Visszatérés Helsinkibe

2023. május 21 és 27 között meglátogattam a Finn Meteorológiai Intézetet (FMI) Helsinkiben. Kolléganőm, Andi javasolta korábban, hogy két munkatársammal, Nikivel és Gergellyel menjek ki az FMI-be. Gergely és én beadtunk egy-egy pályázatot az Europlanet Expert Exchange Programme-jára és mindketten nyertünk 1500 eurót. A látogatás célja az volt, hogy bizonyos ismereteket megtanuljunk Ilja barátomról, azaz azt, hogy miképpen lehet szimulációkból kiszámolni a napviharok által megrángatott földi mágneses tér által keltett áramokat. A fő cél a PhD hallgatók bemutatása lett volna. Sajnos egy félresikerült főzés miatt sikerült komoly bakteriális bélfertőzést összeszednem közvetlenül a februári utazás előtt. A Niki és Gergely nem lett beteg, így utazniuk kellett. Szerencsére a finnek kedvesek voltak és szívesen fogadták őket. Sokáig azt hitték, hogy pár nap múlva én is megérkezem majd, de sajnos végül május lett belőle, mert csak akkor ért rá a fogadó fél.

Salátabár a S-Marketben. Nyami!

Tűkön ülve vártam az utat. Majdnem három hónapot kellett várnom, amíg szeretett városomat újra viszontláthattam. A Finnairnél foglaltattam járatot és az Omena Hotelban szállást a városközpontban. Jeleztem a helsinki magyaroknak, hogy jövök, majd vártam. 2023-án reptérbusszal mentem ki Ferihegyre, ahol két és fél éve nem jártam. (Nem repültem sehová 2020. november 1., a Magyarországra napja óta.) Ott szerencsésen becsekkoltam, majd egy csomó finnel kirepültem Helsinkibe. Ott kiderült, hogy a HSL (helyi tömegközlekedési vállalat) utazási kártyáim nem érvényesek, így papírjegyet vettem a metróra. A városközpontban az első utam az éjjel-nappal nyitva tartó S-Marketbe vezetett. Vettem kimért salátát: lazacot, csirkét, avokádót, szárított paradicsomot, sajtot, tojást, articsókát, továbbá Piimát. Utóbbi nagyon hiányzott. Majd beköltöztem a szállodába és belaktam az egészséges kajából. Otthon, ilyesmit ennyirért, ilyen egyszerűen nem lehet kapni.

A Finn Meteorológiai Intézet, ahol 2010-2013 között dolgoztam és még mindig nem hevertem ki.

Másnap mentem az FMI-be. Pontosabban a HSL központba. Ott lecseréltem a HSL kártyámat (és az ex-feleségemét is), majd vettem öt napos jegyet Helsinki központjába. Elmentem az Arabiáig a 6-os villamossal, majd felmásztam a dombra. Kicsit magasabb volt, mint 2018-ban, lógott a nyelvem, mire felértem a tetejére. Átvágtam az egyetemi épületeken és elém tárult az FMI modern, napfényes, kényelmes, mégis ízléses épülete. Vendéglátóm, volt irodatársam és udvari sofőröm a NASA-nál Ilja már várt a földszinten. A belépő elkészítése után (amely nem tartott négy hétig, mint később a NASA-nál), felmentünk a második emeletre. Oda költözött az osztályom maradéka: Ilja, Tiera, Kirsti, Ari, Liisa, Max, Stephan és még pár ember. Fura belegondolni, hogy amíg én az USA-ba mentem, Sopronba ingáztam, Potsdamba és NASA-ba utaztam, ezek az emberek ott dolgoztak, élték az életüket, élvezték a modern munkakörnyezetet és az emberi fizetést. Egy open office helyen kaptam helyet és mindjárt két monitort. Kényelmes volt, finn módra, azaz nagyon. Első nap Iljával és Maxszal ebédeltem, majd részt vettem a csoport heti gyűlésén. A nap szépen sütött, ezért kimentünk a szabadba és sétálva beszélgettünk. Persze nem sokáig bírta a sportos Tiera a rendes utakat, ezért egyszer csak felmentünk a sziklára és közben társalogtunk. Bemutattam magamat az új kollégáknak, elmondtam, hogy miért jöttem és mivel foglalkozom. Az értekezlet után kora délután Tiera mesélt az az űridőjárás előre jelzési módszereikről. Nagyon tanulságos volt. Utána Ari szánt rám időt. Ő a geomágnesesen indukált áramok nagy szakértője, de amire szükségünk volt, azt már elmondta a többieknek. Helyette egy másik, igen érdekes témáról beszéltünk. Ari szeretett volt főnökasszonyom, Minna projektjében dolgozik és katasztrofális űridőjárás eseményeket gyűjt össze. Ez most éppen nagyon érdekel, továbbá beszéltünk arról, hogy a katasztrófavédelemnek milyen előkészületeket kellene tennie, hogy felismerjen egy extrém napvihart és a következményeit, majd elhárítsa a közvetlen következményeket.

Vendéglátóim.

Hétfőn munka után elsétáltam a napsütésben Pasila (Helsinki egy városrésze) felé. Ott volt egy Prisma nevű szupermarket, amelyhez tartozik egy S-Pankki nevű bank. Szerettem volna ügyeket intézni a fiókban. Megnéztem a helyet, ahol Sára lányom majdnem megszületett a kórházba vezető úton, elmentem az uszoda mellett, ahol olyan sokat edzettem, besétáltam a házak közé és elmentem a Lidlhöz, ahol először kezdtük meg a vásárlásainkat friss házasokként Anna-Marival. Ellenőriztem, hogy az uszoda belépőkártyámat még elfogadják-e. (Elfogadják.) És sajnos azt tapasztaltam, hogy a Pasila vasútállomás sokkal messzebb van, mint gondoltam. Pontosabban: a felszedett plusz kilók erősen lelassítottak. A Lidl zárva a volt, a vele szemben lévő Alko (az állami monopólium italboltja) helyén pedig ruhabolt üzemelt. Mi történt itt? Csak annyi, hogy a Pasila vasútállomás felett felépítettek egy szörnyet. Egy három felhőkarcolóból álló szálloda-pláza-vasútállomás izét. Olyan nagy volt pláza, hogy mire elértem a másik végén lévő Prizma szupermarketet, az S-Pankki már bezárt.

Az új szörnyeteg. Itt dolgozik Ildikó, akitől a csokit kaptam.

Csodálatosak a finn esték! Nyáron olyan sokáig süt a Nap, hogy nagyon sokat lehet a szabadban lenni. Pasiláról bementem a városközpontba és vacsora után néztem. Sajnos az olcsó helyeket a Kaisaniemin és a Kamppi alatt bezárták. Sétáltam egyet és a régi, kedvenc kínai svédasztalos éttermünkben vacsoráztam. Utána kötszert vettem a két héttel korábban átszúrt kezemre, és ellenőriztem, hogy az egyik gyógyszertárlánc hűségkártyája még érvényes-e. (Nem volt az. Már nem is használtak kártyát, csak szociális számot.) A hotelszobám kényelmes volt, jómagam azonban rendkívül kimerült voltam. Annyira, hogy másnak nem tudtam időben felkelni. Ezután, miközben felértem a FMI dombjára elkezdtem öklendezni, mint amikor a Miltonba megyek reggelente tanítani. Amikor megérkeztem az intézetbe, az FMI-be, akkor le kellett ülnöm lihegni. Szegény  Ilja barátom nem tudta mire vélni a dolgot. Az ő munkája (országa) nem ilyen gyilkos. Igazándiból nem is tudom elmondani, hogy utána mit csináltunk. Beszéltünk a projektről, találkoztam emberekkel, megbeszéltük, hogy csütörtökön adok elő. Munkaebédet tartottam Yannal, aki irodatársam volt, találkoztam Engeniyjel, akivel együtt dolgoztam egy cikken. Beszéltünk a tudományról és a háborúról. Közben Ilja szegény ki-be engedett az FMI-be, mert mágneses kulcsot nem kaptam. Ha kimentem kávézni az előtérbe, akkor is vissza kellett engednie. Egyik alkalommal találkoztam Ari-Mattival, aki az elhunyt Karcsi kollégám jó barátja volt. Meséltem Karcsi haláláról és sok más dologról. Közben ott ült mellette egy brit posztdokja, aki 2010 óta folyamatosan ott dolgozott. Fájt a szívem, na. Egy másik alkalommal Eijával találkoztam, aki a Sodankylai Geofizikai Obszervatórium igazgatója lett. Ezzel egyenesbe került, mert sokáig kérdéses volt, hogy hol fog dolgozni. Pedig nagy tudású, tehetséges kolléga, csak nem olyan finn volt, aki benne van a pixisben. Milyen ismerős a helyzet. ☹

Szívhez szóló ajándékot kaptam.

Munka után Pasilán magyar barátokkal, a Magyar Keddesekkel találkoztam. Megírtam Nekik, hogy jövök, vártak. Eljött, Ildikó, Zoli, Lehel, Feri és a sokan mások. Kaptam ajándékot is, nem is tudtam mit kezdeni vele. Azonban attól tartok, hogy csalódást okoztam nekik. Nem ugyanaz vagyok, mint aki elment. Németország, aztán Magyarország, a válás, az infláció, meg az egész életem totál kicsinált. Voltaképpen arról szólt az este, hogy kipanaszkodtam magam. Nem volt jó ötlet, valaki meg is orrolt rám emiatt, teljes joggal. A Magyar Kedd mindig is egy ismerkedő hely volt. Te ki vagy, mit csinálsz, hogy kerültél ide, hogy érezed magad. No, most alig viselkedtem így. Pedig nem az én életem az érdekes már, hanem az övék. Ők élnek külföldön. Megittam egy sört, előtte megvacsoráztam egy másik svédasztalos büfében a Pasilán. Utána hazamentem a hotelbe.

Az Aalto Egyetem egyik épültének az előcsarnoka. Sok fa, fény, finn építészet és kényelem.

Szerdán kimentem Espooba, az Aalto Egyetemre, meglátogattam kedvenc főnökömet, Esát. Nagyon nehezen keltem fel, borzasztó kimerültnek éreztem magam. De ennek köze nem volt az utazáshoz. Egyszerűen ennyire kicsinált a két munkahelyem és az élethelyzetem. Jelentős késéssel értem, ki, amit jeleztem. Időközben felépült metró, sőt, már villamos is járt az egyetemi épületek között, igaz, csak próbaüzemben. Esával beszélgettünk az együttműködési lehetőségekről. Ő is nagyon kedvesen fogadta a kollégáimat. Sajnos alig csinál már hibrid plazmaszimulációkat. Nincs rá embere, de pályázati pénze se. Szívesen fogadna valakit, ajánlottam Gergőéket. Most mérnök MSc hallgatókkal műszereket épít. Sajnos látszott, hogy tényleg alig volt már ott valaki a régi csapatból. Megebédeltünk és beszéltünk egy pályázatról, amit együtt adnánk be. Kora délután elbúcsúztam tőle és elindultam kifelé, meglátogatni egy baráti házaspárt Espoo szélén.

Viiki utcakép. 

Visszaérve a szállodába megírtam a másnapi előadásomat. Közben elpusztítottam az ajándékba kapott csokoládét. Pár óra alvás után időben beértem az FMI-be és a földszinti előadók egyikében és online előadtam a tanítványom, Munkhjargal eredményeit. Hasznos kommenteket kaptunk, amit beleépítettünk a dolgozatába. Utána beszéltem Mariával, korábbi házinénimmel, aki most az utazás szponzora volt. Beszéltem katonai űridőjárás ügyben Kirstivel. Vele sokszor találkoztam, amíg Németországban dolgoztam. Sok hasznos tanácsot adott. Még aznap beszéltünk a közös szimulációinkról Iljával, aki elvitt a Viiki Prismába azzal az autóval, amivel Amerikában is fuvarozott. (Ott vette és olcsón behozta Finnországba. Az apukája, aki szilárdtest fizikus tanácsolta Neki ezt. Nem járt vele rosszul.) Ott végre valahára bejutottam az S-Pankki irodájába. Nem akartam, de végül bezártam a számlánkat Anna-Marival. Ezek után buszra szálltam és elmentem Ferihez, aki Viikiben lakott. Beszélgettünk a magánéletéről. Elmondta, hogy mennyire rosszul bánnak vele a finnek. Figyeltem és tanultam – jómagam ezért mentem el. Azért, mert bármit akartam csinálni, bárhová jelentkeztem, elkaszáltak, mert nem vagyok finn. A beszélgetés megnyugtatott, pontosabban erősen hozzájárult ahhoz, hogy megnyugodjon a háborgó lelkem. Hiszen, amióta a családom Németországba költözött, azt mondogattam magamban, hogy miért hagytam ott Finnországot. Hát ezért: mert nem lehettem volna ott más csak munkanélküli, takarító, hamburger árus. Ilyenek a finnek. Nem mondok rájuk semmit, mert kiderült, hogy ilyenek a németek is, csak az Übermenschek nyíltan csinálják és sokkal bántóbban.

Este tíz óra, de a Nap süt és még világos van. Csodálatos, soha sem tudtam betelni vele.

Amikor végeztünk, akkor még világos volt és sütött a Nap. Mindig imádtam a hosszú északi nyári napokat és a hosszú északi alkonyokat. A busz bevitt a belvárosba. Ott egy kicsit sétáltam, majd saláta vacsora után belezuhantam az ágyba. Másnap sokáig aludtam, majd elmentem a KELA-ba, a finn társadalombiztosításhoz. Egész egyszerűen nem hagy nyugodni egy régi, 2018-as ügy. A lényeg, hogy a finnek úgy vették, hogy minden járulékot megkapok Németországban, ami a gyerekeknek jár. A németek pedig nem fizettek semmit, csak a családi pótléknak azt a részét, ami több volt, mint a finn. Korábban ilyen arányos fizetést állapítottam meg magyar-finn viszonylatban, csak a finnek többet fizettek, mint a magyarok. Nos, azt a pénzt kapta Anna-Mari, amíg Ő Finnországban, én pedig Németországban éltem. Kb. 3000-4000 eurót bukott rajta. De nem járt utána, az én utánajárásommal pedig nem törődtek. Töröltem a volt feleségem hozzáférési jogát az ügyeimhez és megállapodtunk, hogy felhívnak pár hét múlva telefonon. Akkor kiderült, hogy a finnek a Familienkasse-nak küldtek leveleket, közben két másik hivatallal is levelezniük kellett volna. A kis naivak azt gondolták, hogy majd átküldik az anyagokat a másik helyre. Nos, nem küldték. De azóta sem intéztek semmit, legalábbis nem kezdett el dőlni a zsé Finnországról Pécsre.

 

Itt vagyok, újra itt vagyok Jakomakiben, ahol olyan boldogan éltünk a családommal.

A KELA után sajnos a közeli indiai vendéglőbe már nem tudtam elmenni ebédelni, mert bezárt, de a kedvenc kínasvédasztalos büfénkbe, igen. Utána elmentem a Kaisaniemihez, ahol az OP-Pankkinal (a finn bankom) volt egy fiókja. Két ügy miatt mentem oda: az egyik az, hogy a volt feleségem teljesen elveszítette a befolyását a számla felett és szerettem volna legalább azt elérni, hogy küldjenek neki egy egyenleget. A másik pedig az volt, hogy pénzt akartam berakni a saját számlámra. Az első ügyben semmit sem tudtam intézni. Nagylelkűen megengedték, hogy befizessek a számlámra pénzt. A fiók egyébként csili-vili, hiper modern volt. A bankár kiasszonyok pedig igen dekoratívak és értelmesek.

A ház, ahol éltünk.

A Kaisaniemin felszálltam a metróra és kinetem Espooba. Ott Bettivel, Andrással és a kisfiúkkal találkoztam. Ők valahol messzebb laktak, de elém jöttek, hogy könnyebben tudjak utazni. Egy óra dumálás után elindultam visszafelé, egészen pontosan kimentem Jakomakibe. Oda, ahol 2011-2018 között éltünk, ahol a lányaim születtek és a játszottak, ahol egyszerre voltam boldog és boldogtalan. Boldog, mert együtt éltem a családommal. Boldogtalan, mert nem találtam semmilyen munkát 2014 és 2016 között. Későn, nyolc óra után értem ki. A Nap még ragyogóan sütött. A 77-es busz vitt ki, de más útvonalon, nem az autópályán, hanem a Malmi Reptér mellett, ami körül síeltem, kerékpároztam és ahová ebédelni jártunk. Láttam az új házakat és az még újabb Lidlt. Majd befordult a busz a Kalteentiere és megérkeztem. Elmentem a házak között a közeli játszótérre, ahol Bogyó (mostmár Dorka) játszott a magas hóban. Ahol Babóczával (mostmár Sára) fényképeszkedtek egy nagy sziklán. Bementem a lépcsőházunkba, felmentem a lépcsőkön, amelyeket annyit koptattam, egészen a lakásunkig, ahol már mások laknak. Fényképeket készítettem az ablakból a játszóterünkről, ahol annyit voltam a lányokkal. Bementem a játszótérre és fényképeztem. Elindultam az ovi felé, ahol annyit mentünk Dorkával. Lefényképeztem a kövünket, amit Dorka annyira szeretett. A helyet, ahol először épített hóembert Dorka. Lefényképeztem az ibolyabokrot, ahol Anna-Marival és Dorkával, majd a lányokkal fényképezkedtünk. Lekaptam a bokrot, amin „golyók” nőttek, mert Bogyó csak egy van. Lefényképeztem az óvodát, ahová Dorka járt, sőt be is mentem a nyitott udvarra. Fényképezkedtem, ahogy csak tudtam. Ezek után lementem a fenyőfák között az úton, ami Leikkipuistóhoz (nagy játszótér) vezetett. Az iskola, a közösségi ház, egy másik óvoda és a Leikkiouisto fele eltűnt. Iskolát építettek a helyén, de űrkutatóközpont is lehetett volna, annyira modern volt. A hoki, foci és kosárpályák megmaradtak, a maradék helyen új, kisebb játszótereket hoztak létre. Átmentem az iskolaudvaron és benéztem az uszoda ablakán. Már zárva volt. Utána fedeztem fel, hogy egy óvoda és a közösségi ház eltűnt. Bementem az S-Marketbe és vettem valami innivalót. Jó volt az ismerős polcok között járni. Az egyik szomszéd fia is ott volt, de nem ismert meg. Ezután elmentem a könyvtár mellett és elsétáltam az újabb házak felé. Leültem a napfényben az egyik hintaszékbe és elmerengtem a világ dolgain. Megértettem, hogy Finnország, Helsinki, Jakomaki itt van. Nem veszett el, nem is változott sokat (bár több külföldit láttam és néhány kövér finn is). Bármikor visszatérhetek. Csakhogy a családom nem itt van. Dolgom nem itt van. Ha tehetem és lesz rá valóm, akkor egyszer visszatérhetek ide. Addig azonban „mindenütt jobb, mint otthon” jeligére oda kell mennem, ahol szívesen látnak, és minél közelebb kell lennem a lányiamhoz. Ellentmondásos módon ezt Magyarországon élve a legnehezebb elérnem.

A sziklánk Bogyóval, amire felmászott minden reggel, amikor oviba menünk.

Ezek után felszáltam a 75-ös buszra és az autópályán elsuhanva életünk jelentős állomásai között bementem a városközpontba. Ott, lassan elsétáltam Senaatintorira, felmentem a lépcsőn a székesegyházhoz, lefényképeztem a teret és a tengert. Onnan elmentem a kikötőbe és megnéztem a tengert. Amikor már annyira besötétedett, hogy nem tudtam fényképezni, végig sétáltam Esplanadin (hosszú park, méregdrága üzletekkel körbevéve) és visszamentem a szállásomra. Aznap, az utolsó salátavacsora után, még egyszer elhagytam a hotelt. Megnéztem az új könyvtárat és városrészt a vasút mentén. Nagyon elcsodálkoztam azon, hogy hajnali 2-kor a Vénusz még nem nyugodott le. Nem kellett volna. Ha Nap alig bukik a látóhatár alá, akkor a hozzá közel található bolygó sem fog. Ugyanez igaz az újholdra is.

Jakomaki újabb házai az esti napfényben.

Másnap már csak annyi dolgom volt, hogy fogyi szeleteket, és Moominos ajándékokat vegyek magamnak és a lányaimnak a közeli Tokmanni boltban. (Értelemszerűen nem ők kapták a fogyi szeleteket.) Ezután kimentem a reptérre. Ott egy kisebb csalódás várt rám. Kerestem a hotelt, amivel szemben volt egy kantin, ahol önkiszolgáló módon lehetett finn ételeket kapni. A hotel még létezett, bár az egész repteret lerombolták és újraépítették körülötte. Az étterem azonban zárva volt már szombaton délután.

A katedrális a Senaatintorin.

Ez egy szakmai út volt, de nyilvánvalóan nem a professzionális része volt érdekes. Hanem az, hogy elrendeztettem a dolgaimat, amiket nem tudtam lezárni 2018 és régi barátokkal találkozhattam. És ennél is fontosabb, hogy rendet tettem a fejemben. Akár hogyan is alakult az életünk, oka volt annak, hogy eljöttünk onnan. És most nem ott van dolgom, nem ott várnak rám. Ezeket a sorokat Greenbeltben, Washington DC-től 20 km-re írom. Hat év után, újra Davidet látogatom. Haladok a dolgaimmal, itt képes vagyok tudománnyal foglalkozni. Közben rendbe jön az anyagi helyzetem. Otthon két állás még az élelemre és a lakhatásra sem elég. Itt elég egy is a megélhetéshez. De erről inkább majd máskor írok.