Greenbelt-i víg napjaim

Hat hosszú év, Németország, ESA, hazaköltözés és egy válás után újra Amerikában voltam (vagyok). Finnország után furcsa volt és idegen. Magyarországról ideutazva, azonban megnyugtató. Nagyon kevés embert láttam, elég kevés autót. A környéken lakók szinte mind afro-amerikaiak, illetve ázsiaiak. Kaukázusi ember a régi Greenbeltben látok. Annyira ritkák vagyunk, hogy köszönünk egymásnak, mint amikor Chengduban jártam a 2017-es Greenbelt-i látogatásom után. Az utcák szélesek, az utak sok sávosak, a távolságok hatalmasok. Itteni éltemet és munkámat egy hotelban kezdtem. De milyen hotelben! Volt egy hatalmas ágyam, konyhám, kanapém, íróasztalom és egy vagy 50”-os televízióm. Ennek örültem a legjobban. Bedugtam egy HDMI kábellel a laptopomat és szépen, kényelmesen tudtam dolgozni, csak az íróasztal mellett lévő készüléket el kellett egy kicsit fordítanom. Minden reggel finom, meleg reggeli várt. A folyosón tudtam mosni. A portán tudtam pénzt felvenni, illetve ital és édességet venni. A folyosón tudtam mosni, az udvaron pedig egy kisebb medencében még úszni is tudtam. És persze mindenhol légkondicionált térben voltam. Rám is fért, mert ugyan nem volt melegebb, mint otthon, de nagyon párás volt a levegő. Emiatt egészen szeptemberig szenvedtem. Olyan érzés volt, mintha kalapáccsal fejbe vertek volna, amikor kiléptem az ajtón.

„Munkásszállásom” az első másfél hétben.

A megérkezésem utáni első nap délutánján meglátogattunk Marie-t, aki a szállásadónőm lett. A szállás jó helyen volt, közel a NASA Goddard Space Flight Centerhez, a Safeway nevű szupermarkethez és Greenbelt város központjához. Busszal, gyalog és kerékpárral is elérhető volt a munkahelyem. Azonban picit furcsa volt az egész. Nem adtam meg a hölgy a telefonszámát, a címét, paypallal kellett volna fizetni. Amikor odamentünk, akkor nem nyitott ajtót. Féltünk, hogy valamilyen átverésről van szó. Nem az volt, csak a hölgy egy picit nehezen szervezte össze a dolgait. Végül megegyeztünk, hogy kiveszem a szobát. Potom 1800 dollár volt egy hónapra, fürdőszobával, kéthetenkénti takarítással, közös konyha, ebédlő és nappali használattal. Heti háromszor moshattam az alagsorban lakó bérlő csendigénye miatt. És használhattam a garázst, ott tarthattam a kerékpáromat. Elég drága $1800 egy szobáért, de ez Washington DC környéke. Ezért az árért Darmstadtban és Helsinkiben három-négy szobás lakást lehet bérelni. És még Karin, a 2016-os házinénim is olcsóbb volt. És ott nem volt baj, ha minden nap mostam. A házinéni nagyon sokat beszélt, de aranyos volt. Beszélt az életéről (kameruni, élt Párizsban és utána települt ki ide), a családjáról (bonyolult) és beszélt valamennyit németül és franciául is. Egész jó, fűszeres ételeket főzött. Elment bevásárolni, amikor koronavírusos lettem, illetve jókat beszélgettünk. 2023. július 23-án költöztem át David segítségével. Ő vitte a cuccaimat, én meg lábon a kerékpárt. Ki is fizette a bérleti díjat két hónapra, mert nekem ennyi pénzem (akkor még) nem volt. Utána lezuhanyoztam, átöltöztem és találkoztunk Nilammal, aki David másik vendége volt Indiából. Karinnál lakott, így Karint is láttam, majd egy kávézóban beszéltük meg a haladásunkat a munkában Old Greenbeltben (ami Karin szavaival egy hippi tároló).

Akkora vízililiomok nyíltak a tavakon, mint egy emberi fej.

2023. július 16-án Ray és David eljött értem kocsival, elmentünk Nilamért és elmentünk a „Kenilworth Park & Aquatic Gardens”-be, a „Lotus & Water Lily Festival”-ra. A környék nem volt túl biztonságos, de ez csak pár úton rohadó motor és autó roncs mutatta (magyar szemmel). David először távolabb parkolt le, de nem érezte biztonságban az autót. Ezért Ray, Nilam és sudárságom beálltunk egy parkolóhelyre és lefoglaltuk. Jött egy hölgy, aki elkezdett szájalni, hogy menjünk odébb, ez tilos (közben mögötte állt egy rendőrautó és benne ülő rendőröket nem érdekelte az eset, nem támogatták). Ő itt és itt dolgozik, bla-bla-bla. David felesége jól kiosztotta és végül odébbálltak, David pedig leparkolt. Nagyon sokan jöttek, néhányan még kerékpárral is érkeztek. Először elhaladtunk a helyi vízművek sátra mellett, ahol újrahasznosított gumiból készült kulcstartót kaptam. Utána beértünk a tavakhoz. Felhős, párás, fülledt idő volt, de nem bántam, mert így is melegem volt. Több, töltéssel elválasztott tavat láthattunk és sétálhattunk köztük. A tavakon különféle színű, gyönyörű és hatalmas tavi rózsák virágoztak. Akkorák voltak, mint egy emberi fej. Egészen pontosan akkorák, mint az én kugli fejem. Volt, amelyik elvirágozott. A torzsáját hívták lótusznak és néhány fajta ehető volt. Néhány ázsiai (kínai?) tradicionális ruhában fényképezkedett. Körbejártunk, fényképeztünk és végül egy színpad előtt kötöttünk ki. A színpadon tajföldi, kínai, japán és más országokból érkezett táncosok hagyományos táncokat jártak. A műsor néhány buddhista szerzetes mantrája nyitotta meg. Ez furcsa volt, egy ima nem szórakozás, de biztos nem úgy gondolták ők sem. Nagyon sok féle nép gyűlt össze! Fehérek, feketék, ázsiaiak, családos emberek és idősek. Egyikük nyitott ernyővel Ray elé állt, aki szépen kérte, hogy álljon odébb. Nem tette, erre elé állt. Vicces volt, de teljesen igaza volt. Mi azért nem tudtunk egyébként odébb menni, mert eleredt az eső és Daviddel padokat és székeket ráncigáltunk be egy fa alá. (Össze voltak betonozva.) Ebéd szünet után (egy közeli lakókocsinál lehetett sült csirkét venni, persze ott is lehetett kártyával fizetni) hazamentünk.

A gaz britek ellen lázadnak a hős indiaiak. Szuper film az „RRR”, élmény volt Nilammal nézni.

Egy héttel később, 2023. július 30-án egy indiai filmet néztünk meg Washington DC-ben a „National Museum of Asian Art”-ban. A film címe „RRR” volt. Egy fiktív világban játszódik India brit gyarmatosítása idején. A két főhős egy-egy szabadságharcos, akik a valóságban sohasem találkoztak. Egészen más személyiségek, először idegenek, aztán barátok, majd ellenségek, majd újra barátok. Közben egészen szürreális, komédiába illő lassított felvételeken és irracionális trükkfelvételeken irtják a gaz briteket. A jók indiaiak, fehérek gonoszok, ügyetlenek és ostobák. A kormányzót pedig a közelmúltban elhunyt Raymond Stevenson alakította, aki sajnálatosan elhunyt a film végén, szegény, ördögien gonosz feleségével együtt. Szerencsére az unokahúguk túlélte a filmet, mert az egyik főhős szerelme volt. Ahol csak lehetett énekelni és táncolni kezdtek a szereplők, ami szervesen illeszkedett a történetbe. CGI tigrisek, farkasok és más vadállatok is szerepeltek a filmben. Annyira hosszú volt, hogy szünetet kellett tartani. A szünetben a jelenlévőket táncolni tanították. Nagy élmény volt! Persze a film előtt múzeumot megnéztük, utána pedig egy közeli botanikus kertben sétáltunk. A film közönsége nagyon változatos volt. Sok volt az indiai, de az amerikai is. Valamelyik amerikai jól öltözött volt, a másik büdös. A diverzitás és annak tolerálása az amerikai kultúra fő jellemzője lehet. Érdekes módon, nekem nem tűnt fel ennyire az előző két látogatásom alkalmával.

A Kongresszus épülete előtt, Washington DC-ben.

2023. augusztus 6-án Rayjel és Daviddel megnéztük az Oppenheimert. Nem egykönnyű film! A régi Greenbelt városrészben található egy non-profit mozi. Ott néztük meg a filmet. Végig csomót éreztem a gyomromban. A film elmeséli, hogy mi történt Oppenheimerrel az atombomba készítése előtt és főleg utána. Nem volt éppen egy szent, volt benne ágyjelenet bőven és más, kétségbe vonható dolgok is. Tudta, és a kollégái tudták, hogy ki kell fejleszteniük a bombát, mert különben a nácik fejlesztik ki és be is vetik. Sejtették a következményeket, de csak később értették meg, hogy az egész Földet el lehet az atombombával pusztítani. És akkor még nem volt hidrogénbomba. Szilárd Leót, aki rávette Einsteint, hogy írja alá az elnöknek küldött levelet, magyar színész, Haumann Máté alakította. Teller Edét nem, és egy ripacsot (vagy inkább primadonnát) csináltak belőle a filmben. (Az 1990-es években még volt szerencsém személyesen találkozni Vele a Gólyavárban, a Trefort Kertben, az akkori ELTE TTK Gólyavár nevű előadótermében.) A film után David megkérdezte, hogy miért volt annyi kiváló magyar fizikus a XX. Század első felében. Meséltem Neki a jó magyar középiskolákról és a numerus claususról. Arról azonban nem, hogy szeretett alma materem, az ELTE még mindig azt gondolja magáról, hogy csupa kis Teller Edét, Szilárd Leót és Neumann Jánost képez a fizikus szakon. Illetve azt gondolták az oktatók, amíg oda jártam. Végül persze szinte mindenki informatikus lett végül a fizikus hallgatók közül. Megjegyzem, ha a fent említett híres magyar kutatók olyan színvonalú képzést kaptak volna, mint mi, akkor az országhatárig se jutottak volna el. De ezzel nem dicsekedtem a vendéglátómnak.

A Washington emlékmű a távolban.

2023. szeptember 4-e a munka ünnepe az Egyesült Államokban, azaz hosszú hétvége. A Greenbeltből Washingtonba menő metró (ami inkább HÉV) felújítása véget ért, ezért elmentem Washington DC-be. Nem a Greenbelt állomás, hanem Lanham felé mentem, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire lehet kerékpárral megközelíteni. Nos, sokáig minden rendben volt, a Hanover és a Princes Garden Parkwayen tekertem a New Carrollton metróállomás felé. Volt kerékpárút, járda, a terep pedig enyhén hullámzó volt. A lakók szinte mind afro-amerikaiak és a latinók voltak. Aztán az út beletorkollok az Annapolis Roadba. Ez egy 2 x 5 sávos autópálya. Mellette üvegszilánkos, mocskos, szemetes járdán lehetett tekerni, majd megtaláltam a 85th utat és eljutottam a csendes New Carrollton állomásig. Onnan egészen a National Mallig mentem, ami a város közepe. Végig sétáltam, illetve tekertem a parkon. Megnéztem a Kongresszus épületét, a Washington emlékművet, majd a Lincoln emlékművet is. A Fehér Házig nem jutottam el, sőt többet nem is tértem vissza DC-be, pl. múzeumot nézni. Ugyanis a látogatásom alatt sikerült egy harmadik COVID fertőzést is összeszednem, így 2023. szeptember 5-től 13-ig beteg voltam, még a hazautat is el kellett halasztani. Ezt a fertőzést, vagy a tömegben, vagy metrón szedtem össze. Visszafelé egyébként a Greenbelt állomáson keresztül mentem.

Hét éve nem láttam ezt a tavat (Cash Lake). Fura volt visszatérni.

2017-hez képest két hatalmas előrelépés tette szebbé az életemet. Először is, kint volt a kerékpárom. Másodszor Greenbelt-i lakosként úszhattam az Greenbelti Városi Uszodában. Hat éve Lanhamban laktam, akkor csak hét közben mehettem be, vagy bérlettel, ami drága volt. Ezért kvázi kizártak. Kerékpárom nem volt, úszni nem tudtam, el is híztam szépen.  Greenbelttől északra található egy mezőgazdasági kutatóintézet. Annak a lezárt útjain kerekeztem 2016-ban és most is. Sajnos ezúttal nem sokat. Ugyanis 170 kg-osan nem bírtam úgy a párás hőséget, mint 130-150 kg-osan 2016-ban. Ezért esténként mentem el tekerni, de az sem sokat segített, mert akkor is 27 C volt és párás levegő. Végül szeptemberben, amíg COVID-os voltam, lehűlt az idő annyira, hogy el tudtam menni hosszabbat tekerni. Így, kissé korán, 2023. szeptember 16-án szombaton eltekertem a Patuxent Nemzeti Parkba. Végig mentem a 2017-ben megismert útvonalon, bementem a parkba, még a parkon túl is mentem egy kicsit. Közben szép képeket készítettem a parkban, a tó parton (Cash Lake), csak úgy a padon ülve és hazafelé menet. Jól tettem, mert az utolsó hétvégémen végig esett az eső.

Egy tipikus amerikai faház a mezőgazdasági kutatóintézetben.

Valójában nem (csak) a fentiek miatt éreztem jól magam. Kaptam egy elfogadható napidíjat, amiből megéltem. Volt hol aludnom. A munkahelyem nyolc percre volt kerékpárral, a szupermarket öt percre. A NASA-n belül minden szaklap, íróasztal, szuperszámítógép, IT támogatás és szakmai segítség a rendelkezésemre állt, amire szükségem volt. Bent a kantin kettőig volt nyitva. A szupermarket pedig este 10-ig minden nap. Tudtam dolgozni, edzeni, normális, udvarias emberek vettek körül. Boltban, orvosnál, étteremben, mindeki „Sir”-nek, azaz „Uram”-nak szólított. Nem nagy dolog, de jól esett. Rendezett környezetben élhettem és létezhettem. Ha szükségem volt mobil telefonra, csatlakozóra, cipőre, vagy ruhára, akkor meg tudtam rendelni az Amazonon és másnapra megérkezett, ingyen kiszállította a „boldogság kék autója”, azaz az Amazon saját futárszolgálata. (Kék furgonokkal szállították ki az árut még hétvégén is, amikre felírték, hogy "Vigyázat, a csomag tartalma boldogságot okozhat!". Így lett a buszokból a boldogság kék autója.) Ha nem tetszett az áru, akkor egy pillanat alatt vissza tudtam küldeni és visszaadták az árát. Az autósok előzékenyek voltak, bár sok kerékpárost nem láthattak a környéken. És volt társaságom, némi szociális életem, amit Budapestről nem tudok elmondani. Hogy milyen jó dolgom volt kint, azt akkor fogtan fel igazán, amikor visszatértem Magyarországra. De erről később.

Visszatérés Greenbeltbe

2022 októberében David és Ray, a felesége meglátogatott minket Budapesten a Wigner Fizikai Kutatóközpontban. David a látogatás végén meghívott, hogy megint menjek ki hozzá Greenbeltbe, a NASA Goddard Space Flight Centerbe. A kutatási téma THEMIS szondák adatsainak az elemzése, egészen pontosan a Föld lökéshullámának a magnetohidrodinamika elmélete által megadott tuajdonságainak összevetése mérésekkel. A látogatás hossza maximum három hónap lehet, ha fizetést akarok kapni otthon is. Kint fizetést nem, csak napidíjat fizetnek nekem, illetve költségtérítést. Ismerős a rendszer, hiszen 2016-ban és 2017-ben is már jártam kint.

NASA Goddard Space Flight Center, újra itt vagyok.

Szerettem volna októbertől decemberig kimenni, amikor nincs annyira dög meleg. Sajnos ebbe nem ment bele a Milton Friedman Egyetem, ahol tanítok mellékállásban. A mellékesre szükségem van, ezért kénytelen voltam belemenni, hogy 2023. szeptember 4-ig hazatérek. Ez azonban másképpen alakult, így, ma 2023. szeptember 17-én e sorokat még Greenbeltben írom. Az egyetemi kérése azonban jól felfordította a nyugodt tervezést. Persze későn szóltak, mert ők ráérnek, ezért májusban tudtuk elkezdeni a szükséges papírok elkészítését. Emiatt, Helsinkiből hazatérve május 28-án tudtam időpontot kérni J1 (látogató)vízumhoz szükséges interjúra az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén. Mégpedig június 28-ra. Ez nem volt éppen a legjobb időpont, de a következő július 29-én volt, sürgősségi elbírálást pedig nem kaptam. Annak rendje és módja szerint megjelentem a követségen, miután leperkáltam $180 vízum jelentkezési és $220 SEVIS díjat. (Ezt a meghívóm megtérítette.) Átvilágítottak, megröngenezték a táskámat, majd beszéltem a magyar hivatalokkal (nem volt túl kedves), majd az amerikai konzullal, aki egy igen mutatós fiatal nő volt. A vízumot megadták, pár nap múlva visszaküldték az ott hagyott útlevelemet postán. Ezután kezdhettem el szervezésni az utamat. Repülőjegyet július 14-re, illetve szeptember 2-re tudtunk foglalni. Szállást (szobát fürdőszobával) nem találtunk, ezért először egy szállodába költöztem. Alázatosan kértem a Wigner főigazgatójától, hogy adjanak fizetést, amíg távol vagyok. Elbúcsúztam a lányaimtól, anyukámtól. Közben nagy fájdalom ért: Klára barátnőm váratlanul meghalt. Tőle nem tudtam elbúcsúzni. Összepakoltam, szétszedtem a kerékpáromat és rendelte egy taxit július 14-én reggel 4-re. A reptéren kiderült, hogy a Delta Airlines ügyfélszolgálata marhaságot beszélt és előre regisztrálni kellett volna az extra csomagot (a kerékpárt). Végül megvágtak vagy 90 ezer Ft-tal és úgy vették át a bringát, amit a szürke kemény héjú bőröndbe csomagoltam. Amszterdamon keresztül repültem Washington DC-be a Dulles Reptérre. Sokáig tartott, amíg beengedtek, a poggyász felvételnél kiderült, hogy a kerékpárszállító bőröndöm összes zárja kinyílt, kivéve, amit be tudtam zárni. Majdnem két óráig tartott, amíg átjutottam az ellenőrzésen. A vámtiszt vicces volt és megköszönte, hogy vittem Neki pálinkát. Kint David várt, aki kocsival vitt a szállásomra.

Munkásszálló, medencével.

Ismerős volt a reptér, az út, a város és az autópálya is. A szállásom egy apartmanhotel volt, saját konyhám volt, mosni tudtam és kaptam reggelit, ami igen kiadós és finom volt. Íróasztalom is volt, rajta egy tévével, amit monitorként használtam. Első nap elmentünk Marihez, akihez egy hét múlva átköltöztem. Vasárnap, két nap múlva fesztiválra mentünk Rayjel, David feleségével és Nilammal, David másik vendégével, aki Karinnál, 2016-os házinénimnél lakott. De a megérkezés estéjén egyedül maradtam és kimentem vacsorázni. Nagyon furcsa volt! Az étteremeben csak afro-amerikai vendégek voltak és a személyzet egyetlen kivétellel szintén afro-amerikai volt. Később, távolabb tekerve kiderült, hogy szinte csak feketék laknak a környéken. (Persze a NASA-nál szinte csak fehérek dolgoznak.) Minden nagyon csendesnek és elhagyatottnak tűnt. Nem érzékeltem, hogy nagy lenne a forgalom. Amikor vasárnak eljutottam a Safeway nevű közeli szupermarketbe, ott sem voltak sokan. Nem így emlékeztem Amerikára. Attól tartok, hogy ez a járvány hatása lehet.

Az Amerikai Katolikus Egyetem épületei. Sok autó, emberek sehol.

Hétfőn az első dolgom az volt, hogy reggel busszal és metróval bementem az Amerikai Katolikus Egyetemhez, ami a munkaadóm. Ugyanis a NASA, mint kormányhivatal nem fizethet külföldieket, csak amerikai állampolgárokat. Erre azért volt szükség, hogy aláírják a DS2019-es formanyomtatványt, amivel az I-94-es státuszomat lehetett beállítani. Ezzel tudtam belépőt kérni a NASA-hoz. A buszon kellemes meglepetés ért. Vettem fel dollárt, de nem tudtam vele jegyet venni a sofőrnél, mint hat éve. Azt mondta az afro-amerikai hölgy, hogy csak a metrónál lehetek utazásikártyát. Kérdeztem, hogy hát hogy jutok akkor el a metróhoz. Azt válaszolta, hogy „Hát elviszlek”. És ingyen elvitt a Greenbelt metró állomásra. Képzelem, hogy mi történt volna hasonló esetben, Németországban. Az állomáson, ami valójában egy gyorsvasút volt vettem kártyát és egy átszállással hét év után belibbentem az egyetemre. Meglepetésemre volt eduroam, be tudtam lépni a wifi hálózatra Wigneres eduroam azonosítóval. Bent megtaláltam Gudrunt, aki az "International Student and Scholar Services" osztály igazgatója. Kitöltöttük a papírokat és még elmentem megkeresni a pénzügyi osztályt az egyetem telephelyén. Azt se tudták, hogy kicsoda, de engem se vártak. Baljós kezdés. Ezután visszavonatoztam Greenbeltbe és elmentem busszal a NASA Federal Credit Union bankhoz. Ott megtudtam, hogy a számlámat inaktivitás miatt még 2019-ben bezárták. Nem nyitottam újat, mert már nem volt bankfiókjuk a Goddardban. Visszamentem a szállásomra és összeraktam a kerékpáromat. A busz visszafelé Greenbelt ismerős útjain vitt keresztül. Másnap kerékpárral elmentem a PNC bankhoz és számlát nyitottam. Volt útlevelem, szociális számom, jogosítványom, ez elég volt a számlanyitáshoz. Közben rendeltem egy amerikai SIM kártyát a Tello diszkont mobiltársaságtól. Korlátlan mobilnetet ígértek, korlátlan SMS-t és hívásokat, Európába is. Innentől kezdve ingyen tudtam hívni a családomat. Azt hittem, hogy minden rendben van, mindent elrendeztem. Nagyot tévedtem. Nagyon sok dolog megváltozott, főleg az emberek. Ez nem ugyanaz az Amerika, ahol 2017-ben jártam. Persze én sem vagyok már ugyanaz az ember többé, mint 2017-ben.

Folyt. Köv.: Szórakozás, bonyodalmak, munkás hétköznapok

Visszatérés Helsinkibe

2023. május 21 és 27 között meglátogattam a Finn Meteorológiai Intézetet (FMI) Helsinkiben. Kolléganőm, Andi javasolta korábban, hogy két munkatársammal, Nikivel és Gergellyel menjek ki az FMI-be. Gergely és én beadtunk egy-egy pályázatot az Europlanet Expert Exchange Programme-jára és mindketten nyertünk 1500 eurót. A látogatás célja az volt, hogy bizonyos ismereteket megtanuljunk Ilja barátomról, azaz azt, hogy miképpen lehet szimulációkból kiszámolni a napviharok által megrángatott földi mágneses tér által keltett áramokat. A fő cél a PhD hallgatók bemutatása lett volna. Sajnos egy félresikerült főzés miatt sikerült komoly bakteriális bélfertőzést összeszednem közvetlenül a februári utazás előtt. A Niki és Gergely nem lett beteg, így utazniuk kellett. Szerencsére a finnek kedvesek voltak és szívesen fogadták őket. Sokáig azt hitték, hogy pár nap múlva én is megérkezem majd, de sajnos végül május lett belőle, mert csak akkor ért rá a fogadó fél.

Salátabár a S-Marketben. Nyami!

Tűkön ülve vártam az utat. Majdnem három hónapot kellett várnom, amíg szeretett városomat újra viszontláthattam. A Finnairnél foglaltattam járatot és az Omena Hotelban szállást a városközpontban. Jeleztem a helsinki magyaroknak, hogy jövök, majd vártam. 2023-án reptérbusszal mentem ki Ferihegyre, ahol két és fél éve nem jártam. (Nem repültem sehová 2020. november 1., a Magyarországra napja óta.) Ott szerencsésen becsekkoltam, majd egy csomó finnel kirepültem Helsinkibe. Ott kiderült, hogy a HSL (helyi tömegközlekedési vállalat) utazási kártyáim nem érvényesek, így papírjegyet vettem a metróra. A városközpontban az első utam az éjjel-nappal nyitva tartó S-Marketbe vezetett. Vettem kimért salátát: lazacot, csirkét, avokádót, szárított paradicsomot, sajtot, tojást, articsókát, továbbá Piimát. Utóbbi nagyon hiányzott. Majd beköltöztem a szállodába és belaktam az egészséges kajából. Otthon, ilyesmit ennyirért, ilyen egyszerűen nem lehet kapni.

A Finn Meteorológiai Intézet, ahol 2010-2013 között dolgoztam és még mindig nem hevertem ki.

Másnap mentem az FMI-be. Pontosabban a HSL központba. Ott lecseréltem a HSL kártyámat (és az ex-feleségemét is), majd vettem öt napos jegyet Helsinki központjába. Elmentem az Arabiáig a 6-os villamossal, majd felmásztam a dombra. Kicsit magasabb volt, mint 2018-ban, lógott a nyelvem, mire felértem a tetejére. Átvágtam az egyetemi épületeken és elém tárult az FMI modern, napfényes, kényelmes, mégis ízléses épülete. Vendéglátóm, volt irodatársam és udvari sofőröm a NASA-nál Ilja már várt a földszinten. A belépő elkészítése után (amely nem tartott négy hétig, mint később a NASA-nál), felmentünk a második emeletre. Oda költözött az osztályom maradéka: Ilja, Tiera, Kirsti, Ari, Liisa, Max, Stephan és még pár ember. Fura belegondolni, hogy amíg én az USA-ba mentem, Sopronba ingáztam, Potsdamba és NASA-ba utaztam, ezek az emberek ott dolgoztak, élték az életüket, élvezték a modern munkakörnyezetet és az emberi fizetést. Egy open office helyen kaptam helyet és mindjárt két monitort. Kényelmes volt, finn módra, azaz nagyon. Első nap Iljával és Maxszal ebédeltem, majd részt vettem a csoport heti gyűlésén. A nap szépen sütött, ezért kimentünk a szabadba és sétálva beszélgettünk. Persze nem sokáig bírta a sportos Tiera a rendes utakat, ezért egyszer csak felmentünk a sziklára és közben társalogtunk. Bemutattam magamat az új kollégáknak, elmondtam, hogy miért jöttem és mivel foglalkozom. Az értekezlet után kora délután Tiera mesélt az az űridőjárás előre jelzési módszereikről. Nagyon tanulságos volt. Utána Ari szánt rám időt. Ő a geomágnesesen indukált áramok nagy szakértője, de amire szükségünk volt, azt már elmondta a többieknek. Helyette egy másik, igen érdekes témáról beszéltünk. Ari szeretett volt főnökasszonyom, Minna projektjében dolgozik és katasztrofális űridőjárás eseményeket gyűjt össze. Ez most éppen nagyon érdekel, továbbá beszéltünk arról, hogy a katasztrófavédelemnek milyen előkészületeket kellene tennie, hogy felismerjen egy extrém napvihart és a következményeit, majd elhárítsa a közvetlen következményeket.

Vendéglátóim.

Hétfőn munka után elsétáltam a napsütésben Pasila (Helsinki egy városrésze) felé. Ott volt egy Prisma nevű szupermarket, amelyhez tartozik egy S-Pankki nevű bank. Szerettem volna ügyeket intézni a fiókban. Megnéztem a helyet, ahol Sára lányom majdnem megszületett a kórházba vezető úton, elmentem az uszoda mellett, ahol olyan sokat edzettem, besétáltam a házak közé és elmentem a Lidlhöz, ahol először kezdtük meg a vásárlásainkat friss házasokként Anna-Marival. Ellenőriztem, hogy az uszoda belépőkártyámat még elfogadják-e. (Elfogadják.) És sajnos azt tapasztaltam, hogy a Pasila vasútállomás sokkal messzebb van, mint gondoltam. Pontosabban: a felszedett plusz kilók erősen lelassítottak. A Lidl zárva a volt, a vele szemben lévő Alko (az állami monopólium italboltja) helyén pedig ruhabolt üzemelt. Mi történt itt? Csak annyi, hogy a Pasila vasútállomás felett felépítettek egy szörnyet. Egy három felhőkarcolóból álló szálloda-pláza-vasútállomás izét. Olyan nagy volt pláza, hogy mire elértem a másik végén lévő Prizma szupermarketet, az S-Pankki már bezárt.

Az új szörnyeteg. Itt dolgozik Ildikó, akitől a csokit kaptam.

Csodálatosak a finn esték! Nyáron olyan sokáig süt a Nap, hogy nagyon sokat lehet a szabadban lenni. Pasiláról bementem a városközpontba és vacsora után néztem. Sajnos az olcsó helyeket a Kaisaniemin és a Kamppi alatt bezárták. Sétáltam egyet és a régi, kedvenc kínai svédasztalos éttermünkben vacsoráztam. Utána kötszert vettem a két héttel korábban átszúrt kezemre, és ellenőriztem, hogy az egyik gyógyszertárlánc hűségkártyája még érvényes-e. (Nem volt az. Már nem is használtak kártyát, csak szociális számot.) A hotelszobám kényelmes volt, jómagam azonban rendkívül kimerült voltam. Annyira, hogy másnak nem tudtam időben felkelni. Ezután, miközben felértem a FMI dombjára elkezdtem öklendezni, mint amikor a Miltonba megyek reggelente tanítani. Amikor megérkeztem az intézetbe, az FMI-be, akkor le kellett ülnöm lihegni. Szegény  Ilja barátom nem tudta mire vélni a dolgot. Az ő munkája (országa) nem ilyen gyilkos. Igazándiból nem is tudom elmondani, hogy utána mit csináltunk. Beszéltünk a projektről, találkoztam emberekkel, megbeszéltük, hogy csütörtökön adok elő. Munkaebédet tartottam Yannal, aki irodatársam volt, találkoztam Engeniyjel, akivel együtt dolgoztam egy cikken. Beszéltünk a tudományról és a háborúról. Közben Ilja szegény ki-be engedett az FMI-be, mert mágneses kulcsot nem kaptam. Ha kimentem kávézni az előtérbe, akkor is vissza kellett engednie. Egyik alkalommal találkoztam Ari-Mattival, aki az elhunyt Karcsi kollégám jó barátja volt. Meséltem Karcsi haláláról és sok más dologról. Közben ott ült mellette egy brit posztdokja, aki 2010 óta folyamatosan ott dolgozott. Fájt a szívem, na. Egy másik alkalommal Eijával találkoztam, aki a Sodankylai Geofizikai Obszervatórium igazgatója lett. Ezzel egyenesbe került, mert sokáig kérdéses volt, hogy hol fog dolgozni. Pedig nagy tudású, tehetséges kolléga, csak nem olyan finn volt, aki benne van a pixisben. Milyen ismerős a helyzet. ☹

Szívhez szóló ajándékot kaptam.

Munka után Pasilán magyar barátokkal, a Magyar Keddesekkel találkoztam. Megírtam Nekik, hogy jövök, vártak. Eljött, Ildikó, Zoli, Lehel, Feri és a sokan mások. Kaptam ajándékot is, nem is tudtam mit kezdeni vele. Azonban attól tartok, hogy csalódást okoztam nekik. Nem ugyanaz vagyok, mint aki elment. Németország, aztán Magyarország, a válás, az infláció, meg az egész életem totál kicsinált. Voltaképpen arról szólt az este, hogy kipanaszkodtam magam. Nem volt jó ötlet, valaki meg is orrolt rám emiatt, teljes joggal. A Magyar Kedd mindig is egy ismerkedő hely volt. Te ki vagy, mit csinálsz, hogy kerültél ide, hogy érezed magad. No, most alig viselkedtem így. Pedig nem az én életem az érdekes már, hanem az övék. Ők élnek külföldön. Megittam egy sört, előtte megvacsoráztam egy másik svédasztalos büfében a Pasilán. Utána hazamentem a hotelbe.

Az Aalto Egyetem egyik épültének az előcsarnoka. Sok fa, fény, finn építészet és kényelem.

Szerdán kimentem Espooba, az Aalto Egyetemre, meglátogattam kedvenc főnökömet, Esát. Nagyon nehezen keltem fel, borzasztó kimerültnek éreztem magam. De ennek köze nem volt az utazáshoz. Egyszerűen ennyire kicsinált a két munkahelyem és az élethelyzetem. Jelentős késéssel értem, ki, amit jeleztem. Időközben felépült metró, sőt, már villamos is járt az egyetemi épületek között, igaz, csak próbaüzemben. Esával beszélgettünk az együttműködési lehetőségekről. Ő is nagyon kedvesen fogadta a kollégáimat. Sajnos alig csinál már hibrid plazmaszimulációkat. Nincs rá embere, de pályázati pénze se. Szívesen fogadna valakit, ajánlottam Gergőéket. Most mérnök MSc hallgatókkal műszereket épít. Sajnos látszott, hogy tényleg alig volt már ott valaki a régi csapatból. Megebédeltünk és beszéltünk egy pályázatról, amit együtt adnánk be. Kora délután elbúcsúztam tőle és elindultam kifelé, meglátogatni egy baráti házaspárt Espoo szélén.

Viiki utcakép. 

Visszaérve a szállodába megírtam a másnapi előadásomat. Közben elpusztítottam az ajándékba kapott csokoládét. Pár óra alvás után időben beértem az FMI-be és a földszinti előadók egyikében és online előadtam a tanítványom, Munkhjargal eredményeit. Hasznos kommenteket kaptunk, amit beleépítettünk a dolgozatába. Utána beszéltem Mariával, korábbi házinénimmel, aki most az utazás szponzora volt. Beszéltem katonai űridőjárás ügyben Kirstivel. Vele sokszor találkoztam, amíg Németországban dolgoztam. Sok hasznos tanácsot adott. Még aznap beszéltünk a közös szimulációinkról Iljával, aki elvitt a Viiki Prismába azzal az autóval, amivel Amerikában is fuvarozott. (Ott vette és olcsón behozta Finnországba. Az apukája, aki szilárdtest fizikus tanácsolta Neki ezt. Nem járt vele rosszul.) Ott végre valahára bejutottam az S-Pankki irodájába. Nem akartam, de végül bezártam a számlánkat Anna-Marival. Ezek után buszra szálltam és elmentem Ferihez, aki Viikiben lakott. Beszélgettünk a magánéletéről. Elmondta, hogy mennyire rosszul bánnak vele a finnek. Figyeltem és tanultam – jómagam ezért mentem el. Azért, mert bármit akartam csinálni, bárhová jelentkeztem, elkaszáltak, mert nem vagyok finn. A beszélgetés megnyugtatott, pontosabban erősen hozzájárult ahhoz, hogy megnyugodjon a háborgó lelkem. Hiszen, amióta a családom Németországba költözött, azt mondogattam magamban, hogy miért hagytam ott Finnországot. Hát ezért: mert nem lehettem volna ott más csak munkanélküli, takarító, hamburger árus. Ilyenek a finnek. Nem mondok rájuk semmit, mert kiderült, hogy ilyenek a németek is, csak az Übermenschek nyíltan csinálják és sokkal bántóbban.

Este tíz óra, de a Nap süt és még világos van. Csodálatos, soha sem tudtam betelni vele.

Amikor végeztünk, akkor még világos volt és sütött a Nap. Mindig imádtam a hosszú északi nyári napokat és a hosszú északi alkonyokat. A busz bevitt a belvárosba. Ott egy kicsit sétáltam, majd saláta vacsora után belezuhantam az ágyba. Másnap sokáig aludtam, majd elmentem a KELA-ba, a finn társadalombiztosításhoz. Egész egyszerűen nem hagy nyugodni egy régi, 2018-as ügy. A lényeg, hogy a finnek úgy vették, hogy minden járulékot megkapok Németországban, ami a gyerekeknek jár. A németek pedig nem fizettek semmit, csak a családi pótléknak azt a részét, ami több volt, mint a finn. Korábban ilyen arányos fizetést állapítottam meg magyar-finn viszonylatban, csak a finnek többet fizettek, mint a magyarok. Nos, azt a pénzt kapta Anna-Mari, amíg Ő Finnországban, én pedig Németországban éltem. Kb. 3000-4000 eurót bukott rajta. De nem járt utána, az én utánajárásommal pedig nem törődtek. Töröltem a volt feleségem hozzáférési jogát az ügyeimhez és megállapodtunk, hogy felhívnak pár hét múlva telefonon. Akkor kiderült, hogy a finnek a Familienkasse-nak küldtek leveleket, közben két másik hivatallal is levelezniük kellett volna. A kis naivak azt gondolták, hogy majd átküldik az anyagokat a másik helyre. Nos, nem küldték. De azóta sem intéztek semmit, legalábbis nem kezdett el dőlni a zsé Finnországról Pécsre.

 

Itt vagyok, újra itt vagyok Jakomakiben, ahol olyan boldogan éltünk a családommal.

A KELA után sajnos a közeli indiai vendéglőbe már nem tudtam elmenni ebédelni, mert bezárt, de a kedvenc kínasvédasztalos büfénkbe, igen. Utána elmentem a Kaisaniemihez, ahol az OP-Pankkinal (a finn bankom) volt egy fiókja. Két ügy miatt mentem oda: az egyik az, hogy a volt feleségem teljesen elveszítette a befolyását a számla felett és szerettem volna legalább azt elérni, hogy küldjenek neki egy egyenleget. A másik pedig az volt, hogy pénzt akartam berakni a saját számlámra. Az első ügyben semmit sem tudtam intézni. Nagylelkűen megengedték, hogy befizessek a számlámra pénzt. A fiók egyébként csili-vili, hiper modern volt. A bankár kiasszonyok pedig igen dekoratívak és értelmesek.

A ház, ahol éltünk.

A Kaisaniemin felszálltam a metróra és kinetem Espooba. Ott Bettivel, Andrással és a kisfiúkkal találkoztam. Ők valahol messzebb laktak, de elém jöttek, hogy könnyebben tudjak utazni. Egy óra dumálás után elindultam visszafelé, egészen pontosan kimentem Jakomakibe. Oda, ahol 2011-2018 között éltünk, ahol a lányaim születtek és a játszottak, ahol egyszerre voltam boldog és boldogtalan. Boldog, mert együtt éltem a családommal. Boldogtalan, mert nem találtam semmilyen munkát 2014 és 2016 között. Későn, nyolc óra után értem ki. A Nap még ragyogóan sütött. A 77-es busz vitt ki, de más útvonalon, nem az autópályán, hanem a Malmi Reptér mellett, ami körül síeltem, kerékpároztam és ahová ebédelni jártunk. Láttam az új házakat és az még újabb Lidlt. Majd befordult a busz a Kalteentiere és megérkeztem. Elmentem a házak között a közeli játszótérre, ahol Bogyó (mostmár Dorka) játszott a magas hóban. Ahol Babóczával (mostmár Sára) fényképeszkedtek egy nagy sziklán. Bementem a lépcsőházunkba, felmentem a lépcsőkön, amelyeket annyit koptattam, egészen a lakásunkig, ahol már mások laknak. Fényképeket készítettem az ablakból a játszóterünkről, ahol annyit voltam a lányokkal. Bementem a játszótérre és fényképeztem. Elindultam az ovi felé, ahol annyit mentünk Dorkával. Lefényképeztem a kövünket, amit Dorka annyira szeretett. A helyet, ahol először épített hóembert Dorka. Lefényképeztem az ibolyabokrot, ahol Anna-Marival és Dorkával, majd a lányokkal fényképezkedtünk. Lekaptam a bokrot, amin „golyók” nőttek, mert Bogyó csak egy van. Lefényképeztem az óvodát, ahová Dorka járt, sőt be is mentem a nyitott udvarra. Fényképezkedtem, ahogy csak tudtam. Ezek után lementem a fenyőfák között az úton, ami Leikkipuistóhoz (nagy játszótér) vezetett. Az iskola, a közösségi ház, egy másik óvoda és a Leikkiouisto fele eltűnt. Iskolát építettek a helyén, de űrkutatóközpont is lehetett volna, annyira modern volt. A hoki, foci és kosárpályák megmaradtak, a maradék helyen új, kisebb játszótereket hoztak létre. Átmentem az iskolaudvaron és benéztem az uszoda ablakán. Már zárva volt. Utána fedeztem fel, hogy egy óvoda és a közösségi ház eltűnt. Bementem az S-Marketbe és vettem valami innivalót. Jó volt az ismerős polcok között járni. Az egyik szomszéd fia is ott volt, de nem ismert meg. Ezután elmentem a könyvtár mellett és elsétáltam az újabb házak felé. Leültem a napfényben az egyik hintaszékbe és elmerengtem a világ dolgain. Megértettem, hogy Finnország, Helsinki, Jakomaki itt van. Nem veszett el, nem is változott sokat (bár több külföldit láttam és néhány kövér finn is). Bármikor visszatérhetek. Csakhogy a családom nem itt van. Dolgom nem itt van. Ha tehetem és lesz rá valóm, akkor egyszer visszatérhetek ide. Addig azonban „mindenütt jobb, mint otthon” jeligére oda kell mennem, ahol szívesen látnak, és minél közelebb kell lennem a lányiamhoz. Ellentmondásos módon ezt Magyarországon élve a legnehezebb elérnem.

A sziklánk Bogyóval, amire felmászott minden reggel, amikor oviba menünk.

Ezek után felszáltam a 75-ös buszra és az autópályán elsuhanva életünk jelentős állomásai között bementem a városközpontba. Ott, lassan elsétáltam Senaatintorira, felmentem a lépcsőn a székesegyházhoz, lefényképeztem a teret és a tengert. Onnan elmentem a kikötőbe és megnéztem a tengert. Amikor már annyira besötétedett, hogy nem tudtam fényképezni, végig sétáltam Esplanadin (hosszú park, méregdrága üzletekkel körbevéve) és visszamentem a szállásomra. Aznap, az utolsó salátavacsora után, még egyszer elhagytam a hotelt. Megnéztem az új könyvtárat és városrészt a vasút mentén. Nagyon elcsodálkoztam azon, hogy hajnali 2-kor a Vénusz még nem nyugodott le. Nem kellett volna. Ha Nap alig bukik a látóhatár alá, akkor a hozzá közel található bolygó sem fog. Ugyanez igaz az újholdra is.

Jakomaki újabb házai az esti napfényben.

Másnap már csak annyi dolgom volt, hogy fogyi szeleteket, és Moominos ajándékokat vegyek magamnak és a lányaimnak a közeli Tokmanni boltban. (Értelemszerűen nem ők kapták a fogyi szeleteket.) Ezután kimentem a reptérre. Ott egy kisebb csalódás várt rám. Kerestem a hotelt, amivel szemben volt egy kantin, ahol önkiszolgáló módon lehetett finn ételeket kapni. A hotel még létezett, bár az egész repteret lerombolták és újraépítették körülötte. Az étterem azonban zárva volt már szombaton délután.

A katedrális a Senaatintorin.

Ez egy szakmai út volt, de nyilvánvalóan nem a professzionális része volt érdekes. Hanem az, hogy elrendeztettem a dolgaimat, amiket nem tudtam lezárni 2018 és régi barátokkal találkozhattam. És ennél is fontosabb, hogy rendet tettem a fejemben. Akár hogyan is alakult az életünk, oka volt annak, hogy eljöttünk onnan. És most nem ott van dolgom, nem ott várnak rám. Ezeket a sorokat Greenbeltben, Washington DC-től 20 km-re írom. Hat év után, újra Davidet látogatom. Haladok a dolgaimmal, itt képes vagyok tudománnyal foglalkozni. Közben rendbe jön az anyagi helyzetem. Otthon két állás még az élelemre és a lakhatásra sem elég. Itt elég egy is a megélhetéshez. De erről inkább majd máskor írok.