2016. március 31., csütörtök

A leghosszabb év IV/4 – Vergődés

Sok értelme nincs ezeknek a bejegyzéseknek. Meg sem hirdetem őket és visszadátumozva elvesznek a régebbi, vidámabb témájú bejegyzések között. Valójában dühömet, csalódottságomat és zavarodottságomat igyekszem kiírni magamból és le akarom zárni életem egy fejezetét. Hasonló állások megszerzésére többet esélyem sincsen, de ezt nehéz elfogadni

A Leicester-i állásjelentkezésem elutasítása után rájöttem, hogy vége a dalnak. Ideje megtanulni finnül és keresni valami állást egy pizzériában. Otthon továbbra is egy éves szerződéssel és nettó 140 ezer Ft bérrel vártak. Emiatt jelentkeztem az állami nyelvtanfolyamra. Leteszteltek és hiába mondtam, hogy ácsi, a nyelvi képességeim gyengék, beraktak egy erős csoportba. A finn nyelvoktatás nem magolás alapú. Sok feladatot végeztünk és beszéltünk. Csakhogy én képtelen vagyok hallás alapján megjegyezni bármit is. Emiatt csak addig haladtam jól, amíg a régebbi ismereteimet utol nem értük. Így is A1.3-ra végeztem el az első három hónapot. Komoly problémát jelentett, hogy reggel 8:00-tól 12:00-ig tartott a tanfolyam a város másik végén. Ez azt jelentette, hogy 5-kor fel kellett kelnem, odaérnem. Sajnos gyakran elkéstem, mert nem mindig indult pontosan a busz Jakomäkiből. Néha korábban elment, néha kimaradt. Tanfolyam után elmentem úszni (mást nem tudtam edzeni a gerincem miatt), majd aludtam. Este tudtam nekiugrani a feladatoknak és éjfélig fent voltam. Másnap kezdődött elölről. Ráadásul hétvégén, és amikor volt időm, akkor cikkemet próbáltam meg befejezni. Sajnos ennek az lett a vége, hogy meghíztam 156kg-re és kiújult a porckorong sérvem 2015. februárjában.

2015. januárjában jelentkeztem Lancasterbe, poszt-doktori állásra. Egy kolléganőm javasolta, hogy jelentkezzek. Mivel az illetőnek (aki pár évvel fiatalabb volt nálam) volt közös munkája az Finnish Meteorological Institute-vel (FMI) behívott skype interjúra. Nem sikerült a jelentkezés, többet soha sem hívta be. Valószínűleg a korom nem tetszett nekik sem. Ezután februárban megtaláltam azokat a cégeket, akik embereket toboroztak az Európai Űrügynökségnek (ESA). Egyikőjük Madrid környékére keresett operátorokat. A telefoninterjú sikertelen volt és én rájöttem, hogy a franciaországi munkám annyira csicska munka volt, hogy még a lenézett operátori (űrszonda irányító, kezelő, adatfeldolgozó mindenes) munkákhoz sem szolgálhat referenciául. Érdemes volt hajtani. Ahogy egy cseh kolléga fogalmazott „betanított majom” voltam. (A rohadékok azóta továbbléptek. Én még az ESA-tól kaptam a fizetésemet. Az újabb áldozatoknak először meg kellene pályázniuk és nyerniük azt a pénz, amelyből addig élnének, amíg teljesen és végérvényesen lerombolnák a pályafutásukat.)

Három hónap szenvedés után felgyógyultam a porckorongsérvből. Ekkor találtam egy jó kis hirdetést Leuvenben, a Katolikus Egyetemen. Particle-in-Cell szimulációkat kellett volna végezni. Ismertem is a professzort, Ő is ismerte a munkámat. Elküldtem az anyagomat, majd vártam. Elteltek a hónapok, biztosított professzor, hogy engem választ. Erre kaptam egy hivatalos levelet, hogy az egyetemnek nem áll módjában engem szerződtetni. Lépjek kapcsolatba az állást meghirdetővel. Ráírtam. A válaszában közölte, hogy az egyetem nem hajlandó az én korosztályomból senkit sem szerződtetni. Májusban kiment az USA-ba, azóta harcol, levelezik, telefonál a HR-estől a dékánig mindenkivel, de nem hajlandók változtatni az álláspontjukon. Nagyon jól tudja, hogy ez marhaság, mert a legjobb, legtapasztaltabb szakembereket veszítik így el, de nem tehet semmit. 

Mutattam a levelet a feleségemnek, aki végre elhitte, hogy igazat beszélek. A korom miatt nem alkalmaz már senki. Nagyon érdekes volt a következő jelentkezés is, Lublinban, Lengyelországban. Az állást sehol sem hirdették meg. A volt FMI-s irodatársam küldte, hogy érdekel-e. Neki egy idősebb kollégánk küldte, Ő kapta az állást meghirdetőtől. Mutattam a feleségemnek: „Nézd, mondtam, hogy így kellenek el az állások, fű alatt.” Végre hitt nekem. Végül nem mentünk Lengyelországba, mert semmivel sem lett volna jobb, mint Magyarországon. 

Jelentkeztem még másodszor Boulderbe és Turkuba, ahol egy volt finn kolléga kapott állást. Erről kiderült, hogy a volt alkalmazottjának írta ki a Helsinki Egyetemről. Így megy ez. 

Jelentkeztem Oslóba is, egy üstökös szimulációs állásra. A fiatal lengyel sráccal telefon interjúm volt. Minden jól ment, de végül egy volt francia kollégámat választotta. Engem a második helyre rangsoroltak. Ekkor veszítette el béketűrését a feleségem. Érdeklődött, hogy nem érhetné-e ezt a srácot valamilyen, hirtelen, sajnálatos, de tragikus kimenetelű baleset. Mondtam, hogy Ő segített feljavítani a CV-met. Ekkor feladta ezen irányú törekvéseit, az én ártalmatlan, édes kicsi feleségem.

A java most jött. Két állandó állást hirdettek meg Tromsöben, messze túl a sarkkörön. Három hét alatt megírtam a jelentkezést, 38 oldal lett. Közben kiderült, hogy az ELTE képes megszívatni 15 évvel a végzésem után is. Ugyanis minden anyagot angolul lefordítva kértek a jelentkezéshez, a PhD oklevelet is. Amelyet az egyetemem 2008-ban magyarul és latinul állított ki, pedig külön kértem az angol nyelvű kiállítást is. Először igyekeztem kapcsolatba lépni a Dékáni Hivatallal, de mivel a doktori iskolában a beiratkozás hete volt, ezért rutinosan félrerakták a telefont. Elmentem egy fordítóirodába árajánlatot kérni Helsinkiben. Magyarról finnre és finnről magyarra akarták fordítani vagy 200 euróért. Nem fogadtam el az ajánlatot, de később mégis lefordították és be akarták vasalni rajtam a fordítás árát. Anyósom ötlete alapján megkérdeztem a helsinkii magyar konzult, hogy Ő le tudja-e fordítani. Le tudta és ez lett a hivatalos fordításom. Sajnos visszafelé pedálozva kilenc év után elestem a kerékpárral. Eltörött a sisakom, de sajnos a bal kezem középső ujja is. (A jobb oldalamra estem, nem értem, hogy hogy törtetett el.) Először ínszakadásnak tűnt, mert nem tudtam kiegyenesíteni az ujjamat, később derült ki, hogy törés is volt. Rögzítették az ujjamat, ez volt a finn protokoll. A magyar szerint meg kellett volna műteni pár órán belül, különben lefittyen az utolsó perc. Jelentem, az ujjamnak semmi baja, csak nem tudom teljesen behajlítani. És hogy miért szívatott meg az egyetem? Később sikerült telefonon beszélnem a dékáni hivatallal. Elküldtem a Rektori Hivatalba. Ott kiderült, hogy 2008-ben kellett volna kérnem az angol betétlapot, most már csak le tudom fordítani. Ugye kértem is, de biztosan öt perccel többet kellett volna valakinek dolgoznia, ezért hazudott egyet. A Tromsö-i állások nyílt kiértékelését végül 2016. márciusában kaptam meg. Első körben kizártak a versenyből, mert nem értettem a földi telepítésű ionoszféra radarokhoz és a rakétákhoz. Hiába fellebbeztem én is (és egy volt FMI-s kollégám is), hogy ez nem volt benne a kiírásban, elutasítottak. Az állásokat egy svéd professzorasszony és egy svéd ajkú finn kapta. Ezért kár volt ennyit dolgozni a jelentkezéssel. Inkább a családommal töltöttem volna el azt az időt, amit erre fordítottam.

Amíg vártam a kiértékelésre jelentkeztem felkérésre a Finnairhez és egy finn űripari céghez, továbbá az ESA madridi központjába. Persze sikertelenül. Eljött a március, minden reményem elszállt. Megkötöttem a szerződésemet három évre, főmunkatársi fizetéssel tudományos munkatársként a Soproni MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Geodéziai és Geofizikai Intézetével. Kijelentkeztem a finn társadalombiztosításból, majd hazarepültem Rigán keresztül Bécsbe. És itt kellene ennek a bejegyzésnek végződnie úgy, hogy "ezzel véget ért életem leghosszabb éve." Sajnos nem, csak újabb problémákat okozott a hazatelepülésem. Minden ismerősöm, aki hazatelepült, annak rendeződött a sorsa. Állandó állást kaptak, megbecsülést, megnyugodhattak. Sajnos a családom számára csak új problémákat okozott a hazatelepülés. Csakhogy ezeket a problémákat senki sem segített megoldani. Emiatt, most 2017. novemberében elhatároztuk, hogy mindannyian visszaköltözünk Helsinkibe és ott keresek valamilyen értelmes állást, amiből el tudom tartani a családomat.

FÜGGELÉK

Az alábbiakban pedig az következik, amelynek nem lenne szabad következnie. A hazatérésem utáni külföldi állás jelentkezéseim története. A jelentkezések ténye azt mutatja, hogy a hazatelepülésem teljes szakmai kudarc, bukás és végzetes hiba volt.

Egy nappal a munkába állásom előtt 2016. március 31-én jelentkeztem az Európai Űrügynökség Madridi Központjába (ESAC). Az állás a Solar Orbiterrel kapcsolatos, egy archívumot kellett volna létrehozni, pontosabban integrálni több korábbi archívumból. Júliusban hívtak be interjúra, amikor J1 vízummal az Egyesül Államokban voltam a NASA-nál. Emiatt nem jutottam el Madridba, csak skype interjúm volt. Ahogy fogalmaztak az elutasításnál, „Nem vettek fel senkit”, majd amikor jobban rákérdeztem a részletekre „Nem volt olyan rossz, amiket válaszoltál.” Nos, nem fejtették ki a valóság minden részletét. Szerződéssel, munkaerő kölcsönző cégen keresztül felvették egy volt francia kollégámat. Igen, nem vettek fel senkit. Mert ez nem alkalmazás. Csak eldöntötték előre, hogy kit alkalmaznak. Nem ezt vártam az ESA csatlakozástól.

Amerikába való kiutazásom után 2016. májusában megejtettem egy-egy gyors jelentkezést a GFZ-be Potsdamba (ezért írom ezeket a sorokat egy potsdami panzióban, tüdőgyulladással 2017. novemberében), továbbá az Alaszkai Fairbanks-be. Oda egy fiatal dél-koreai leányzót vettek fel, aki a PhD-ját New Hampshire-ben szerezte és a földi magnetoszféra röntgen észlelését készítette elő numerikus szimulációkkal. Milyen kicsi a világ. Az igazi jelentkezés cunami akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy nem fogok Bolyai János Ösztöndíjat kapni, azaz nem fogom tudni otthon eltartani a családomat. Kétségbeesetten elkezdtem pályázni mindenfelé, vendéglátóm megdöbbenésére. Amerikában ugyanis fizetnek annyit egy munkahelyen, hogy megérje ott dolgozni. Jelentkeztem egy halom finn céghez, köztük egy hajózási vállalathoz. Jelentkezem Nagy Britanniába egy űr időjárás előrejelző céghez. Jelentkeztem Belgiumba, Coloradóba. Jellemző, hogy NASA-s e-mail címmel mindenhová behívtak, míg korábban ez csak négyszer fordult elő három év alatt. Hogy milyen képmutatóak az emberek. A jelentkezésem nem sikerült, egy szomorú okból. Mivel nincs rendes kutatói állás, ezért ezekre a gagyibb űridőjárás előrejelző állásokra is jelentkeznek rendes kutatók. És ugyan oda más képességek kellenek, de inkább a jobb kutatókat veszik fel. Innentől kezdve esélyem sincs sehová se bekerülni. Kétségbeesésemben még Kemibe is jelentkeztem egy pékségbe dolgozni, NASA-s életrajzzal. Azt hitték, hogy bediliztem. Azon bukott meg a dolog, hogy nem beszélek folyékonyan finnül.
Ott leng a magyar zászló is az ESOC épületén. Ide se vettek fel.

2016. augusztusban visszatértem Helsinkibe. 2016. szeptember24-én megszületett Sára lányom. Nagyon nem akartam hazamenni. Egy finn barátom listája alapján jelentkeztem mindenféle informatikai cégekhez. Jobbára azzal utasítottak el, hogy én inkább kutató vagyok, illetve, hogy nem beszélek elég jól finnül (húzz el a francba takarítani, külföldi). Novemberben azonban behívtak állásinterjúra az Európai Űrügynökség Darmstadi központjába (ESOC). Az utolsó pillanatban szóltak, ezért csak nagyon drága repülőjegyet tudtam venni, és drága szállodában kaptam szobát, ami messze is volt a központtól. Az utazás előtti nap, december 6-án Bogyó, a nagyobbik leányom megbetegedett. Csakhogy az nemzeti ünnep volt, ezért Helsinki másik felébe kellett utaznunk busszal. Az egész nap elment, készülni, pakolni nem tudtam. Kialvatlanul mentem ki a reptérre és aludtam a repülőn. Később aludtam volna a vonaton is, ha nem kési le a csatlakozást. Felderítettem a környéket, készültem, aludtam. Sajnos kiderült, hogy Anna-Mari, majd én is megbetegedtünk. (Pár nappal később utaztunk haza Helsinkiből Budapestre. Sára lányom is belázasodott. Majdnem le kellett mondanunk az utat, mert másképpen nem tudtunk volna elmenni orvoshoz. Végül konzultáltunk orvos és gyógyszerész ismerősökkel, majd adtunk Neki lázcsillapítót és csak otthon vittük el gyerekorvoshoz.) Időben beértem, jót röhögtem az állva pisilést tiltó táblán az ESOC WC-jében és vártam a tekintélyes bizottságot, hogy mikor fogad. Nyeregben éreztem magam. Tudtam, hogy a bizottság nehezen ült össze és csak azért késik, mert valamelyiküknek autóbalesete volt. Valaki Nagy Britaniából érkezett, valaki Noordwijkből. Biztos voltam benne, hogy más jelölt nincsen. A kérdésekre jól válaszoltam, bár a végén már látszott a betegség hatása, nem tudtam koncentrálni. Nos, nem vettek fel. Helyettem azt a hölgyet vették fel, aki egészen addig egy külsős cégnél dolgozott, amely leszerződött munkaerő kölcsönzésre az ESA-val. Kamu volt az egész interjú. A pénzemet három hónap múlva kaptam vissza, így nem tudtam elkezdeni vezetni tanulni Magyarországon. Ráadásul a napidíjat franciás stílusban adtak. Kaptam 200 eurót, amiből ki kellett fizetnem a 160 eurós hotelszámlát. A maradékot költhettem kajára. Hiába kértem több napra napidíjat, mert két napig voltam ott, csak egy napra adtak, mert ez volt a szabály Európán belül. Az egészet ráadásul valami Új-Guineai cég bérszám fejtette. Élmény volt velük levelezni. Az ESA azóta sem írt ki nekem való állást.

Amikor 2017. februárjában megtudtam, hogy nem alkalmaz az ESA, dühömben jelentkeztem két állásra. Az egyiket Göttingenben írták ki, ahová már sokszor jelentkeztem, de mindig lepattintottak. Ez egy mars szondával kapcsolatos állást lett volna. Nem sikerült, nem is baj. Ellenben a Dorkingbeli MSSL skype interjúra hívott a Solar Orbiter archívum kiépítésvel kapcsolatban. Ez az interjú azon bukott el, hogy a két helyre volt két belső jelentkező (egy volt indiai kollégám az FMI-ből és egy volt PhD hallgatójuk), továbbá én szerettem volna megtartani a magyar affiliációt, hogy meglegyenek a cikkeim az MTA doktorihoz. Utóbbi miatt nagyon hátra rangsoroltak, ezért, amikor ez eredeti jelölt elutasította az állást, nem nekem, hanem másnak ajánlották fel. Ez lehet bénázásnak tekintetni, de vége 11 éves szerződésnek és semmilyen tudományos tevékenységed sincsen, akkor senki sem alkalmaz. És a nyugdíj még igen messze van 54 évesen.

És következzék a végső két csapás. Jelentkeztem 2017. augusztusában szintén Dorkingba egy kínai-európai uniós űrmisszió programozójának. Globális MHD szimulációkat kellett volna futtatni és azt számolni, hogy mit látna a széles látómezejű röntgen távcső a földi magnetoszférából. Más valakit választottak, egy közeli ismerősömet, egy orosz kollégát, mert Ő már kifejlesztette a saját globális MHD kódját. Igen, én is kifejlesztettem volna, ha támogatták volna a projektemet (ld. még lejjebb). Jelentkeztem Uppsalába/Kirunába egy állásra, ahol űridőjárással kellett volna foglalkozni. Konkrétan a távvezetékekben, sínekben és csővezetékekben keltett áramokat kellett volna kiszámolni. A skype interjúm 23 percig tartott. Más választottak. Egy fiatalabbat, akinek relatíve, a korához képest jobb volt a tudományos teljesítménye. Ide (is) nem igazi managert kerestek, projektvezetőt, hanem egyszerűen egy jó kutatót. A srác ugyanazon a területen dolgozott, mint én. Ha támogatták volna a benyújtott projektjeimet otthon, akkor sokkal több cikkem lett volna a témában. Mindkét helyen választ ígértek egy héten belül interjú után, de csak hónapok múlva hallattak magukról. A lényegen ez nem változtat: ismert vagyok, mint nappali oldali magnetoszféra specialista és globális MHD szimulációs szakértő. Egyik területemet sem tudom sikeresen művelni, mert a hazatérésem óta a pályázataimat nem támogatja a haza tudományos közösség. Sem ez egyik, sem a másik területen nem tudtam és tudok kutatni, előre haladni.Vergődni még lehet, de ez a tudományos karrier vége.

END OF LINE

2016. március 21., hétfő

Átszállás Rigában

2016. március 21-én rigai átszállással repültem Bécsbe és települtem haza Magyarországra az airBaltic légcsavaros gépével. Anna-Mari és Bogyó már március 15-én hazarepültek. Nekem azonban pályázati határidőm volt március 17-én (amit jól el is szúrtam, mert amíg Cica pakolt nekem kellett Bogyóra vigyáznom és vele is aludtam utolsó éjszaka, így négy órám maradt a komplett kutatási terv megírására), továbbá éppen az amerikai utamat szerveztem. Sokkal kedvezőbb lett volna a helsinki amerikai nagykövetségen vízumot kérni, mert sokkal gyorsabban kaptam volna meg. De sajnos Washingtonban, az Amerikai Katolikus Egyetemen az adminisztrátorok lassan dolgoztak, ezért erre csak Magyarországon, Budapesten került sor, sokkal drágábban, lassabban és időigényesebben, mint Helsinkiben. Emiatt sokáig vártam a jegy vásárlással, azok jól megdrágultak. Ráadásul sok csomagom volt, mert csak egy hétre mentem volna haza, aztán települtem volna ki Amerikába, majd onnan Helsinkibe, az őszbe tértem volna vissza, ahol a második kislányom születik majd. Ezért maradtam az airBalticnál és jó sok időt (négy órát) hagytam a rigai átszállásra.
 
Tájkép a folyóparton. Elég szürke minden az esőben.
 Az indulás estéjén nagyon szomorú szível pakoltam össze és mértem le a cuccaimat. A három csomagom nagyon pontosan 20 kg lett, a kerékpáromat nagyon gondosan, az első kereket kiszedve, a gumikat leeresztve, a váltót és a hajtóművet papírba betekerve becsomagoltam. Aznap éjjel havazott és -10 C körüli hőmérséklet volt Helsinkiben. Reggel friss hóban érkezett meg a minibusz, amely kivitt a reptérre. Két csomag kocsira is szükségem volt a dolgaim becsekkolásához, de rendben ment minden. A kerékpáromat egy hölggyel elvittük a kulisszák mögé, megreggeliztem és felszálltam a gépre. Rigában nulla fok és eső fogadott, de volt négy órám az átszállásig. Laptoppal az oldalamon, külső merevlemezzel a hátamon felszálltam egy buszra. Nagyon modern busz volt, kártyával lehetett fizetni, a kijelzők mutatták, hogy merre járunk. Kigomboltam a bélést a kabátomból és a belvárosban leszálltam. A csomagjaimat igazgattam a buszmegálló padján, amikor se szó, se beszéd egyszer csak mellé (és félig rá a merevlemezekre) huppant egy kövér nő. Mondom, mit csinálsz. Semmi válasz. Orosz volt. Átmentem a híd alatt panorámaképet lőni a folyóról, ott meg belém szállt hátulról csöngetés nélkül egy másik muzsik. Az anyád nemi szervét! Ez se beszélt semmilyen nyelvet, csak odébb ment. Ezek voltak az első benyomások.

A városháza
Az eső szemerkélt. A külváros budapesties volt: itt-ott felújítva, máshol rohadt szépen, ahogy elmúlt hetven évben mindig. De a belváros nagyon szépen kipofozták. Szép a városháza, a templomok, az épületek. A pincérek beszélnek angolul, az utca népe és a boltok személyzete nem. Más, mint Tallinn. Mások a lettek, mint az észtek. Mindig is szerettem volna mindhárom Balti ország fővárosát meglátogatni. Három nép, három ország, három külön kultúra. Volt ott szecesszió, kő vár, park, szép utcák, folyópart és patak. Nyáron nagyon szuper hely lehet. 

Folyóparti park. Nyáron nagyon hangulatos hely lehet.
Amikor az időm lejárt, visszamentem a reptérre, majd Bécsbe repültem. Ott majdnem elsírtam magam, amikor kiderült, hogy a doboz alja kiszakadt, a villát védő csomagolást eltávolították és fél centit lecsiszoltak a kerékpár első villájából. Ehhez igénytelen trógernak kell lenni. Sem Párizsban, sem Helsinkiben nem jártam így. A Celebi nevű földi kiszolgáló cég kedves hölgye ráadásul szépen elküldött jegyzőkönyv nélkül. Ez nagy hiba volt, mármint, hogy hittem a mosolygó hölgynek és elhittem, hogy az airBaltichoz kell fordulnom. Ugyanis ők a jegyzőkönyv számát kérték kapásból. Hosszas levelezés után az airBaltic felhatalmazott arra, hogy visszamenjek a reptérre és kérjek egy jegyzőkönyvet. Erre nagy kegyesen a Celebi adott egyet a reptérre való visszautazás és a kerékpár bemutatása nélkül. A légitársaság pedig vállalja a javítás költségeit. Sokra megyek vele, mert nincs forgalmazó sem Finnországban, sem Magyarországon. De legalább vettem egy kerékpárszállító bőröndöt mielőtt kijöttem az USA-ba. Most a céggel és a helyi eladókkal levelezek. Már találtam egy szervizt Washington DC-ben, ahol meg tudom oldani a cserét. Az airBaltic meg fizet, mert vállalta – elméletben. De erről majd az amerikai élménybeszámolók egyikében írok majd.