Megérkeztem, szállást találtam, lejelentkeztem, bankszámlát nyitottam, mozit néztem, kerékpároztam, kirándultam. Mindenről beszéltem, kivéve a munkámról. Azért mentem ki, hogy A NASA THEMIS szondáinak adatait elemezzem. A feladatom az volt, hogy ellenőrizzem, hogy amikor szondák áthaladnak a Föld előtt kialakuló lökéshullámon, akkor ott teljesülnek-e a magnetohidrodinamika (MHD) elmélete által megjósolt ugrási feltételek, a Rankie-Hugoniott összefüggések. Ez egy egyszerűnek tűnő feladat, de helyzet mindig fokozódik, ahogy a projekt halad előre. Várhatóan többnyire teljesülnek, de lesznek eltérések. Ezeket kell megmagyarázni. Azért kértem egy egyszerű feladatot, mert be akartam fejezni, ami elkezdtem, mert 2017-ben, két hónap kemény munka után David úgy búcsúzott tőlem, hogy még hat hétre van szükségem, hogy megírjam a cikket. Nos, hat év lett belőle, két országváltás és még mindig nincs elfogadva a cikk. Ezúttal valami olyat szerettem volna, amit rövidebb idő alatt be tudok fejezni, mert ha egyszer hazamegyek, akkor ki tudja, hogy mi történik. (Már itthon vagyok. Semmi jó nem történt.)
Végül sok minden másképpen alakult. Először is egyikünk sem számított arra, hogy négy (4) hétig nem fogok tudni menni, mert nem kapok belépőkártyát (badge). Időközben David elment nyaralni, pontosabban egy napot tudtunk beszélni. Egy picit más témán kezdtem dolgozni. Meg kellett vizsgálnom, hogy 20-30 esetben a foreshock, azaz a Föld párhuzamos lökéshulláma előtti rész aktivitása generál-e új hullámformákat, amit a THEMIS szondák mérni tudtak. Ehhez az adatokat elemezni kellett és a jó öreg Fourier-transzformációt kellett ráereszteni. Ezúttal azonban eldöntöttem, hogy nem Matlabban fogok programozni, hanem Pythonban, ami jó döntésnek bizonyult. A Python egy sokoldalú, sok célú, könnyen tanulható programozási nyelv. A Jupyter notebookot kezdtem el használni. Távlati céljaimnak (data science átképzés) ez nagyon jól jött. Illetve a Milton Friedman Egyetemen lévő fél fő állásomban szeptember 4-től Python előadást kellett tartanom.
Az íróasztalom a látogatóknak fenntartott hotel szobában.
Nagyon dühítő volt egy négy hetes várakozás. Főleg azért, mert eredetileg másfél hónapra mentem volna ki. Azonban gyorsan rádöbbentem, hogy ez értelmetlen, ezért közöltem a Miltonnal, hogy maradok még két hetet. Eredetileg egyébként október-november-decemberben mentem volna ki, amikor nincs olyan dög meleg. Csakhogy az ELTE-vel és a Soproni Egyetemmel ellentétben, ahol korábban tanítottam a Milton nem tudta (vagy inkább nem akarta) tömbösíteni az órákat. Ezért július-augusztusra mentem ki. Csakhogy a követségen lassan dolgoztak, utána egy ideig eltartott, amíg repülőjegyet tudtak venni, így három hónapból másfél lett. Úgy gondoltam, hogy igénybe veszem a pótórákat és két hetet még maradok. Nem örültek, de belementek. Amikor COVID-os lettem, akkor még két hetet maradnom kellett. Azokat az órákat helyettesítéssel tudták megoldani. Ide beugrasztottam Gergely kollégámat és én fizettem a helyettesítéseit. De megérte, mert így többet tudtam dolgozni és sokkal több emberrel találkoztam.
Cerestial Budies, ajándék a lányaimnak.
2017-hez képest hatalmasat változott a Goddard. Kongott az ürességtől. Az emberek átszoktak a távmunkára és csak egy, vagy két napot jöttek be az intézetbe. Általában szerdán, vagy kedd és csütörtökön. A négy hetes várakozás a badge-re sokak kedvét elvette a látogatástól (ez csak külföldiekre vonatkozik, amerikai még a jelentkezés napján megkapja a belépőkártyáját). Korábban, ha Daviddel értekezletünk volt, akkor 20-30 ember ült a könyvtárban. Ha kimentünk ebédelni, akkor öt-hat autóra volt szükség, egy egész karavánra. Most az egész épület és az egész telephely elhagyatott volt. Davidnek alig volt egyszerre egy-két látogatója. Sudárságomon kívül brazil és indiai vendégei voltak Davidnek. De az igazi kitolás a bejáratok cseréje volt. Korábban a Greenbelt út Greenbelthez közelebbi végén lévő bejárat volt az éjjel-nappal nyitva tartó főbejárat. Most ezt csak 06:00-10:30 között tartották nyitva, majd 15:00-19:00 között. Azaz ebédidőben elvágtak a szemben lévő éttermeitől, ha pedig később értem be, akkor a nagyot kellett kerülnöm. És este igyekeznem kellett, ha 19:00-ig el akartam hagyni a telephelyet. A régi bejárat a Látogatóközpontnál nyitva volt éjjel nappal, de oda nem lehetett busszal menni (nem volt), a Greenbelt úton pedig járda nélkül az autók között kellett tekernem, ráadásul oda-vissza dombnak felfelé. Persze kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, a 2 x 2 sáv leállósávokkal csak Magyarországon autópálya és az autósok ott nem akartak megölni, leszorítani, elgázolni, vagy csak a kormányt rám húzni mint itthon. A leállósávban nappal és éjszaka is (láthatósági mellényben) túléltem az ingázást és, ha reggel este a távolabbi kapun mentem be, akkor megvolt a napi 11-12 km tekerésem. Főleg, ha elmentem bevásárolni, vagy uszodába. Mindkét helyre vezetett járda és alacsony (kb. nulla) forgalmú mellékút. Így hát amikor csak tudtam bementem, hogy normális, salátákból álló ebédet és egyek, illetve, hogy a hotelszoba egyik monitorját használjam, amire rádugtam a laptopomat, mint itthon.
A 21-es épület első emeletén kaptam helyet, egy folyosó végén lévő ún. hotel szobában. Itt kaptak egy-egy asztalt a látogatók, illetve, akiknek nem készült még el az irodája. Jobbára egyedül voltam, egészen az utolsó napokig, de mégis igen sok emberrel futottam össze a saját irodámban. Először egy szénfekete Houston-i leányzóval találkoztam. NASA posztdoktori ösztöndíjas volt és Alexszel dolgozott együtt. Utána egy bostoni arab származású programozóval találkoztam, aki szerette a csokoládét. Új Mexicóból jött valaki tanulni a University of Marylandre, hogy Hyunjuval dolgozzon együtt. Egyszer bejött egy vietnámi származású kommunikációs szakértő és egy grafikust mutatott be Puerto Ricoból. Nem csak grafikus volt, hanem játék motorokra építve képes volt animációkat gyártani. Nem véletlen, hogy a NASA animációi általában jobbak, mint az ESA-é. Jött egy szabadúszó hölgy is, aki szintén grafikus volt. Benézett Szabó Ádám, dumáltunk a fiai továbbtanulásáról. Találkoztam Larsszal, aki előttem az FMI-ben dolgozott. Karin, a 2016-os házinénim is be-be nézett. Dumcsiztam Hyunjuval, aki elment Alaszkába, majd visszatért a NASA-hoz. Nagy élmény volt újra látni Yarit, aki Puerto Ricoból származik és a NASA egyik űridőjárás előrejelző csoportját vezette. Életem fénypontja volt, amikor Yoshita, aki a neve ellenére indiai, besétált a szobába és ott is maradt. Hozzánk csatlakozott Akash, aki ismerte Mohammed kollégámat és más magyarokat. Rajtuk keresztül megismertem más indiaiakat, például Sanchitát, aki dolgozott Helsinkiben és Goshbasht. Egy korábban Helsinkiben dolgozó olasz leányzó férje is benézett, de nem volt túl barátságos. Meghallgattam egy szuper előadást a napszerű csillagokról és végre megválaszolták, hogy miért is olyan nagy szám a csillagszelek légköri eróziója (a Naprendszerrel ellentétben simán lehetséges több ezer km/s-os csillagszél más csillagrendszerekben és ez elfújhatja a légkört), kiderült, hogy a mágneses tér nem jut ki fiatal óriáscsillagok konvektív magjából, továbbá magyar kollégáim egy része tényleg ismert és elismert bizonyos körökben. Az előadást egy japán vendég tartotta, a vendéglátó pedig egy örmény asztrofizikus volt. David csoportjából, megismertem egy indiai srácot, egy dél-amerikait (Chile-it). Futólag láttam egy könyvtáras irodatársamat 2016-ból, rám írt egy török leányzó, aki most Hollandiában van, 2016-ból. Fura módon Suk-Binnel nem találkoztam, Colinnal sem, aki elhagyta a tudományt és Suk-Bin témavezetője sem emlékezett rám. Ez végtelenszer több új ember, mint akiket 2020. novembere óta a Wignerben megismertem. Csak ezért megérte kimenni. Valójában ez is az ilyen látogatások értelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése