Munkás hétköznapok a NASA Goddard Space Flight Centerben

Megérkeztem, szállást találtam, lejelentkeztem, bankszámlát nyitottam, mozit néztem, kerékpároztam, kirándultam. Mindenről beszéltem, kivéve a munkámról. Azért mentem ki, hogy A NASA THEMIS szondáinak adatait elemezzem. A feladatom az volt, hogy ellenőrizzem, hogy amikor szondák áthaladnak a Föld előtt kialakuló lökéshullámon, akkor ott teljesülnek-e a magnetohidrodinamika (MHD) elmélete által megjósolt ugrási feltételek, a Rankie-Hugoniott összefüggések. Ez egy egyszerűnek tűnő feladat, de helyzet mindig fokozódik, ahogy a projekt halad előre. Várhatóan többnyire teljesülnek, de lesznek eltérések. Ezeket kell megmagyarázni. Azért kértem egy egyszerű feladatot, mert be akartam fejezni, ami elkezdtem, mert 2017-ben, két hónap kemény munka után David úgy búcsúzott tőlem, hogy még hat hétre van szükségem, hogy megírjam a cikket. Nos, hat év lett belőle, két országváltás és még mindig nincs elfogadva a cikk. Ezúttal valami olyat szerettem volna, amit rövidebb idő alatt be tudok fejezni, mert ha egyszer hazamegyek, akkor ki tudja, hogy mi történik. (Már itthon vagyok. Semmi jó nem történt.)

A NASA Goddard Space Flight Center új főbejárata.

Végül sok minden másképpen alakult. Először is egyikünk sem számított arra, hogy négy (4) hétig nem fogok tudni menni, mert nem kapok belépőkártyát (badge). Időközben David elment nyaralni, pontosabban egy napot tudtunk beszélni. Egy picit más témán kezdtem dolgozni. Meg kellett vizsgálnom, hogy 20-30 esetben a foreshock, azaz a Föld párhuzamos lökéshulláma előtti rész aktivitása generál-e új hullámformákat, amit a THEMIS szondák mérni tudtak. Ehhez az adatokat elemezni kellett és a jó öreg Fourier-transzformációt kellett ráereszteni. Ezúttal azonban eldöntöttem, hogy nem Matlabban fogok programozni, hanem Pythonban, ami jó döntésnek bizonyult. A Python egy sokoldalú, sok célú, könnyen tanulható programozási nyelv. A Jupyter notebookot kezdtem el használni. Távlati céljaimnak (data science átképzés) ez nagyon jól jött. Illetve a Milton Friedman Egyetemen lévő fél fő állásomban szeptember 4-től Python előadást kellett tartanom.

Az íróasztalom a látogatóknak fenntartott hotel szobában.

Nagyon dühítő volt egy négy hetes várakozás. Főleg azért, mert eredetileg másfél hónapra mentem volna ki. Azonban gyorsan rádöbbentem, hogy ez értelmetlen, ezért közöltem a Miltonnal, hogy maradok még két hetet. Eredetileg egyébként október-november-decemberben mentem volna ki, amikor nincs olyan dög meleg. Csakhogy az ELTE-vel és a Soproni Egyetemmel ellentétben, ahol korábban tanítottam a Milton nem tudta (vagy inkább nem akarta) tömbösíteni az órákat. Ezért július-augusztusra mentem ki. Csakhogy a követségen lassan dolgoztak, utána egy ideig eltartott, amíg repülőjegyet tudtak venni, így három hónapból másfél lett. Úgy gondoltam, hogy igénybe veszem a pótórákat és két hetet még maradok. Nem örültek, de belementek. Amikor COVID-os lettem, akkor még két hetet maradnom kellett. Azokat az órákat helyettesítéssel tudták megoldani. Ide beugrasztottam Gergely kollégámat és én fizettem a helyettesítéseit. De megérte, mert így többet tudtam dolgozni és sokkal több emberrel találkoztam.

Cerestial Budies, ajándék a lányaimnak.

2017-hez képest hatalmasat változott a Goddard. Kongott az ürességtől. Az emberek átszoktak a távmunkára és csak egy, vagy két napot jöttek be az intézetbe. Általában szerdán, vagy kedd és csütörtökön. A négy hetes várakozás a badge-re sokak kedvét elvette a látogatástól (ez csak külföldiekre vonatkozik, amerikai még a jelentkezés napján megkapja a belépőkártyáját). Korábban, ha Daviddel értekezletünk volt, akkor 20-30 ember ült a könyvtárban. Ha kimentünk ebédelni, akkor öt-hat autóra volt szükség, egy egész karavánra. Most az egész épület és az egész telephely elhagyatott volt. Davidnek alig volt egyszerre egy-két látogatója. Sudárságomon kívül brazil és indiai vendégei voltak Davidnek. De az igazi kitolás a bejáratok cseréje volt. Korábban a Greenbelt út Greenbelthez közelebbi végén lévő bejárat volt az éjjel-nappal nyitva tartó főbejárat. Most ezt csak 06:00-10:30 között tartották nyitva, majd 15:00-19:00 között. Azaz ebédidőben elvágtak a szemben lévő éttermeitől, ha pedig később értem be, akkor a nagyot kellett kerülnöm. És este igyekeznem kellett, ha 19:00-ig el akartam hagyni a telephelyet. A régi bejárat a Látogatóközpontnál nyitva volt éjjel nappal, de oda nem lehetett busszal menni (nem volt), a Greenbelt úton pedig járda nélkül az autók között kellett tekernem, ráadásul oda-vissza dombnak felfelé. Persze kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, a 2 x 2 sáv leállósávokkal csak Magyarországon autópálya és az autósok ott nem akartak megölni, leszorítani, elgázolni, vagy csak a kormányt rám húzni mint itthon. A leállósávban nappal és éjszaka is (láthatósági mellényben) túléltem az ingázást és, ha reggel este a távolabbi kapun mentem be, akkor megvolt a napi 11-12 km tekerésem. Főleg, ha elmentem bevásárolni, vagy uszodába. Mindkét helyre vezetett járda és alacsony (kb. nulla) forgalmú mellékút. Így hát amikor csak tudtam bementem, hogy normális, salátákból álló ebédet és egyek, illetve, hogy a hotelszoba egyik monitorját használjam, amire rádugtam a laptopomat, mint itthon.

Yoshita és sudárságom. Egészen sok emberrel ismerkedtem meg a saját irodámban. Megérte bejárni.

A 21-es épület első emeletén kaptam helyet, egy folyosó végén lévő ún. hotel szobában. Itt kaptak egy-egy asztalt a látogatók, illetve, akiknek nem készült még el az irodája. Jobbára egyedül voltam, egészen az utolsó napokig, de mégis igen sok emberrel futottam össze a saját irodámban. Először egy szénfekete Houston-i leányzóval találkoztam. NASA posztdoktori ösztöndíjas volt és Alexszel dolgozott együtt. Utána egy bostoni arab származású programozóval találkoztam, aki szerette a csokoládét. Új Mexicóból jött valaki tanulni a University of Marylandre, hogy Hyunjuval dolgozzon együtt. Egyszer bejött egy vietnámi származású kommunikációs szakértő és egy grafikust mutatott be Puerto Ricoból. Nem csak grafikus volt, hanem játék motorokra építve képes volt animációkat gyártani. Nem véletlen, hogy a NASA animációi általában jobbak, mint az ESA-é. Jött egy szabadúszó hölgy is, aki szintén grafikus volt. Benézett Szabó Ádám, dumáltunk a fiai továbbtanulásáról. Találkoztam Larsszal, aki előttem az FMI-ben dolgozott. Karin, a 2016-os házinénim is be-be nézett. Dumcsiztam Hyunjuval, aki elment Alaszkába, majd visszatért a NASA-hoz. Nagy élmény volt újra látni Yarit, aki Puerto Ricoból származik és a NASA egyik űridőjárás előrejelző csoportját vezette. Életem fénypontja volt, amikor Yoshita, aki a neve ellenére indiai, besétált a szobába és ott is maradt. Hozzánk csatlakozott Akash, aki ismerte Mohammed kollégámat és más magyarokat. Rajtuk keresztül megismertem más indiaiakat, például Sanchitát, aki dolgozott Helsinkiben és Goshbasht. Egy korábban Helsinkiben dolgozó olasz leányzó férje is benézett, de nem volt túl barátságos. Meghallgattam egy szuper előadást a napszerű csillagokról és végre megválaszolták, hogy miért is olyan nagy szám a csillagszelek légköri eróziója (a Naprendszerrel ellentétben simán lehetséges több ezer km/s-os csillagszél más csillagrendszerekben és ez elfújhatja a légkört), kiderült, hogy a mágneses tér nem jut ki fiatal óriáscsillagok konvektív magjából, továbbá magyar kollégáim egy része tényleg ismert és elismert bizonyos körökben. Az előadást egy japán vendég tartotta, a vendéglátó pedig egy örmény asztrofizikus volt. David csoportjából, megismertem egy indiai srácot, egy dél-amerikait (Chile-it). Futólag láttam egy könyvtáras irodatársamat 2016-ból, rám írt egy török leányzó, aki most Hollandiában van, 2016-ból. Fura módon Suk-Binnel nem találkoztam, Colinnal sem, aki elhagyta a tudományt és Suk-Bin témavezetője sem emlékezett rám. Ez végtelenszer több új ember, mint akiket 2020. novembere óta a Wignerben megismertem. Csak ezért megérte kimenni. Valójában ez is az ilyen látogatások értelme. 

Greenbelt-i víg napjaim

Hat hosszú év, Németország, ESA, hazaköltözés és egy válás után újra Amerikában voltam (vagyok). Finnország után furcsa volt és idegen. Magyarországról ideutazva, azonban megnyugtató. Nagyon kevés embert láttam, elég kevés autót. A környéken lakók szinte mind afro-amerikaiak, illetve ázsiaiak. Kaukázusi ember a régi Greenbeltben látok. Annyira ritkák vagyunk, hogy köszönünk egymásnak, mint amikor Chengduban jártam a 2017-es Greenbelt-i látogatásom után. Az utcák szélesek, az utak sok sávosak, a távolságok hatalmasok. Itteni éltemet és munkámat egy hotelban kezdtem. De milyen hotelben! Volt egy hatalmas ágyam, konyhám, kanapém, íróasztalom és egy vagy 50”-os televízióm. Ennek örültem a legjobban. Bedugtam egy HDMI kábellel a laptopomat és szépen, kényelmesen tudtam dolgozni, csak az íróasztal mellett lévő készüléket el kellett egy kicsit fordítanom. Minden reggel finom, meleg reggeli várt. A folyosón tudtam mosni. A portán tudtam pénzt felvenni, illetve ital és édességet venni. A folyosón tudtam mosni, az udvaron pedig egy kisebb medencében még úszni is tudtam. És persze mindenhol légkondicionált térben voltam. Rám is fért, mert ugyan nem volt melegebb, mint otthon, de nagyon párás volt a levegő. Emiatt egészen szeptemberig szenvedtem. Olyan érzés volt, mintha kalapáccsal fejbe vertek volna, amikor kiléptem az ajtón.

„Munkásszállásom” az első másfél hétben.

A megérkezésem utáni első nap délutánján meglátogattunk Marie-t, aki a szállásadónőm lett. A szállás jó helyen volt, közel a NASA Goddard Space Flight Centerhez, a Safeway nevű szupermarkethez és Greenbelt város központjához. Busszal, gyalog és kerékpárral is elérhető volt a munkahelyem. Azonban picit furcsa volt az egész. Nem adtam meg a hölgy a telefonszámát, a címét, paypallal kellett volna fizetni. Amikor odamentünk, akkor nem nyitott ajtót. Féltünk, hogy valamilyen átverésről van szó. Nem az volt, csak a hölgy egy picit nehezen szervezte össze a dolgait. Végül megegyeztünk, hogy kiveszem a szobát. Potom 1800 dollár volt egy hónapra, fürdőszobával, kéthetenkénti takarítással, közös konyha, ebédlő és nappali használattal. Heti háromszor moshattam az alagsorban lakó bérlő csendigénye miatt. És használhattam a garázst, ott tarthattam a kerékpáromat. Elég drága $1800 egy szobáért, de ez Washington DC környéke. Ezért az árért Darmstadtban és Helsinkiben három-négy szobás lakást lehet bérelni. És még Karin, a 2016-os házinénim is olcsóbb volt. És ott nem volt baj, ha minden nap mostam. A házinéni nagyon sokat beszélt, de aranyos volt. Beszélt az életéről (kameruni, élt Párizsban és utána települt ki ide), a családjáról (bonyolult) és beszélt valamennyit németül és franciául is. Egész jó, fűszeres ételeket főzött. Elment bevásárolni, amikor koronavírusos lettem, illetve jókat beszélgettünk. 2023. július 23-án költöztem át David segítségével. Ő vitte a cuccaimat, én meg lábon a kerékpárt. Ki is fizette a bérleti díjat két hónapra, mert nekem ennyi pénzem (akkor még) nem volt. Utána lezuhanyoztam, átöltöztem és találkoztunk Nilammal, aki David másik vendége volt Indiából. Karinnál lakott, így Karint is láttam, majd egy kávézóban beszéltük meg a haladásunkat a munkában Old Greenbeltben (ami Karin szavaival egy hippi tároló).

Akkora vízililiomok nyíltak a tavakon, mint egy emberi fej.

2023. július 16-án Ray és David eljött értem kocsival, elmentünk Nilamért és elmentünk a „Kenilworth Park & Aquatic Gardens”-be, a „Lotus & Water Lily Festival”-ra. A környék nem volt túl biztonságos, de ez csak pár úton rohadó motor és autó roncs mutatta (magyar szemmel). David először távolabb parkolt le, de nem érezte biztonságban az autót. Ezért Ray, Nilam és sudárságom beálltunk egy parkolóhelyre és lefoglaltuk. Jött egy hölgy, aki elkezdett szájalni, hogy menjünk odébb, ez tilos (közben mögötte állt egy rendőrautó és benne ülő rendőröket nem érdekelte az eset, nem támogatták). Ő itt és itt dolgozik, bla-bla-bla. David felesége jól kiosztotta és végül odébbálltak, David pedig leparkolt. Nagyon sokan jöttek, néhányan még kerékpárral is érkeztek. Először elhaladtunk a helyi vízművek sátra mellett, ahol újrahasznosított gumiból készült kulcstartót kaptam. Utána beértünk a tavakhoz. Felhős, párás, fülledt idő volt, de nem bántam, mert így is melegem volt. Több, töltéssel elválasztott tavat láthattunk és sétálhattunk köztük. A tavakon különféle színű, gyönyörű és hatalmas tavi rózsák virágoztak. Akkorák voltak, mint egy emberi fej. Egészen pontosan akkorák, mint az én kugli fejem. Volt, amelyik elvirágozott. A torzsáját hívták lótusznak és néhány fajta ehető volt. Néhány ázsiai (kínai?) tradicionális ruhában fényképezkedett. Körbejártunk, fényképeztünk és végül egy színpad előtt kötöttünk ki. A színpadon tajföldi, kínai, japán és más országokból érkezett táncosok hagyományos táncokat jártak. A műsor néhány buddhista szerzetes mantrája nyitotta meg. Ez furcsa volt, egy ima nem szórakozás, de biztos nem úgy gondolták ők sem. Nagyon sok féle nép gyűlt össze! Fehérek, feketék, ázsiaiak, családos emberek és idősek. Egyikük nyitott ernyővel Ray elé állt, aki szépen kérte, hogy álljon odébb. Nem tette, erre elé állt. Vicces volt, de teljesen igaza volt. Mi azért nem tudtunk egyébként odébb menni, mert eleredt az eső és Daviddel padokat és székeket ráncigáltunk be egy fa alá. (Össze voltak betonozva.) Ebéd szünet után (egy közeli lakókocsinál lehetett sült csirkét venni, persze ott is lehetett kártyával fizetni) hazamentünk.

A gaz britek ellen lázadnak a hős indiaiak. Szuper film az „RRR”, élmény volt Nilammal nézni.

Egy héttel később, 2023. július 30-án egy indiai filmet néztünk meg Washington DC-ben a „National Museum of Asian Art”-ban. A film címe „RRR” volt. Egy fiktív világban játszódik India brit gyarmatosítása idején. A két főhős egy-egy szabadságharcos, akik a valóságban sohasem találkoztak. Egészen más személyiségek, először idegenek, aztán barátok, majd ellenségek, majd újra barátok. Közben egészen szürreális, komédiába illő lassított felvételeken és irracionális trükkfelvételeken irtják a gaz briteket. A jók indiaiak, fehérek gonoszok, ügyetlenek és ostobák. A kormányzót pedig a közelmúltban elhunyt Raymond Stevenson alakította, aki sajnálatosan elhunyt a film végén, szegény, ördögien gonosz feleségével együtt. Szerencsére az unokahúguk túlélte a filmet, mert az egyik főhős szerelme volt. Ahol csak lehetett énekelni és táncolni kezdtek a szereplők, ami szervesen illeszkedett a történetbe. CGI tigrisek, farkasok és más vadállatok is szerepeltek a filmben. Annyira hosszú volt, hogy szünetet kellett tartani. A szünetben a jelenlévőket táncolni tanították. Nagy élmény volt! Persze a film előtt múzeumot megnéztük, utána pedig egy közeli botanikus kertben sétáltunk. A film közönsége nagyon változatos volt. Sok volt az indiai, de az amerikai is. Valamelyik amerikai jól öltözött volt, a másik büdös. A diverzitás és annak tolerálása az amerikai kultúra fő jellemzője lehet. Érdekes módon, nekem nem tűnt fel ennyire az előző két látogatásom alkalmával.

A Kongresszus épülete előtt, Washington DC-ben.

2023. augusztus 6-án Rayjel és Daviddel megnéztük az Oppenheimert. Nem egykönnyű film! A régi Greenbelt városrészben található egy non-profit mozi. Ott néztük meg a filmet. Végig csomót éreztem a gyomromban. A film elmeséli, hogy mi történt Oppenheimerrel az atombomba készítése előtt és főleg utána. Nem volt éppen egy szent, volt benne ágyjelenet bőven és más, kétségbe vonható dolgok is. Tudta, és a kollégái tudták, hogy ki kell fejleszteniük a bombát, mert különben a nácik fejlesztik ki és be is vetik. Sejtették a következményeket, de csak később értették meg, hogy az egész Földet el lehet az atombombával pusztítani. És akkor még nem volt hidrogénbomba. Szilárd Leót, aki rávette Einsteint, hogy írja alá az elnöknek küldött levelet, magyar színész, Haumann Máté alakította. Teller Edét nem, és egy ripacsot (vagy inkább primadonnát) csináltak belőle a filmben. (Az 1990-es években még volt szerencsém személyesen találkozni Vele a Gólyavárban, a Trefort Kertben, az akkori ELTE TTK Gólyavár nevű előadótermében.) A film után David megkérdezte, hogy miért volt annyi kiváló magyar fizikus a XX. Század első felében. Meséltem Neki a jó magyar középiskolákról és a numerus claususról. Arról azonban nem, hogy szeretett alma materem, az ELTE még mindig azt gondolja magáról, hogy csupa kis Teller Edét, Szilárd Leót és Neumann Jánost képez a fizikus szakon. Illetve azt gondolták az oktatók, amíg oda jártam. Végül persze szinte mindenki informatikus lett végül a fizikus hallgatók közül. Megjegyzem, ha a fent említett híres magyar kutatók olyan színvonalú képzést kaptak volna, mint mi, akkor az országhatárig se jutottak volna el. De ezzel nem dicsekedtem a vendéglátómnak.

A Washington emlékmű a távolban.

2023. szeptember 4-e a munka ünnepe az Egyesült Államokban, azaz hosszú hétvége. A Greenbeltből Washingtonba menő metró (ami inkább HÉV) felújítása véget ért, ezért elmentem Washington DC-be. Nem a Greenbelt állomás, hanem Lanham felé mentem, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire lehet kerékpárral megközelíteni. Nos, sokáig minden rendben volt, a Hanover és a Princes Garden Parkwayen tekertem a New Carrollton metróállomás felé. Volt kerékpárút, járda, a terep pedig enyhén hullámzó volt. A lakók szinte mind afro-amerikaiak és a latinók voltak. Aztán az út beletorkollok az Annapolis Roadba. Ez egy 2 x 5 sávos autópálya. Mellette üvegszilánkos, mocskos, szemetes járdán lehetett tekerni, majd megtaláltam a 85th utat és eljutottam a csendes New Carrollton állomásig. Onnan egészen a National Mallig mentem, ami a város közepe. Végig sétáltam, illetve tekertem a parkon. Megnéztem a Kongresszus épületét, a Washington emlékművet, majd a Lincoln emlékművet is. A Fehér Házig nem jutottam el, sőt többet nem is tértem vissza DC-be, pl. múzeumot nézni. Ugyanis a látogatásom alatt sikerült egy harmadik COVID fertőzést is összeszednem, így 2023. szeptember 5-től 13-ig beteg voltam, még a hazautat is el kellett halasztani. Ezt a fertőzést, vagy a tömegben, vagy metrón szedtem össze. Visszafelé egyébként a Greenbelt állomáson keresztül mentem.

Hét éve nem láttam ezt a tavat (Cash Lake). Fura volt visszatérni.

2017-hez képest két hatalmas előrelépés tette szebbé az életemet. Először is, kint volt a kerékpárom. Másodszor Greenbelt-i lakosként úszhattam az Greenbelti Városi Uszodában. Hat éve Lanhamban laktam, akkor csak hét közben mehettem be, vagy bérlettel, ami drága volt. Ezért kvázi kizártak. Kerékpárom nem volt, úszni nem tudtam, el is híztam szépen.  Greenbelttől északra található egy mezőgazdasági kutatóintézet. Annak a lezárt útjain kerekeztem 2016-ban és most is. Sajnos ezúttal nem sokat. Ugyanis 170 kg-osan nem bírtam úgy a párás hőséget, mint 130-150 kg-osan 2016-ban. Ezért esténként mentem el tekerni, de az sem sokat segített, mert akkor is 27 C volt és párás levegő. Végül szeptemberben, amíg COVID-os voltam, lehűlt az idő annyira, hogy el tudtam menni hosszabbat tekerni. Így, kissé korán, 2023. szeptember 16-án szombaton eltekertem a Patuxent Nemzeti Parkba. Végig mentem a 2017-ben megismert útvonalon, bementem a parkba, még a parkon túl is mentem egy kicsit. Közben szép képeket készítettem a parkban, a tó parton (Cash Lake), csak úgy a padon ülve és hazafelé menet. Jól tettem, mert az utolsó hétvégémen végig esett az eső.

Egy tipikus amerikai faház a mezőgazdasági kutatóintézetben.

Valójában nem (csak) a fentiek miatt éreztem jól magam. Kaptam egy elfogadható napidíjat, amiből megéltem. Volt hol aludnom. A munkahelyem nyolc percre volt kerékpárral, a szupermarket öt percre. A NASA-n belül minden szaklap, íróasztal, szuperszámítógép, IT támogatás és szakmai segítség a rendelkezésemre állt, amire szükségem volt. Bent a kantin kettőig volt nyitva. A szupermarket pedig este 10-ig minden nap. Tudtam dolgozni, edzeni, normális, udvarias emberek vettek körül. Boltban, orvosnál, étteremben, mindeki „Sir”-nek, azaz „Uram”-nak szólított. Nem nagy dolog, de jól esett. Rendezett környezetben élhettem és létezhettem. Ha szükségem volt mobil telefonra, csatlakozóra, cipőre, vagy ruhára, akkor meg tudtam rendelni az Amazonon és másnapra megérkezett, ingyen kiszállította a „boldogság kék autója”, azaz az Amazon saját futárszolgálata. (Kék furgonokkal szállították ki az árut még hétvégén is, amikre felírték, hogy "Vigyázat, a csomag tartalma boldogságot okozhat!". Így lett a buszokból a boldogság kék autója.) Ha nem tetszett az áru, akkor egy pillanat alatt vissza tudtam küldeni és visszaadták az árát. Az autósok előzékenyek voltak, bár sok kerékpárost nem láthattak a környéken. És volt társaságom, némi szociális életem, amit Budapestről nem tudok elmondani. Hogy milyen jó dolgom volt kint, azt akkor fogtan fel igazán, amikor visszatértem Magyarországra. De erről később.