. Párszor kerékpárral mentem be dolgozni, de nagyon körülményes, mert zuhanyoznom kell bent a cégnél.

Darmstadt, Sanssouci kastély.

Nehéz nem észrevenni bejegyzéseim egyre komorabb hangulatát. A sok sikertelen pályázat és az otthoni munkakörülmények teljesen elvették a tudomány iránti meglelkesedésemet. Gyakorlatilag testileg-szellemileg kiégtem. Kértem a állásom félállássá való visszaminősítését félállássá és elhatároztam, hogy visszatérek Helsinkibe a családomhoz. Megtanulom a data science szakmát, meg a finn nyelvet és keresek egy rendes állást a finn fővárosban. Azonban másképpen alakult a családom sorsa. Sikeresen jelentkeztem a Európai Űrügynökség (ESA) által meghirdetett „Space Weather Applications Scientist” pozícióra. 2018. december 18-án határozatlan idejű szerződéssel állást ajánlottak az ESA Operációs Központjában Darmstadtban, Németországban. Megint történelmet írtam, mert magyar űrkutatót az ESA még nem alkalmazott. De kit érdekel? Anyagi gondunk többet nem lesz, ha lejár a próbaidő, akkor odaköltözhetünk és vehetünk egy házat. Az ESA-nál dolgozhatok nyugdíjig, együtt élhetek a családommal és élhetjük a középosztály életét. Ez az elismerés, nem az OTKA pályázat megnyerése és az MTA tagság. Ez egy igazi deus ex machina volt, révbe értünk.

Látogatás Potsdamban

2016-ban részt vettem egy konferencián a University College of Maryland-en. Meghívott előadó volt egy orosz származású professzor, aki Potsdamban, a GFZ Helmholtz Centrumban kapott állást 2016-ban és korábban embereket keresett, köztük idősebb, tapasztalt posztdoktorokat is. Bemutatkoztam és megkérdeztem, hogy áll a jelentkezések kiértékelése. Meglepetésében leöntötte magát kávéval, majd közölte, hogy a sugárzási övekhez értő embereket kerestek. Kifejtettem, hogy a Van Allen Probes előtt nem sok ilyen szakértő volt, honnan veszi őket. Azt válaszolt, hogy ezen a területen kutattak a doktori fokozatért. Mondtam, hogy de hát idősebbek is jelentkezhettek a kiírás szerint. Erre nem tudott mit mondani és meghívott Potsdamba magához látogatóba. Ez elfelejtődött és csak 2017. áprilisában tértünk vissza rá, amikor az EGU bécsi konferenciájának szekcióit szerveztem. Akkor megerősítette meghívást. Végül a GEM-en futottunk össze Virginiában 2017. júniusában. Akkor mondta, hogy intézzem el a titkárnőjével. 2017. augusztus közepén már jöhettem volna, de fáradt voltam a kínai konferencia után és a családommal szerettem volna lenni. Így október lett belőle. Lefoglaltam a szállást egy panzióban, lefoglaltam a repülőjegyet Budapestről Berlinbe, aláírtam a szerződésemet, majd végül Helsinkiből szeptember elején Budapestre repültem, mert három hetet Sopronban dolgoznom kellett. Otthon  kiderítettem, hogy meggyógyult a kifakadt gerincsérvem, megtartottam kétszer három órát a Sopron Egyetemen a LaTeX kurzusomból (ez nyolc tanórának felel meg), majd összepakoltam és szeptember 30-án kirepültem Berlinbe.

Őszi utcakép Potsdamban.

Abban egyeztünk meg a vendéglátómmal, hogy napidíjat kapok minden napra. Ebből én fedezem a kiutazásomat és szállásomat. Emiatt Bajáról vonattal utaztam fel az elhagyott Ferihegy1 reptérre. A korai kelés miatt jót aludtam a vonaton. Onnan elbuszoztam Ferihegy2-re és becsekkolás után kimentem a marhaitató karámba, amit a fapadosok kértek. Ott vártam, de szerencsére elsőbbségi beszállást és hosszabb lábhelyet vettem, így gyorsan feljutottam az EasyJet gépre. Berlinben a Schönefeld reptéren szálltam le. Hosszú fedett folyosó vezetett a vonatig, amellyel Potsdamba utaztam. Sajnos útközben vonatpótló buszra kellett szállnom. Láttam azonban, hogy szép a táj, rendezettek a falvak és sok a kerékpárút és a kerékpár sáv, pedig ez a volt NDK. Fájt a szívem, amikor megláttam gyerek szállító kerékpáros utánfutókat, mert már három hete nem láttam a családomat. A vonatpótló busz elvitt a potsdami főpályaudvarra. Ott taxit fogtam és a panzióhoz tartozó étteremben felvettem az apartman kulcsát. Egy felújított ipai épület tetején található a szobám. Volt lift és szuper kiskocsi a poggyásznak. Amikor beléptem a szállásra, nagy meglepetés ért, mert nagyon kedves, barátságos helyre érkeztem. Kaptam egy nagy szobát, amelyben volt egy nagy szekrény, két ágy, padlószőnyeg, szennyes tartó, két fotel, asztalka, íróasztal, rajta HDMI csatlakozós (monitorként használható) televízióval. A szobához tartozik egy fürdőszoba WC-vel és hajszárítóval. Sőt, akadt egy kis konyha is az előszobában, a szekrényben. Mosni és ruhát szárítani az alagsorban lehet. Ott található a kerékpár tároló is.

Az Einstein-torony,

azaz naptávcső.

Hétfőn bementem az intézetbe. Nagy meglepetés ért: nem a hegyen volt a kampuszban, hanem a városban. Szerencsére megtaláltam és odaértem időben. A tömegközlekedés nagyszerű errefelé. Berlin percek alatt elérhető vonattal. Sok a villamos a városban (kilenc vonal és Szeged méretű a város) és a buszok mind alacsony padlósak. Minden tiszta, rendezett, felújított. Sok a régi szocialista, sztálin barokk stílusú ház, de leszigetelték és színesre festették őket. Előttük kis kert és kerékpár tároló található. Nagyszerűen néz ki minden. Akárcsak az irodám. A GFZ kampuszán nem fért el az osztály, ezért irodát bérelt a városban. Nagyon csinos irodaház. Van zuhanyzó, teakonyha, konferencia terem és szép irodák. Hatalmas asztalokkal és polcokkal. Kaptam egy monitort, amit kértem és egy orosz PhD hallgató lett az irodatársam. Volt egy Japán is, de Ő éppen hazaköltözött Japánba 12 év németországi élet után. A csoportban csak egy német állampolgár van, aki a Kolumbiából települt át és állampolgárságot szerzett. Összesen négy doktoranduszuk van, két fiú, két lány. Ők német kolumbiaiak, oroszok és mexikóiak. A posztdok kínai és most vettek fel egy „Scientific Coordinátor”-t, aki segít a pályázatírásban, továbbá a cikkek lektorálásában. Ő brit, de Kielben PhD-zet oceanográfiából és Svájcban dolgozott egy kiadónál. Nagyon örülnék, ha lenne egy hasonló kollégám Sopronban is. Egy orosz kollégám Orleansból majdnem idetelepült, de végül kapott egy jobb ajánlatot Amerikában. Egy másik ismerősöm, aki Göttingenben végzi azt a munkát, amit én végeztem Orleansban januártól kezd, mint szenior kutató. A vendéglátómtól az első héten kaptam egy csomó cikket és a könyvet, mert a sugárzási övek témája új nekem, bele kell, hogy tanuljak. A csoport minden héten egyszer összeül és megtárgyalja az eredményeket. Heti többször tartanak telekonferenciát a kaliforniai csoporttal együtt. És a vezető bármikor betoppanhat és lehet vele beszélni. Nagyjából ezt szerettem volna elérni otthon, ha hagyták volna.

A GFZ Adolf Schmidt Obszervatóriuma Niemegkben.

Nagyon gyorsan berendezkedtem és megszoktam itt, mert Potsdam emberi léptékű város. Lecseréltem a helyi „C and A”-ban a ruhatáramat. Alig volt már ingem, itt pedig kaptam 5XL-eseket. Sokkal jobban néznek ki, mint a NASA-s pólóim, amiért már elkezdtek cikizni a NASA-s és magyar kollégáim is. Vettem egy prepaid SIM kártyát. Pontosabban kettőt: az elsőt nem sikerült aktiválni, mert külföldi voltam, annak visszafizették az árát (ez sem K-Európa-i mentalitás. A másodiknak elég furcsa a konstrukciója, de van internetkapcsolatom és tudok telefonálni. Megrendeltem és kiszállíttattam a családomnak Helsinkibe a két személyes kerékpáros utánfutót. Erre régóta vágytam: lehet vele bringázni, futni és sétálni. Ha jó idő lesz, akkor csak belerakom a kislányaimat és elmegyünk bringázni. A vasútállomásnál találtam egy modern és új építésű uszodát. 50 m hosszú a medence és 22:00-ig nyitva van. Elég olcsó, négy euró egy úszójegy, de lehet szaunázni és a családdal wellnesselni is. Eddigre kiderült, hogy jobb, ha németül kommunikálok, mert alig beszél valaki angolul. Ez is az NDK-s múlt öröksége. Számlát sem szeretnek adni, se bankkártyát elfogadni. Maradt a készpénz. A második héten elmentem Niemegkbe, az IMAGE magnetométer hálózat konferenciájára. Odafelé vonattal és busszal utaztam és láttam, hogy milyen precíz a közlekedés. A buszokat összehangolták a vasúttal és a buszokon is hatalmas képernyők közlik az utasokkal, hogy merre járunk, melyik a következő megálló. Sajnos rossz helyen szálltam le a buszról, de másik várossal azonos utca és házszám közelében egy páros egyik tagja beszélt angolul, a másiknak egy kocsija volt és elvitt az obszervatóriumba. Ott találkoztam sok finn ismerősömmel és megismertem új német kollégákat. Sokan ismerték a magyar kollégáimat az ELTE-n és Sopronban. Végre elég mélyen jártam a magnetoszférában, hogy velük találkozhassak. A második hét pénteken repülőre szálltam. Korább pontjaim felhasználásával olcsó jegyet vettem a FinnAirtől és viszontláttam az öt hete nem látott családomat Helsinkiben 2017. október 13-15-én. Odafelé a hazatérő volt finn kollégákkal repültem, mint a nagyok: csak hátizsákkal. El tudnám viselni, ha megint tartósan 3-4000 eurót keresnék havonta. Hétvégén elmentünk egy játszóházba szombaton. Sajnos vasárnap már vissza kellett repülnöm. Odafelé, némi eltévedéssel hét óra volt az út. Vissza csak öt óra. Mindkét idő küszöbtől-küszöbig értendő.

 

Az íróasztalom az intézetben.

Visszatértem után 2017. október 16-án hétfőn elkezdett kaparni a torkom. Uszodába este még elmentem, de másnap hazahoztam egy csomó cikket és könyvet a munkahelyemen, mert arra számítottam, hogy beteg leszek. Megtartottam kétszer másfél órát skype-on keresztül szerdán és csütörtökön. Közben egyre csak köhögtem és nem javult az állapotom, gyenge voltam. Pénteken olyan kötőhártya gyulladással ébredtem, hogy nem tudtam a gennytől kinyitni a szememet. Szerencsére a házban több orvos is van. Nagyon szép, felújított irodákban folyik a rendelés. Délutánra tudtam annyira összeszedni magam, hogy lemenjek. Az EU-s kártyámat kellett használnom, ez némi zavart okozott. Nem vizsgált meg a férfi orvos, csak elküldött egy szemészhez. 21 euróért adott krémet és kétféle szemcseppet. Hétfőig vártam, nem lett jobban. A szemem meggyógyult, de lementem és követeltem, hogy vizsgáljanak meg. Szerencsére volt egy orvosnő, aki elég jól beszélt angolul. Éreztem a tüdőmben a „bugyborékolást”, a nem tökéletes kilégzést, vagy szörcsögést kilégzéskor. Ez korábbi tapasztalataim alapján tüdőgyulladásra, vagy légcsőhurutra utalt. Egyik sem múlik el antibiotikum nélkül. Elküldtek röntgenre a közelbe. Ott végre rendesen beszélt a recepciós angolul. Modern gépeket használva, tisztességes környezetben, emberi hangon beszélve (ez a volt NDK!), átvilágították a mellkasomat, majd a fiatal radiológus behívott és emberszámba véve mutatta a felvételt. Tiszta fehér volt az egyik lebenyem, tele nyálkával. Közölte, hogy tüdőgyulladásom van, azaz a diagnózis összhangban van a megjelenésemmel (csatakos voltam az izzadságtól) és az elesettségemmel. Visszatérve a doktornőhöz felírt nekem antibiotikumot, majd pát nap múlva egy másik, másfajta antibiotikumot. Mintát adtam a felköhögött anyagból, elküldték laborba. Ún. atipikus tüdőgyulladásom volt, magas láz nélkül, azaz nem biztos, hogy jó antibiotikumot kaptam. 2017. november 7-én volt a kivizsgálás. Pontosabban a férfi nem vizsgált meg, csak kiírt 2017. november 10-ig táppénzre. Hát itt tartok most. A kilenc hetes látogatásból négy elment a betegségre. Nem tudom, hogy mit tudok majd tanulni és dolgozni a hátra lévő időben. Rohadt unalmas itt feküdni a szobában egész nap. Ha tudok, akkor cikkeket olvasok és dolgozom pár korábbi problémán. December 10-ig még itt vagyok, addig meg kellene néznem Potsdamot, mert sok szép kastélyuk van és Berlint. Továbbá jó lenne többet mozognom, bejárnom a környéket, mert erre télen nem sok lehetőségem lesz.