Magyarok! Férfiak és asszonyok! Apa lettem!!!

2014. május 29-én 21:49-kor megszületett Dorka lányom, azaz Facskó Dóra Boróka Helsinkiben, a szülészeti klinikán. Megszakítom az életünk időbeli sorrendben történő elbeszélését és részletesen felelevenítem a történteket.

Első kép a lányomról, bár akkor még nem tudtuk, hogy lány lesz. :)

Tavaly, 2013. szeptemberében hullafáradtan hazavánszorogtam a Cluster Workshoptól, Tromsöből. Életem párja megvárta, amíg röpke 14 órás alvás után magamhoz térek, majd közölte a jó hírt, hogy valamikor májusban apa leszek. Ekkor még nem tudtuk, hogy lányunk fog születni, még abban sem voltunk biztosak, hogy megszületik. Ráadásul a jövő bizonytalannak tűnt, ugyanis éppen akkor már fél éve hiába kerestem állást, ezért kérdéses volt, hogy hol születik a gyermek: Pécsett, Kínában, Bernben, vagy Helsinkiben. Végül Helsinkiben született meg és nagyon jó, hogy így alakult. Először csak a közeli Terveyskeskus („SZTK”) védőnőjéhez jártunk, havonta-két havonta egyszer. A szülés Finnországban nem akkora ügy, orvos jó sokáig nem látta Anna-Marit. A negyedik hónapban mentünk el először hivatalos ultrahangra (előtte voltunk egyszer magánorvosnál Pécsett, de az még nagyon korai volt). A volt munkahelyem közelében van a „Kätilöopiston sairaala” azaz a Helsinki Szülészeti Klinika. Helsinkiben csak két helyen szülnek a nők, itt és egy másik helyen, ahová a komplikáltabb esetek (drogosok, vagy veszélyeztetett terhesek) kerülnek. Egy novemberi reggel, ragyogó napsütésben sétáltunk el oda. Nagyon féltünk, mert a pici még semmilyen életjelet sem adott, csak két csík volt a terhességi teszten. Az ultrahang vizsgálatot végző ápolónő nagyon kedves volt, végig mosolygott, látszott rajta, hogy nagyon szereti a munkáját. A saját képernyőjén túl egy falra szerelt nagyméretű monitoron követhettük az eseményeket. Pár másodpercen belül megnyugodhattunk: az utódom nagyjából vízszintesen helyezkedett el a kedvesem hasában és az életképességéről is meggyőzött minket, hiszen össze-vissza ugrált. Még rengeteg hely volt ugyanis Anna-Mari pocakjában. Kint átöleltük egymást és megnyugodtunk mind a ketten. A bescannelt képet még aznap felraktuk a facebookra, így közölve mindenkivel a jó hírt, hogy baba érkezik a Facskó családba.

Ez már egy későbbi kép Porvooban, pár héttel Dorka születése előtt.

A baba megszületéséig még igen sok idő volt hátra. Sokáig semmi sem látszott Anna-Marin. Kedvesem talált munkát a Jules Verne Francia Óvodában és Általános Iskolában augusztustól júniusig, ezért bejelentette a főnökének, hogy babát vár. „Természetesen” magyar módra, fülét-farkát behúzva, megszeppenve közölte, hogy hát, izé szóval baba érkezik márciusban, nem lenne-e ez probléma? A hölgy (aki kb. annyi idős, mint én) gratulált Anna-Marinak, közölte, hogy adja majd le, hogy mikortól akar elmenni „Maternity leave”-re (30-50 munkanappal korábban lehet, a cég fizeti, a cégnek pedig a KELA, a finn TB téríti, de összesen nyolc hónap vehet ki előtte és utána). Ment is volna tovább, de Anna-Mari erősen csodálkozott, mert nem ilyen történeteket hallott otthon. Nos, itt ez teljesen természetes, főleg, ha valahol ennyi fiatal nő dolgozik. Végül mind az 50 munkanapot kivette Anna-Mari, amit igen jót tett, mert elég gyakran hányt és eléggé legyengült a következő hónapokban. Volt, hogy hasba rúgták a fiúk focilabdával (persze véletlenül) és gyakran kellett nagy hassal a gyerekek után futnia lépcsőn. Egyik sem túl egészséges babával a pocakban.

A KELA doboz, ami az egyenlőség jelképe és amivel sikerült a csecsemőhalandóságot nagyon alacsonyra leszorítani Finnországban.

Volt egynéhány adminisztratív elintéznivalónk a baba születéséig. Anna-Marinak rendszeresen kellett járnia védőnőhöz, ahová én is mindig elkísértem. A munka miatt reggel korán mentünk, de a védőnő, Suvi mindig nagyon aranyos volt. A babavárás ideje alatt havonta, két hetente, majd hetente jártunk védőnőhöz, de orvos csak kétszer látta Anna-Marit. Persze mi elmentünk otthon októberben és februárban is orvoshoz magánúton. De a lényeg az első igazolás a terhességről. Ezzel elment Anna-Mari a KELA-ba (helyi TB), ahol kérvényezte az anyasági járulékot, az 50 munkanappal a szülés hivatalos időpontja (2014. május 17, szombat) előtti szülési szabadságot, a „családi pótlékot” júliustól és a lényeget: a dobozt. Minden finn anya, aki a várandósság negyedik hónapja előtt elmegy orvoshoz, pontosabban védőnőhöz, az jogosult egy 140 eurós segélyre, vagy egy babakelengyével teli dobozra. Ebben van minden földi jó: pelenka, ruhák, hálózsákok, takarók, lepedők, sapkák, kesztyűk, óvszer a papának és maga a doboz kiságyként használható. A rendszeres orvosi felügyelettel sikerült a csecsemőhalandóságot leszorítani, de a finneknek ez egyfajta jelkép, az egyenlőség jelképe. Ezért sokan fényképezik/altatják a babát a dobozban, még manapság is.

Weihaiban és Bernben, távol a családtól. 
 

Sajnos én nem tudtam csakis a baba érkezésére készülni. Igyekeztem új állást találni, ezért sok időt töltöttem kutatási tervek és álláspályázatok írásával. Némelyikre reagáltak is, ezért gyakran utaztam. 2013 október végén – november elején meglátogattam Weihai városát, ahol állást ajánlottak nekem. Ottlétem során azonban beláttam, hogy nem tudunk odaköltözni a családdal. Mire november közepén hazaértem, Anna-Mari hasán látszott, hogy bizony lakik benne valaki. November 28-ára behívtak egy állásinterjúra Bernbe. Gratuláltak, mert benne voltam abban a három, illetve öt emberben, akiket az egy-egy földtudományi és űrfizikai állásra jelentkező 81 pályázóból interjúra behívtak. Sajnos kiderült, hogy miniszerelnökünk úgy döntött, hogy nem 2014 január 1-től lépünk be az Európai Űrügynökségbe (ESA), hanem majd valamikor 2015 közepén. Emiatt (és csakis emiatt) az állást nem nekem, hanem egy belga pályázónak adták, akinek az országa hozzájárul az ESA és így a Nemzetközi Űrtudományi Intézet (ISSI) költségvetéséhez. Január közepétől február végéig Sopronban tartózkodtam, ahol Lendület pályázatot és az OTKA posztdoktori pályázatot írtam. Addig az anyósom vigasztalta az addigra eléggé kimerült feleségemet Helsinkiben. Amikor újra láttam Anna-Mari február közepén, már mindenki számára nyilvánvalóan látható volt, hogy babát vár. Alapvetően jól állt neki az áldott állapot. Februári hazalátogatásunk során elmentünk a negyedik, 4D-s ultrahangra. Kiderült, hogy a baba lány és teljesen egészséges, valamint, hogy a keze-lába vaskos, zömök és nagyon kerek arca és feje van. Röviden: rám hasonlít. Akkor még nem sejtettük, hogy mennyire.

Korán érkezett, de anyóst még nem hiányoltak ennyire, amikor elment.

Február 27-én repültünk vissza Helsinkibe. Innen nem volt visszaút, mert a harmadik harmadban már csak külön orvosi engedéllyel lehet repülni. Anna-Mari még két hetet dolgozott, majd márciusban elkezdte a szülési szabadságot. Sajnos nagyon nehezen mozgott, utazott és csinált bármit is, ezért a házimunka és a bevásárlás mind rám hárult. Közben igyekeztem befejezni a cikkeket, jártunk Anna-Marival a védőnőhöz és vártuk a babát. Olvastam a kispapáknak szóló szakirodalmat és reméltük a legjobbakat. Közben a szokásosnál két-három héttel korábban megérkezett a tavasz, hiszen fekete tél volt, alig esett hó. Már május elején előbújtak a földből a virágok és lassan kipattantak a rügyek. Sokszor sütött nap, végre két számjegyű hőmérsékletet mutatott a hőmérő, amit kihasználtunk és kirándultunk a közeli Porvooba busszal. Elmentünk sokadszor is Suomelinna szigetére, ahol végre beülhettünk egy régen kiszemelt, de mindig zárva tartó picike kávézóba a szigeten, és eljutottunk Seurasaarira is. Azonban a nagy séták ellenére Dorka csak nem akart megérkezni. Szépen illedelmesen lefelé fordult, de a feje nem akart beékelődni a szülőcsatornába. És a lába, meg a popsija nagyjából vízszintesen helyezkedett el. Így tudta a legjobban rugdosni ugyanis Anna-Mari bordáit. Május 17-re, szombatra volt kiírva Anna-Mari szülésre. Itt azonban nem császároznak, ha nem muszáj. Nem is indítják be a szülést a 42 hét végéig. Május 27-én landolt az anyós, de baba még sehol. Aztán felgyorsultak az események. :)

 

Együtt vártuk a babát, a végén Anna-Marinak már nagyobb hasa volt, mint nekem.

Anna-Mari egyre nehezebben bírta a strapát. A baba állandóan rugdosott, ő pedig egyre nehezebben kapott levegőt. A finnek sem hagyják bent a gyereket a végtelenségig, ezért időpontot adtak a klinikán, csütörtök reggel 9:30-ra. Ilyenkor be szoktak vezetni egy katétert a méhszájon át, majd felfúják, mint egy ballont, aminek a kivezetését a kismama combjához kötik. Ha kiesik, akkor beindul a szülés. Ha ez nem segít, akkor burkot repesztenek. Ha az sem segít, akkor jön az oxitocin. Ha valakinek elfolyik a magzatvize, akkor 24 óráig semmit sem tesznek vele. Utána kap antibiotikumot. Öt perces fájásokkal célszerű bemenni a kórházba, mert különben hazaküldik a kismamát. Csütörtök reggel Anna-Mari arra ébredt, hogy mintha elfolyt volna a magzatvize. A megadott időpont előtt fél órával Anna-Mari, anyósom Eszter és én taxiba szálltunk elgurultunk a kórházhoz. Ott megvizsgálták Anna-Marit, kiderült, hogy tényleg a magzatvíz folyt el, de nem teljesen, mert a burok valahol felül repedhetett el. Ezenkívül a méhszáj már négy centire kitágult. Haza nem küldték, szülőszobába nem mehetett, ezért adtak neki egy műveleti szobát. Ott elkezdték monitorozni és kiderült, hogy 11-20 perc közötti fájásai vannak, amelyeket nem érzett. Eszter és én elmentünk ebédelni, így majdnem lekéstük azt, amikor bejött egy fiatal orvosnő és burkot repesztett, ezúttal alul. Elfolyt a magzatvíz, Anna-Mari összehúzódásai egyre sűrűbbek lettek, egyre fájdalmasabbnak érezte őket. Gyorsan elérkeztek az öt perces fájások. Közben műszakváltás volt, nagyjából három és fél négy között jutottunk el odáig, hogy nagyon fájt Anna-Marinak és úgy érezte, hogy nyomnia kell. Ekkor döntöttek úgy, hogy menjünk át a szülőszobába. Ez nem volt egyszerű. Anna-Mari járni is alig tudott, de a folyosón a nővér megkérte, hogy sétáljon át a szülészetre. Ekkor elkezdte megnyugtatni a nővér Anna-Marit, mondván: „Igen, ez nagyon fáj, de nem törik el semmi, nem szakad el semmi. Nem kell félni, nem kell pánikolni, a szülés az fáj, de nem lesz tőle semmi baja. Ez csak fájdalom, de semmi rosszat nem jelez, csak a baba indult el kifelé.” Otthon üvöltöttek volna vele, de ez a nővér nagyon rendes és nyugodt volt. És ez használt, Anna-Mari megnyugodott. Járni nem tudott, sőt rendesen ülni sem, de féloldalasan beleült egy kerekesszékbe és áttolta a nővér a szülészetire, ahol átvett minket egy szülésznő. A szülés, pontosabban a vajúdás megindult.

Csendélet, Anna-Mari, monitor.

A szoba, amit kaptunk történetesen az egyes számot viselte és nagyon szépen berendezték. Volt benne egy szülőágy, egy rendes ágy, csap, újszülött mosó-mérő sarok, szülőkád, szülőszék, és vajúdó labda. És természetesen WC zuhanyozóval. A fürdőszobában a polcon több váltás többféle méretű és színű kórházi ruhát talált magának a feleségem. A személyzet teljesen úgy kezelte a helyet, mintha a miénk lenne, pl. kopogtak mielőtt beléptek az ajtón. Anna-Mari hasfalára és a baba fejére raktak érzékelőket. A baba pulzusát és a kontrakciók erősségét mérték. Látszólag javarészt egyedül voltunk, de amint a baba pulzusa látszólag kihagyott, mert lejjebb került a szülőcsatornában a feje és elmozdult az elektróda, azonnal berontott valaki az ajtón. Anna-Marinak nagy fájdalmai voltak, amelyet nem nyomott el a dinitrogén-oxid, azaz a nevető gáz, ezért felajánlották neki az epidurális érzéstelenítést szinte azonnal az átköltözés után. A burokrepesztés után másodszor láttunk orvost – errefelé nem igazán terhelik a ritka és drága munkaerőt, ha egy diplomás ápoló is el tudja végezni a feladatot. Az epidurális érzéstelenítés beadása horrorisztikusan néz ki, elve helyi érzéstelenítés kell hozzá és egy vékony csövön át nyomják be az érzéstelenítőt a gerincvelő mellé. Anna-Mari nem akarta beadatni, mert azt hitte, hogy nem fogja tudni irányítani a nyomást. Meggyőzték az ellenkezőjéről és hagyta beadni az érzéstelenítést. Emiatt azonban nem tudta használni a szülőkádat és később nem használta a labdát és a vajúdó széket sem. Ekkor nagyjából délután fél öt, vagy öt óra lehetett. Anna-Mari nem érzett fájdalmat, anyósom és én igyekeztünk hasznosan eltölteni az időt. Hoztam anyósomnak kávét, Anna-Marinak pedig eperlevest és joghurtot a folyós végén lévő konyhából. A monitoron látszott, hogy ver a baba szíve, két-három percenként pedig jöttek az összehúzódások. Anna-Mari elálmosodott, el is aludt. Időnként bejött a szülésznő ellenőrizni, illetve, amikor a baba feje lejjebb ereszkedett és lecsúszott róla az elektróda. Este fél kilenc felé az összehúzódások csúcsán Anna-Mari elkezdett fájdalmat érezni. Kért egy újabb epidurált. Megvizsgálták és kiderült, hogy már 9 cm-re kitágult a méhszáj. Ezért kapott még egy fél adag érzéstelenítőt. Ellenben ennek már semmi hatása sem volt: a baba feje már egészen lent volt, megkezdte útját a szülőcsatornában. A kitolási szakasz megkezdődött.

A szülőkád.

Itt már nem hatott semmilyen érzéstelenítés. Ez bizony fájt, minden összehúzódásnál. Anna-Mari izzadt, sírt, ezért ki kellett vennie a hallókészülékét. Ezenfelül a szülő nő nem igazán nyelvzseni, hiába beszél angolul, franciául és finnül, jobbára magyarul kiabált, nekem kellett fordítanom angolra, szerencsére a szülésznők mind jól beszéltek angolul. Eredetileg azt szerettem volna, ha Eszter, anyósom nincs bent a szülésnél, de nem így alakultak a dolgok, hiszen nem szülni mentünk be a a kórházba. Végül nagyon jól jött hogy bent volt, mert koordinálta Anna-Mari légzését és tartotta benne a lelket. Erre nekem nem volt időm és energiám. A kitolás valamikor háromnegyed kilenckor indult be, de este kilenckor műszakváltás volt – szerencsére. Bejött az új szülésznő és pár szóban elmesélte a régi, hogy mi történt addig. Ez zökkenőmentesen folyt, és az új azzal kezdte, hogy felrakta a szülőágyra a lábtartókat – addig Eszter és én tartottuk Anna-Mari lábait. Első szülő nőnek általában a kitolás húsz percig tart, de sajnos Anna-Marinak több, mint egy óráig tartott. Nagyon nehezen jött ki a baba, kiderült hogy arccal lefelé helyezkedett el (és mivel az én lányom, ezért jó nagy feje volt). Közben infúzióból adagolták az oxitocint, erősítendő az összehúzódásokat. Anna-Mari már fél óra után úgy érezte, hogy elkészült az erejével. Eleinte én semmit sem láttam, aztán egyszer csak megjelent a lányom hajas fejbőre. Ekkor megkérte a szülésznő Anna-Marit, hogy nyúljon oda és érezze a baba fejét. Ez új erőt és energiát adott neki, kicsit talán sokat is. Történt ugyanis, hogy Anna-Mari megkért arra, hogy fordítsam le a szülésznőnek, hogy nyomni szeretne. Én hullafáradtan így szóltam: „She wants to push” - de a „pus”-t „pás”-nak ejtettem. Erre kedvesem édesen kijavított: „Nem pás, hanem pus!!!” - anyósom, a baba kibújására odaérkező második szülésznő és kint várakozó gyerekorvos nagy derültségére.

Ezután helyi érzéstelenítést alkalmaztak és egy ollóval két vágással gátat metszettek Anna-Marin. A gátmetszést nem alkalmazzák rutinszerűen Finnországban, de itt szükség volt rá. Egy-két nyomás és kint volt a baba feje. Sokkal nagyobb volt, mint gondoltam, lefelé nézett (felfelé kellett volna) és csöndben volt. Ekkor kiabálni kezdtem, hogy „Kint van a feje! Kint van a feje!” Anna-Mari nekiveselkedett és kibújt 21:49-kor egy pillanat alatt az egész gyerek. Egy gyönyörű kislány, aki elég vörös és lila színű volt, de a bőre egyáltalán nem volt ráncos, és hosszú barna haj tapadt a fejéhez. Ekkor elszorították a köldökzsinórt két helyen, majd elvágták, a kislányomat pedig felkapták és kivitték a szobából. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy én fogom elvágni. Ekkor esett le, hogy nem sírt fel a baba!!! Anna-Marival majdnem egyszerre kiáltottunk fel, hogy „Hova viszik? Miért nem sírt fel?” Anna-Mari magyarul kiabált, én angolul. Anna-Mari nem tudott felkelni az asztalról, én azonban 140kg-s aggódó, feldúlt és kimerült apaként elindultam a gyermekem után. Próbáltak csitítani (valószínűleg hasmenéses rinocéroszon gyakoroltak), de még mielőtt bárkit letiportam volna, felsírt a lányom. Gyorsan szóltam Anna-Marinak, mert Ő nem hallotta hallókészülék nélkül, majd kimentem a folyosóra. Mindez összesen három percig tartott, a zárójelentés szerint gyermekorvos leszívta váladékot a légutakból és „stimulálta” Dorkát, ekkor indult be a légzés. Ekkor egyszerre sírtam és nevettem, először érintettem meg a lányomat a saját kezemmel. Visszarohantam a fényképezőgépért, lőttem pár képet. A szülésznő felkapta a lányomat, visszavitte a szobába. Megmutatta, hogy lány, majd sapkát húztak a fejére és begöngyölték egy kis takaróba és ráhelyezték Anna-Mari hasára. A kislányom megszületett, apa lettem.

Dorkát nem véletlenül helyezték rá az anyja hasára: ilyenkor a legerősebb a szopási reflex. Igaz, csak pár csepp tejet tud kiszopizni az újszülött, de később könnyebben kezd el táplálkozni és fontos ellenanyagokat tartalmaz a folyadék. Persze erre még nem kerülhetett sor, mert az eseményeknek nem volt még vége, pl. össze kellett varrni Anna-Marit. Amint végeztek a gátseb ellátásával, következhetett az első szoptatás. Igen ám, de az nagyon hosszú idő egy kisbabának, ezért Dorka lányom ezt nem várta meg. Erős, jól fejlett lábaival elkezdett felmászni az édesanyja hasán és mellkasán. Közben dobálta a fejét és nyöszörgött: kereste a cicit. Eme produkcióját manapság is megismétli, még az édesapja pocakján és mellkasán is. :)

Apa gyermekével.

Anna-Mari ellátása után magunkra hagytak minket. Anna-Mari a szoptatás után meglepetésemre felállt, lezuhanyzott, majd megvacsoráztunk. Amíg zuhanyozott, a szülésznő lemosta Dorkát, megtörölte, majd megmérte a súlyát és a magasságát az én segítségemmel (3620g és 51 cm). Aztán bepólyálta jó szorosan és a kezembe nyomta a lányomat. Ezzel a szülésnek vége is lett. Egy babakocsiban áttoltuk a szülésznővel az újszülött osztályra Dorkát, Anna-Mari itt már sétált. Ott átadott minket az osztályos nővéreknek és elköszönt. Sajnos nem kaptunk családi szobát, ezért haza kellett mennem aludni. Anna-Mari kapott egy modern kórházi ágyat, a baba egy kis tolható ágyacskát, amiben békésen feküdt a lila sapkájában, amit neki ajándékoztak. Az ágyat és az ágyacskát egy körfüggöny választotta el a külvilágtól. A szobát szinte tökéletesen rendezték be: kialakítottak egy baba mosdató és pelenkázó sarkot (a pelenka ingyen volt, akárcsak a törölközők és a fertőtlenítők, és babaruhákat is biztosítottak a kórházi tartózkodás idejére). A vizsgálatok többségét a következő napokban a szobában végezték. A lányom csütörtökön született, három nap múlva, 2014 június 2-én hoztam haza az édesanyát és Dorkát taxival. Otthon rajongó nagymamája várta a lányomat, aki nagyon sokat segített a következő napokban. Anyóst még nem hiányoltak annyira, mint őt, amikor hazautazott Magyarországra. Tennivalónk pedig volt bőven, amit az is mutat, hogy ezeket a sorokat 2014 július 19-én írom, hét héttel a leányom születése után. Egy volt kollégám élettársa mondta egyszer: „Nem a szülés a nehéz, hanem ami utána jön. De arra nem készít fel semmi.”