Költözünk

Amióta kiköltöztünk Helsinkibe, végig Kivihakán, Etelä-Hagaban laktunk egy 27 m^2-es garzonlakásban. Nappali egybenyílt a konyhával, kis előszoba, WC és francia erkély, lent kerékpártároló és kis pincehelyiség – ennyi volt a lakás, amit Anna-Mari nagyon csinosan berendezett. A környék gyönyörű volt, a közlekedés a központba gyors volt, az intézetbe kevésbé. Sajnos azonban egyre kisebb lett hely, ahogy bebútoroztunk. Sokkal rosszabbul érintett, hogy minden főzés után kaja szag árasztotta el a lakást és nagyon párás, nedves volt a levegő. Nehezen száradtak a ruhák, nem is volt hová kiteríteni őket. Ráadásul elég körülményesen tudtunk vendégeket fogadni, mert csak egy szobánk volt, egy ággyal. Mégsem költöztünk, mert olcsónak tűnt a hely. Ezt változtatta meg egy kanbuli, egy szauna parti egy magyar programozónál 2012 áprilisában. a barátnője ugyanis hazament Magyarországra vizsgázni. Szegény nagyon magányosnak érezte magát és meghívta a szokásos társaság hímivarú tagjait egy kis sörözésre és szaunázásra az Espooban lévő lakásukba. A lakás két szobás volt, egy lezárható hálószobából, nappaliból, amely dolgozó szobaként és ebédlőként funkcionált, továbbá amerikai konyhából, azaz a nappalival egybenyíló konyhából állt. Ezenfelül rendelkezett egy üvegezett erkéllyel a lakás teljes hosszában, ahová ki lehet ülni, ha márciustól novemberig kisüt a Nap és szaunával a fürdőszobában. Az albérleti díj pedig a mi albérleti költségünknek alig a harmadával volt több. Ekkor értettem meg, hogy a mi lakásunk nem olcsó, a piaci árat fizetjük. Annyi előnyünk volt, hogy azonnal beköltözhettünk, amikor 2010 novemberében megérkeztünk. Ekkor eldöntöttünk, hogy új nagyobb, erkélyes lakást keresünk, és elköltözünk.

A régi házunk „udvara”.

Ez nem olyan egyszerű Finnországban, de magyarként és közalkalmazottként nem lehetetlen és minden legális. Létezik pár ügynökség, amelyik ezzel foglalkozik. Sajnos a munka mellett túl sok időm és energiám nem volt, ezért főleg Anna-Mari nézte az oldalakat. Nagyon furcsa volt a rendszer. A lakásokat meg lehetett tekintetni mindenkinek tipikusan egy munkanap közepén lévő időpontban. Ekkor ott van az ügynök (a tulajdonost jobbára nem is ismered) és válaszol a kérdésekre. Ha tetszik a lakás, akkor ki kell tölteni egy formanyomtatványt. Megkérdezik, hogy mi a szociális számod, hol dolgozol, van-e családod, hány gyereked van, a feleséged dolgozik-e, továbbá hogy mennyi a havi nettó jövedelmed. Ezt az ügynök elküldi a tulajdonosnak, aki kiválasztja a legszimpatikusabbakat. Ezeket az ügynökség leellenőrzi a szociális szám alapján. Ebből látható, hogy előző évben mennyi adót fizetett, hol dolgozott, van-e tartozása, most hol lakik és még minden más. Ezután felkínálják a lakást telefonon a legszimpatikusabb jelöltnek. Anna-Mari pakisztáni, indiai, lett, orosz és egyéb nemzetiségű társai a finn nyelvtanfolyamról panaszkodtak, hogy nehéz lakást találni, mert a finnek rasszisták. Valójában csak nem hülyék. Ha valaki nem beszéli a nyelvet, nincs munkája és segélyből él, amióta megérkezett, nyilvánvalóan nem tűnik jó albérlőnek. Nekünk ennél könnyebb dolgunk volt. Négy a lakást néztünk meg Espooban, Malmiban, Kontulában és Jakomäkiben 2012 őszén, ebből hármat felajánlottak nekünk. Egyet én mondtam le, egyet Anna-Mari, a harmadikban élünk azóta is.

Ősz az új házunk előtt.

Először egy gyönyörű, két szobás, különálló konyhás, üvegezett erkélyes lakást néztünk meg Espooban, a helyi érdekű vasút közelében. A lakás új volt, a konyha szépen berendezett és a közlekedés elsőrangú. Volt azonban egy zavaró tényező. Amíg 10-15-en vártunk az ügynökre, elsétált mellettünk két fekete hajú, hosszú fekete szoknyás finn. Lecövekeltek az bejárati ajtó előtt és elszívtak egy-egy cigarettát a lépcsőn, majd bementek a lépcsőházba. Ők nem bevándorlók voltak, hanem finnek, de a finnek többsége szőke hajú és kék szemű. Bizony, ezek orkok voltak. Ezek után megérkezett az ügynök és felmentünk a lakásba. Az lépcsőház koszos, összemaszatolt, mocskos és graffitis volt és pont az álomlakással szemben laktak a sziú harcosok, mint a 15-en. Másnap felajánlották a lakást, de lemondtam Anna-Mari minden sírása-rívása ellenére. Egész egyszerűen szeretek biztonságban élni, még ha egyesek ezért fajgyűlölőnek és kirekesztőnek tartanak. A lakást utána még sokáig hirdették, lehet, hogy nem csak én gondolkozom így Finnországban.

Folytatódott a lakáskeresés. Meghirdettek egy lakást Malmiban. Fura volt a cím, az első találkozóra nem jött el senki, továbbá igen nehezen találtuk meg a lakást. Végül kiderült, hogy a Malmi pályaudvarral szemben található. Nos, Malmi nem egy rossz hely, parkos rendezett, de a pályaudvar „önálló szubkultúra”. A lakás erkélye a Malmintorira nézett, ami a pályaudvar-gettóterep előtti tér, a másik fele pedig a rendezett parkos részre. A lakásban szauna is volt, de nem kellett sokat gondolkoznunk ezen a lakáson, ugyanis ezt nem ajánlották fel nekünk.

Kontulában egy egész két szintes, 80 m^2-es faházat akartak kiadni. Nekem nem tetszett, mert nehezen lehetett bejutni a munkahelyemre, de Anna-Mari nagyon lázban égett érte. Meg is néztük, külön-külön. Én kibringáztam és a GPS elvezetett a jelenlegi otthonunk, Jakomäki mellett. Nekem nem tetszett, mert egy kissé lepattant faház volt. Anna-Mari már eltervezte az alaprajza alapján, hogy hogyan rendezi be, amikor megnézte. Kiderült, hogy a felső szint tetőtér. És a tető szépen belelóg mindenbe, emiatt még hálószobának sem lehet rendesen használni. Ezért ezt a lakást végül Anna-Mari mondta le.

Végül Anna-Mari talált egy lakást. Álom lakást, álom konyhával. Valójában a fehér-fa színű konyhába szeretett bele. 63 m^2, két szoba, konyha, fürdőszoba található a lakásban és egy üvegezett erkély. Ez egész egy lakóparkban található, meleg és hideg pince és kerékpártároló tartozott hozzá. A környék rendezett, a ház előtt játszótér található, körülötte park és erdő. A városhatár vagy 50m-re található, a 77-es busz megállója pedig 300m-re. Azzal 20 perc alatt lehet a FMI-be, a munkahelyemre beérni, a városban pedig olyan 45-50 perc alatt. Az út autópályán vezet, de mellett be lehet tekerni párhuzamos utcákon Kumpulába. Már a bemutató napján feltűnt, hogy elég gyorsan kiértem busszal. Sokan voltak a "lakásunkban" és a "konyhánkban". Egy orosz pár, valami nepáliak és két diákokból álló pár. Gondoltuk, hogy ezek finnek, azok gazdagabbak, nem kapjuk meg a lakást. Tévedtünk – megkaptuk. A szerződés aláírásánál kiderült, hogy a tulajdonosok a közelünkben laknak. Ezenfelül sokat számított a közalkalmazotti (azaz biztos) állás és a magyar állampolgárság. Ugyanis a tulajdonosoknak voltak magyar barátaik. Micsoda előny Franciaországhoz képest! :) Már „csak” a költözés megszervezése maradt hátra.

Isku asztal és székek.

Jogosítvány nélkül költözni rémálom. Mikrobuszt sok helyen, pl. benzinkutaknál is lehet kölcsönözni Finnországban olcsón. De ki vezeti? Egyikünknek sincs jogosítványa. Szerencsére akadt végül nem egy, hanem három sofőr is. Először Anna-Mari anyukája ajánlkozott, majd egy magyar barátunk, végül egy finn nevű kollégám. Szóval akadt három sofőrünk is. finn kollégáról nem gondoltam, hogy ilyen jó viszonyban vagyunk, de irodatársam még később is sok meglepetést okozott. Megkértem egy orosz, egy indiai és a finn kollégát, hogy 2012 november 3-án, szombaton 10-re jelenjenek meg az új lakásunk előtt, mert költözünk. Azonban, hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, szerelmetes feleségem kicsit megbonyolította. Úgy gondolta, hogy vendéglátáshoz jól jönne egy hat személyes étkező asztal hat székkel, a konyhába egy kis étkező asztal és egy kihúzható ágy a nappaliba. Éppen leértékelés volt az ISKU nevű áruházban és méregdrága, de színben a konyhához illő (fa mintás-fehér) székeket és asztalt olcsóbban kaptuk meg valamivel, mint az IKEA fehér és rosszabb minőségű készletét. Szóval a harci feladat volt a költözés mellett ezek elszállítása is. Ezt végül úgy oldottuk meg, hogy az anyós megérkezett csütörtökön repülőgéppel, majd elszállásoltuk az új lakásban (a régi helyen nem volt szabad ágy). Ez elég spártaira sikerült, mert a bemutató után az előző lakók elvitték a lámpákat a szobákból, a konyháról és az előszobából. Pénteken délután háromkor találkoztunk Helsinki központjában, ahol autót lehetett kölcsönözni és az anyós ismeretlen terepen, ismeretlen mikrobusszal elvezetett a közelünkben lévő IKEÁ-hoz. Ott megvettük az ágyat és a kisebbik asztalt, majd elmenetünk az ISKU-ba a nagy étkező asztalért. Innen az új lakáshoz hajtott az anyósom és felcipeltem a bútorokat a legfelső emeletre. Este hatra érkezett a magyar barátunk, akit bemutattam Eszternek, az anyósomnak és utána a régi lakáshoz hajtottunk. Ott gyorsan bedobáltunk mindent, ami már (hetek, napok) óta dobozban és zsákban volt. A barátunk visszahajtott az új lakáshoz, ahol kipakoltunk, majd anyósomtól búcsút véve vissza vezetett és leparkolta a minibuszt a régi lakás udvarára. Onnan nem mozdulhatott másnap reggelig, hiszen nem tudta senki sem vezetni. Ellenben én telepakoltam kerékpárokkal, bútorokkal és minden mozdíthatatlan cuccal. Mozgalmas éjszaka volt, de a java ezután következett, másnap reggel.

Fenyők az erkélyünkről.

Másnap reggel korán ébredtünk. A magyar sofőrünk kilencre igérte magát, addig szét kellett szerelnem az ágyunkat. Munka közben kedvesen panaszosan felsírt: „Hogy tudtam két év alatt ebben a kicsit lakásban ennyi mindent felhalmozni?” Nem én mondtam. :( A következő pillanatban csörgött a telefonom és a Magyar Kedd lelke és főszervezője jelentkezett. Kérdezte, hogy akkor jöhet-e segíteni. Mondtam, hogy ok, akkor Anna-Marit itt hagyjuk, és majd visszajön a mikrobusszal, amikor közölte, hogy hát Ő nem gyalog, hanem kocsival jön. Ez igen nagy segítség volt. A "sofőrünk" időben érkezett, amit tudtunk bepakoltunk a mikrobuszba. Anna-Marit megkértük, hogy a maradék cuccokat az üres lakásból még szedje össze. Ez a maradék, egy-két ruha kitöltötte mentőangyalunk autójának csomagtartóját. Fél tíz felé indultunk el a furgonnal. Emiatt a finn kollégám telefonja tíz előtt öt perccel az autópályán ért minket: hogy lehet a lépcsőházhoz odatalálni? Útbaigazítottam. Érdekes volt utólag hallgatni az anyósom beszámolóját. Eszter franciául beszél és tanul angolt és tanult oroszt. A kolléga édesanyja pedig orosz. Alig értették egymást, ami Eszternek igen rosszul esett, hiszen Ő még az egyetemen is tanult oroszul. Kis késéssel érkeztünk, de negyed tizenegykor még senki sem volt ott csak a finn kolléga (jellemző :)). Az indiai kolléga lánya felsírt és ezért késett, Dimitriy pedig a buszt késte le. Nekünk pedig sürgősen vissza kellett mennünk a régi lakásba az utolsó adat cuccért, hiszen a buszt délután kettőig vissza kellett vinnünk. Emiatt végül a finn kolléga EGYEDÜL vitte fel az összes cuccot a harmadik emeletre. Nagyon nem erre számítottam. Egyébként Ő volt az, aki normálisan dolgozott és normálisan is viselkedett. az orosz kollégáról kiderült, hogy valójában nem beszél franciául. Az indiai és az orosz kolléga pedig egymással voltak elfoglalva, nem foglakoztak Anna-Marival, aki emiatt rosszul érezte magát. Vele egyedül a finn kollég beszélt. Egészen másképpen viselkedett, mint az irodában. Sajnos addig én csak a mogorva, barátságtalan arcát ismetem meg és erről beszéltem otthon. A családom pedig az emberi arcát ismerte meg. Emiatt kaptam is egy fejmosást Esztertől és Anna-Maritól. Egy zokszó nélkül vitte fel a dolgainkat az emeletre, Ő ért oda egyedül időben és barátságos volt mindenkivel. Csak a végén kért egy pohárka pálinkát. Sajnos a társaságot felrobbantottuk, mert a buszt rohamtempóban vissza kellett vinni a belvárosba. Azért a magyarok, akik főleg informatikusok voltak és a kollégák elég jól kijöttek egymással a költözés alatt és később a lakásavató bulin is. Nem is csoda, hiszen kockafejűek voltak mind egy szálig. :)