Megérkezés, első benyomások Amerikában

Miután nagy nehezen megszületett a J1 vízum nagyon gyorsan megvette a jegyemet a Goddarddal ügyek intézésére szerződött Amerikai Katolikus Egyetem (CUA - az amerikaiak mindent rövidítenek). Írtam a házinéninek, hogy jövök, és május 6-án, pénteken Bécs-London-Washington DC útvonalon kirepültem Amerikába. Előtte kivettem két nap szabadságot, mert osztálytalálkozóm volt Baján és anyukámtól elbúcsúztam. Hétfőn és kedden pedig két napot a családommal töltöttem Pécsen. Megint körbeutaztam az országot. Anyósom kedves volt, a kislányomtól a búcsú könnyes. Négy hónap nagy idő, addig sokat nő Anna-Mari hasa és benne a Babócza.

Igen, ez a dagi én vagyok.

Az utazásom eseménytelen volt (nem robbantották fel a gépemet, vagy a repteret), hála a jó égnek. Előző este sokáig pakoltam és vettem egy mérleget is. Még éjjel fél kettőkor is át kellett mennem az irodámba. Sok cuccot ott hagytam, de  sok felesleges dolgot meg áthoztam. Utolsó pillanatban vettem egy kerékpárszállító táskát. Szét kellett szednem a paripámat, kicsit becsomagolni. Reggel korán érkezett a sofőr, bepakoltunk, majd rohadt sokat vártunk valakire, akit el kellett vinni egy labanc geodéziai obszervatóriumba, hogy megjavítson egy műszert. A határon az osztrák csendőrök forgalmat lassítottak, de odaértem a reptérre. Ott kellett vennem egy sima poggyászjegyet a paripámnak, amit szörnyű fenyegetések után rábíztam a rakodómunkásokra. Szerencsére minden konténerbe raktak, ezért nem sérült meg semmim, főleg a bringám.

 

Ebben az épületben található az irodám.

Repülés közben átéltem a szokásos dupla naplementét és este, sötétben és esőben érkeztem. Voltam már Amerikában, de ez most más. Nem egy hét, hanem négy hónap. Itt most élnem kell. Be kell vallanom valamit: féltem és idegenkedtem Amerikától. Az emberek angolul beszélnek (valami angolra emlékeztető nyelven. Ismerős szavakat másra és másként használnak), de ez NEM Európa. Nem is Ázsia. MÁS, nagyon más világ. Minden új. Minden nagy és hatalmas. Hatalmas üres területeket látni az országban. Nagyon szembetűnő a hatalmas ökológia lábnyom. Az éghajlat meleg, ezért légkondicionálás nélkül nem lehet élni és dolgozni. Mindenki kocsival jár és 92-es oktánszámú benzint használ. Mindenütt, menzán is papírpohárból és tányérból esznek és isznak. Ezeket újra feldolgozzák, így is hatalmas pazarlás. Sok a nem kaukázusi ember. Ők nem bevándorlók, amerikaiak. És ugyan sok köztük a csóró, de van sok középosztálybeli és gazdag is. Mindenki autóval jár. Muszáj, a kerékpár csak hobbi lehet, mert az úthálózatot autóknak tervezték. Először és nem utólag építették meg az autópályákat. Nem lehet elkerülni őket, nincsenek mellékutak. Rengeteg a gyorsétterem, mind szállít házhoz. A parkolók hatalmasak. A buszokat feketék, drogosok és hajléktalanok használják csak. Alig járnak, de a legmodernebb utas tájékoztató képernyőkkel és mobil alkalmazásokkal támogatják az utasokat. A busz a metró-hév kombinációra hord rá. A metró kártyával működik, minden útnak külön tarifája van. A metrószerelvények újak és a parkolók akkorák, mint Budapest belvárosa. Nem tököltek a P+M parkolókkal, hely az van. Nagyon sok helyen kiszolgálnak spanyolul. Nincs hivatalos nyelv, ha van vevő, aki beszéli a nyelvet, akkor miért ne?

Végre egy NASA logo!

Megérkezés után odajárultam a bevándorlási hivatal munkatársához. Kérte a vízumomat, a DS2019 űrlapot és megkérdezte, hogy van-e nálam alkohol és nyers étel. A vendéglátóm tokaji borát, pálinkát és tökmagolajat vittem, bevallottam őket, majd szépen besétáltam az országba. A Dulles reptérre érkeztem (három reptere van Washingtonnak), a poggyászkiadó hatalmas volt. Minden poggyászom megérkezett (nem triviális), egyetlen üveg sem tört össze és a bringámat is jól megvédte a táska. Kimentem, shuttle buszra szálltam, majd másfél órát kóricáltam Washingtonban. Addigra már bealudtam, a telefonom nem működött. Esőben, éjfél után érkeztem meg. Addigra már csak fürdeni és aludni tudtam. 

A 8-as épület.

Másnap elmentünk vásárolni egy bioboltba a házinénivel. Jó messze, egy másik városrészbe mentünk. Vettünk kávét és kiültünk az utcára. Borzalmas melegem volt. Teljesen adaptálódtam a finn éghajlathoz, itt pedig meleg és párás az idő. Már ekkor látszott, hogy baj lesz: nem fogok tudni mozogni önállóan. Vasárnap megnéztük az Old Greenbeltet, éppen valamilyen utcai rendezvény volt és kirakodóvásár. Gyalog mentünk, ez később jól jött. Megtudtam, hogy hol van az uszoda, továbbá, errefelé megyek kerékpározni is. 

Nagyon sok a parkoló. Ez Amerika.

Egy szobát bérelek külön fürdőszobával. A házinéni jó arc. Sógor/Osztrák (jól szórakoztam az osztrák-magyar meccs után), Research Scientist, azaz projektekből fizetik. 51 éves, azaz vénlány. Napfizikus volt, most is az, de űridőjárás előrejelző félállásban. Jobb állása már nemigen lesz, de számomra ez is vágyálom. Teljesen fiatalos, sportos, mintha harminc éves lenne. Rockzenét hallgat, élmény vele munkába menni reggel. Kicsit egyedül érezheti magát, mert sokat beszél és látszik, hogy örül a társaságnak. Ő vitt el badgetet készíteni. Lefényképeztek és kaptam egy nyakba akasztható nappal érvényes belépőkártyát. Segített bankszámlát nyitni. A NASA Federal Credit Unionnál nyitottam bankszámlát. Ez dollár alapú. Szerencsétlen ügyintéző jól megszenvedett a nevemmel, a címemmel és a többi adatommal (pl. az irányítószámot nézte házszámnak). Ezt javítanom kellett, aztán kiderült legközelebb, hogy nem mentette el a módosításokat. Közben a szállásadóm ott ült mellettem másfél órát. A szenvedés végeztével azonban kettő perc múlva a kezemben volt a VISA debit kártyám. Nem dombornyomott, de lehet vele az interneten fizetni. Nem paypassos/paywave-s, de itt azt nem is igen használják. Kártya, dollár alapú, amerikai. Legközelebb elég lesz az ESTA, nem kell J1 vízum. Egyébként szociális szám nélkül simán megnyitották, rendesek voltak.

Logo helyett.

Még az első héten be kellett mennem Washington DC-be, az Amerikai Katolikus Egyetemre (aznap műtötték sérvvel Anna-Marit, babával a hasában. Borzasztó érzés volt, hogy a világ másik felén vagyok). Busszal és metróval mentem. Összesen húsz percet voltam az előadónál. A rohadékok semmit sem csináltak, csak rosszul kitöltöttek egy űrlapot. (Csöndben megjegyzem: ma június 18-a van, a GEM-re utazom, se a költségeimet nem térítette meg a CUA, se a "fizetésemet" nem kaptam meg. A vendéglátóm utal át pénzt, abból élek.) Ha már volt egy napom Washingtonban körülnéztem. Nem a belvárosban, hanem az egyetemen. Egy elég új épületegyüttest láttam, amit régiesnek építettek meg. A diákok menzája Starbucks, McDonalds és más cégek közös vállalkozása volt. Ellenben megnéztem a katedrálist és benne az amerikai magyarok kápolnáját. A végén sokkot kaptam, mert azt megszoktam, hogy van WC a templomokban, de menzát még nem láttam. A nap végén felfedeztem egy kerékpárboltot. Ott is volt WC és kávézó. Utóbbi elég szokatlan a számomra. De majd megszokom.

Az Amerikai Katolikus Egyetem (CUA) egyik épülete Washington DC-ben.

A második héten internetes előtanulmányok után elmentem a legközelebbi Social Security Administrationbe Social Security Numbert kérni. Ez NEM azonosításra szolgál, mint Finnországban, ez az adószám. Senkinek sem szabad kiadni, csak a munkáltatónak és a banknak, mert visszaélhetnek vele. Nos, elég kalandos volt az út, mert nem akartam buszozni és nincs járda a 2×3 sávos autópálya mellett. Ezért az úton sétáltam párszáz métert. Megérkezve rajtam kívül alig volt fehér ember, pedig a közelben volt egy NASA épület és a NASA Federal Credit Union székháza. Jó sokat vártam, de végül sorra kerültem. Az ügyintézés és az ügyfelek hívása közben angol mellett, spanyol, kínai, hindi és vietnámi nyelven történt. Ax ügyintézőnek még nem volt dolga senkivel a Goddardból. Ezen kicsit csodálkoztam. Eszerint kocsival máshová járnak az emberek. Az útlevelem, vízumom, DS2019-es űrlap és a meghívólevelem lemásolása után elindult az eljárás. Végül két nap alatt megkaptam a SSN-t, amit leadtam a bankomnak, de a CUA-nak nem kellett, mert nem kapok fizetést. 

Ez az USA legnagyobb katolikus katedrálisa.

Szóval ez Amerika. Nagyon más világ, de élhető. Sajnos négy hónap túl rövid ahhoz, hogy pl. jogosítványt és autót szerezzek. Borzasztóan hiányzik a családom, főleg a kislányom, de ha kijöhetnénk ide dolgozni, akkor a kulturális sokk állomásai után meg tudnánk itt szokni, tudnánk itt élni és gyereket nevelni. Ezt sajnos Magyarországról ugyanezt nem tudom elmondani.