A túrám útvonala Finnország nyugati partvidékén.
Egy év után végre visszatérhettem a félbehagyott
Turku-Vaasa-Oulu túra útvonalára. Sajnos e blog bejegyzést
majdnem két évvel később, 2015 márciusában írom, de sokkal
több dologra emlékszem, mint a Tampere-Hämeenlinna-Helsinki
túrámról.
 |
Egy kis láblógatás a jéghideg vízben.
|
2013 július 11, Seinajoki-Vaasa, xxx km: Első nap elutaztam
Seinajokiba vonattal. Azért oda, mert onnan csak átszállással
lehet tovább menni Vaasaba, ahol a túrát kénytelen voltam feladni
2012-ben. Kerékpárral átszállni még Finnországban sem szeretek
– inkább tekertem 100 valahány km-t. Sajnos elromlott a
mozdonyunk még J
ärvenp
ääban,
így jelentős késéssel érkeztünk Seinajokiba. Ebből csak annyit
vettem észre, hogy kora délelőtt helyett dél körül értünk be
az állomásra ugyanis elaludtam az álló vonaton. Minden rosszban
van valami jó. Hétköznap déltájban találtam egy svéd asztalos
mexikóivendéglőt. Ebéd után nehezen találtam ki a városból,
de aztán azonnal megálltam fényképezni a Kyrönjoki hídjánál.
Napfényes, szép meleg, derült idő volt. Hamar átértem
Ylistaroba. A falu után találtam egy kiépített kerékpáros
pihenőhelyet a Finnországban elmaradhatatlan grillezővel és a
horgászathoz épített stéggel. Belelógattam a lábamat a barna
hordalékkal teli, jéghideg vízbe, hátradőltem és élveztem a
nyugalmat, ami régen nem adatott meg nekem. Ezután sík terepen
tekertem, de többször eltévedtem és igen sokat navigáltam, mire
beértem a reptér után a régi Vaasaba, amely leégett a XIX.
században, ezért csak egy vár és egy katedrális rom maradt
belőle. Fényképeztem, majd igen nehezen, de délről, a
tengerparton betaláltam a városközpontja, a Sokos Hotel Vaakuna
Vaasahoz, ahol két éjszakát aludtam. Meg akartam ugyanis nézni az
Ostrobothniai Természettudományi Múzeumot és a közeli Kvarken
szigetvilágot, ahová egy évvel korábban nem mertem rossz
kerékpárral elindulni.
 |
A szigetvilágba vezető híd a leghosszabb Finnországban.
Egész
(vitorlás) hajók férnek át alatta és a tetejéről
a kilátás
gyönyörű. |
2013 július 12, Vaasa, xx km: Vaasa és Pietarsaari/Jacobstadt
között nem találtam szállást (pontosabban a kiszemelt kemping
sem a telefont nem vette fel, sem a leveleimre nem válaszolt), ezért
úgy gondoltam, hogy rápihenek erre a 160 km-s szakaszra. Reggeli
után kicsit rohangáltam a környéken, mert valami feltörte a
lábamat és egy ruhadarabon elszakadt. Kicsit nehezen, de a főtéri
K-Citymarketben találtam erős fekete cérnát és tűt (amikor nem
csomagolok, akkor mindig kell túrán) és sebtapaszt. Ezután
elmentem az Ostrobotnia Múzeumba. Ez a Kvarkenről szólt, a közeli
szigetvilágról. Nagyon érdekes a kialakulása. A gleccserek ott
érték el a tengert és a hordalékuk lerakódott a lábuknál,
kisebb-nagyobb kövekből álló sort alkotva. A jég persze mozgott,
így párhuzamos sorok alakultak ki. Amikor a Jégkorszak véget ért,
mindent elöntött a tenger. Azonban a földkéreg besüllyedt a több
kilométer vastag jég súlya alatt és most még mindig évi 9 mm-t
emelkedik a partvonal. Emiatt a víz alól szépen előbukkannak ezek
a párhuzamos kősorok. A víz elég édes, sok a madár és gazdag
az élővilág. Itt a legszűkebb a Botteni öböl és a svéd
partokon szintén van egy hasonló szigetvilág. A két parttól
legtávolabbi sziget távolsága alig 25 km, míg a partok 80 m-re
vannak. A tenger alig 20 m mély, 2000 év múlva ott szárazföld
lesz. Ostrobotnia (a Botteni öböl keleti partja) önmagában
érdekes. Sok a meteor kráter a környéken és ez egész lapos,
mint az asztal. Találtak a jégkorszak előtti emberi életre való
nyomokat egy jég által befedett, de le nem pusztított barlangban.
 |
| A nevezetes Kvarken. Ez tényleg a világ vége. |
Miután a múzeum bezárt délután négykor, visszamentem a hotelbe,
átöltöztem és nyeregbe pattantam. Ez kicsit kései időpontnak
tűnik, de arrafelé júliusban este 11-kor megy le a Nap és utána
sincs sötét – szerencsére. A sebességemet fokozandó semmit sem
vittem magammal, csak vizet, tartalék belsőt és szerszámokat.
Kitekertem a városból és rátaláltam a szigetekhez vezető útra.
Itt jött az első meglepetés. Az útikönyvem 30km-s túráról
írt, végig kerékpárúton. Nem vettem észre, hogy egy irányban
és a szigetek pereméről. Az odavezető út mellett sem volt
bringaút, ami a körülmények szerencsétlen alakulása miatt
visszafelé több biztonságot adott volna. A szigetekre Finnország
leghosszabb hídja vezet, amely alatt egész vitorlás hajók is
elférnek, azaz jó magas volt. Előtte egy kis strandot találtam,
pihenőt, ahonnan le tudtam fényképezni magát a hidat. A hídról
pedig csodálatos fényképeket készítettem a világról. Valójában
semmi más nem szerepel a képeken csak víz, sziklák, a kék
égbolt, a Nap és pár hajó, de nekem a tenger látványa még
mindig csodálatos, hiába élek itt már ötödik éve. Tengernyi
fénykép készítése után továbbtekertem, majd a sziget
belsejében Björköby felé fordultam. Az út végén kikötő várt,
egy parkoló, egy kocsma és kicsit messzebb, már földúton egy
magas, fából ácsolt kilátó. A tövében hagytam a bringámat
lezáratlanul (erről majd le kell szoknom, ha hazaköltözünk) és
nekiálltam a fotózásnak. Itt tényleg lehetett látni, hogy
párhuzamos vonalakból, kőrakásokból áll a szigetvilág. Amikor
meguntam, feltöltöttem a kulacsaimat és vettem pár szendvicset a
büfében, majd hazaindultam. Fél km után éreztem, hogy nagyon
rugózik a bringa, defektet kaptam a hátsó kerekemben. Semmi baj!
Kicseréltem a belsőt és felpumpáltam. Elindultam és azon
gondolkodtam, hogy akkor most járjam-e be a másik irányt is
Söderudden felé. De erre nem került sor, ugyanis a tartalék belső
szinte azonnal ereszteni kezdett: lyukas volt. Ez katasztrofális
helyzetet teremtett. Ott álltam 50 km-re a semmi közepén és a
gumijavító készletem a hotelban maradt. Először hátra akartam
rakni az első, jó belsőt. De aztán kétségek fogtak el: hátha
tüske van a külsőben, amit nem érzek (nem volt), de ami kiszúrja
a maradék belsőmet is? Végül az eredetileg elöl lévő belsőt
és a külsőt is hátra raktam és rettegve felpumpáltam.
Szerencsére nem eresztett, ezért nem kellett tolnom 50 km-t a
cangát. Ami rám várt azonban nem volt sokkal jobb. Előre raktam a
lyukas belsőt (és az eredetileg a hátsó keréken lévő külsőt)
és felpumpáltam. A súlyom kb. 30%-a jutott rá, ezért lassabban
eresztett le. Felpumpáltam, majd amikor már alig volt
kormányozható, illetve ütött a szelep, akkor leszálltam és
megint pumpáltam bele. Odafelé két és fél óra alatt tettem meg
az utat. Visszafelé volt vagy négy-öt. Szerencsére nem volt
teljesen sötét, de amikor a város bejáratánál eltévedtem,
akkor már sírtam a kimerültségtől. Végül egy hurok megtétele
után beértem a központba hajnali kettő felé. Emiatt alig hat
órát aludtam a másnapi hosszú szakasz előtt - ennyit a
pihenőről. Dühített, hogy ha elviszem az egyik táskámat
gumifoltozóval, akkor tíz perc alatt meg tudtam volna javítani a
hibát. Később, elalvás előtt az is eszembe jutott, hogy talán
még taxit is hívhattam volna. Ingem-gatyám ráment volna (50km-re
voltam Vaasától), de nem szenvedtem volna annyit. Késő bánat –
legközelebb inkább elrakom a gumijavító készletet.
 |
| A Vaasai Egyetem. Ide szívesen visszatérnék. Szeretem ezt a
várost. |
2013 július 13,
Vaasa-Uusikaarleppyy/Nykarleby-Pietarsari/Jacobstadt, 160 km: Reggel
kómás étkezés és extra adag kávé után kerestem megjavítottam
a bringámat. Majd kerestem egy bringaboltot és vettem egy extra
külsőt, a régit, ami cserbenhagyott, pedig kidobtam. Persze ott
fel is fúvattam öt barra a kerekeimet, mert a pumpámmal alig 3-3.5
bart tudok elérni. Tudna többet is, de fél óránál nem szeretek
többet pumpálni. Majdnem dél volt, amikor elindultam a már ismert
útvonalon. Elhaladtam a teljesen üres egyetemi kerület mellett és
bementem fényképezni. Észak felé hagytam el a várost és sokáig
kerékpárutakon tekertem. Vicces, hogy sok finnek annyira hiányzik
a tél és a síelés, hogy egysoros görkoriznak síbotokkal. Persze
ezt a bringautakon teszik, amelyek minősége kiváló. Kicsit
nehézkes őket megelőzni. Nem azért, mert annyira kapálódznak,
hanem mert a sebességünk nagyjából azonos emiatt többször
szoktuk előzni és visszaelőzni egymást. A nagy előzgetésben
megint eltévedtem. A 7251-es úton begurultam Sepänkyläba.
Ez nem is volt akkora baj, ugyanis a kijelölt út megkerült volna
egy tavat, én pedig igyekeztem levágni a kanyarokat, ahol csak
tudtam. Ebben a faluban pedig kiértem az északra vezető 8-as útra.
Az út elég forgalmas, ami nem életveszélyes Finnországban, de
nem szeretek benzingőzt inhalálni a túráimon. Most mégis ezt az
utat választottam. A forgalom nem volt túl nagy, kora délután
találtam egy vendéglőt, ahol meg tudtam ebédelni. (Ez nem
svédasztalos hely volt, de a korlátlan saláta és kávéfogyasztás
benne volt az árban.) Pont ott kezdődött egy természetvédelmi
terület. A 7260-as utat elérve letértem a 8-as útról és
betekertem a szigetek közé. (Azért írok útszámokat mert
semmilyen település nem volt a közelben, amit helyettük
beírhatnék. Ezért kellett aznap 160km-t tekernem.) Gátakon,
tenger mellett és tengertől körbevéve tekertem, majd Oravainen
előtt visszatértem a 8-as útra. A falu előtt egy domboldalon egy
emlékmű hirdette az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) háború egyik
döntő ütközetét. A falu nem hagyott mély nyomokat bennem, de a
kifelé vezető kerepékárúton egy olyan 50-es bácsi (anyám,
időközben én meg negyvenes lettem) csatlakozott hozzám. Jót
“beszélgettünk”, pedig ő nem beszélt angolul, én meg alig
makogtam valamit finnül. Végül úgy váltunk el, hogy jó finn
tanulást kívánt. Volt benne egy jó adag irónia és igaza volt,
hiszen már három éve éltem Finnországban. Ez az átka az elit,
nemzetközi munkahelynek, ahol angolul beszélünk a helyi nyelv helyett. Ekkor már erősen esteledett, kilenc óra
is elmúlott. Emiatt letértem a kijelölt útról és a 749-es úton
száguldottam Nykarleby/Uusikaarlepyy felé. Ez egy elég átlagos
(azaz minden kényelemmel felszerelt) kisváros volt. Egy folyó
keresztezte utamat és a várost. Annak partján terült el a
kemping. Nem zárták be, üzemelt, számos lakóautó és sátor
között vidám kacagás vitt hozzám a víz. Nagyon mérges lettem,
mert hiába hívogattam őket. Emiatt akkor még hátra volt 20 km és
a Nap már nagyon északnyugat felé hajlott. Maradtam a 749-es úton
és szántóföldek között gurultam be Jacobstadt/Pietarsaari-ba.
Addigra a Nap már lenyugodott. A város egyetlen szállodáját
percek alatt megtaláltam. Megfürödtem és már nem vesződtem a
vacsorával, azonnal ágyba bújtam a parkolóra néző ablakú
szobámban.
 |
| Pietarsaari/Jacobstadt. Tipikus finn kisváros. |
2013 július 14, Pietarsaari/Jacobstadt-Kokkola, 50 km: Másnap
reggel igen nehezen ébredtem és még nehezebben mozogtam. 130 kg-an
letekerni 160 km-t egy picit megerőltető. A hotelban megszálló
kerékpárosok közül én jelentkeztem ki utoljára. Kicsit
szétnéztem a városban. Volt ott Dressman, S-Market és
K-Supermarket, városháza, pár nagy téglaépület és faházak.
Nem siettem, alig ötven km-t kellett letekernem Kokkoláig. Az utam
szigetek között, erdőben és gátakon vezetett. Délután négy
felé értem be a Kempingbe a tengerparton Kokkolában. Ott egy
faházat béreltem – sajnos egyedül. Víz nem volt a házikóban,
de villany és hűtő igen. A vizesblokk tiszta volt, mint minden
finn kempingben. Volt büfé a recepciónál, ott wifin keresztül
internetelérés és csodálatos kilátás a tengerre. Fürdés és
átöltözés után besétáltam a közeli csatorna (vagy folyó?)
partján a városközpontba. Elég messze volt. Ott körülnéztem,
meguzsonnáztam egy taj büfében (nem, nem volt svédasztalos), majd
további séta után megvacsoráztam a megváltó RAX büfében.
Annyira kimerült voltam, hogy elfelejtettem fizetni a taj
kajáldában. Jobbára előre kell fizetni Finnországban, itt utólag
kellett. Elég kellemetlen volt. Ezután vissza battyogtam a
csatornaparton a kempingbe. Ott utánanéztem a vasúti menetrendnek.
Kiderült, hogy vágányzár van és csak buszok járnak az
Oulu-Helsinki vonal egy részén. Biztos felvették volna a bringát,
de ez nem volt jó hír. Éjfélkor még világos volt, de magamra
zártam a házikóm ajtaját.
 |
Kalajoen Hiekkasärkät: a második homokos strand, amit
Finnországban láttam. |
2013 július 15, Kokkola-Kalajoki, xx km: Reggel a lehetőségekhez
képes gyorsan összecsomagoltam és elindultam a vasútállomásra.
Kérdésemre, hogy haza tudok-e jutni Helsinkibe, azt válaszolták,
hogy nyugodjak meg, az éjszakai hálókocsis vonat felveszi a
bringámat (ezt nem jelölte semmi a menetrendben) és megszakítás
nélkül utazik Helsinkibe. Ezután elmentem ebédelni a taj büfébe,
ahol hétfő lévén svédasztalos menü volt. Ezután bevásároltam
a közeli Prizmában és megkezdtem a napi etapot. Szinte csak
benyomásokra emlékszem az útról. Mellékutakon tekertem,
igyekeztem a sokkal forgalmasabb 8-as utat elkerülni. Sokszor
navigációs problémáim voltak. A táj lapos volt, mint egy asztal.
Himala után szó szerint Isten háta mögötti helyeken tekertem,
majd volt egy földutas kitérő, ahonnan nehezen találtam vissza a
nyolcas útra. Ezután vettem észre egy nagyon furcsa dolgot. A
fenyőfák szinte kizárólag vörös törzsűek voltak (vörös
fenyő?), a magasságuk pedig sokkal alacsonyabb volt, mint
Helsinkiben. Nem volt aljnövényzet, de nyírfák sem. Ha láttam
nyírfát az út mellett a következő napokon, az elégé bokor,
vagy cserjeszerű volt. Valószínűleg átléptem egy
éghajlati-növényzeti zóna határt. Hamarosan beértem Kalajoen
Hiekkasärkätba, azaz egy
üdülő-pihenő övezetbe. Itt már szemerkélt az eső. Először
nem is láttam, hogy miért tömörülnek a hotelek annyira. Betértem
egy út menti ABC üzletbe. Ez egy márkanév, benzinkutat jelent
szupermarkettel és meleg étkezési lehetőséggel. Megvacsoráztam,
amire később nem lett volna lehetőségem. Majd felfrissülve
tekertem tovább a kijelölt úton, amikor Yyteri után Finnország
második homokos strandjára bukkantam. A homok színe egészen más,
vöröses volt. A tenger nem mélyült annyira, sokszor kövek,
sziklák álltak ki belőle. Sőt látszott, hogy a távolba
homokpadok vannak, amelyek közül egyik-másik elérte a
vízfelszínt. Fürdeni nem volt kedvem, mert sajnos szemerkélt ez
eső. Innentől kerékpárúton tekertem be “Halasfolyóba”, azaz
Kalajokiba. Ott elég gyorsan megtaláltam a hostelt, ahol szállást
foglaltam. Szerencsém volt, ugyanis megváltozott az idő: leszakadt
az ég és egész éjjel szakadt az eső. Ráadásul lehűlt a
levegő. Addig sem volt meleg (15-18C), de ezután alig 12 C volt. Ez
nagyon alacsony hőmérséklet kerékpártúrázáshoz. A hostel
valójában egy középiskolai kollégium volt. Diákok voltak a
recepción, középiskolás diákok. Majdnem megsimogattam őket,
annyira fiatalok és aranyosak voltak. Nem volt sok vendég, errefelé
senki sem túrázik. A szobák két ágyasak voltak, a fürdőszoba,
a konyha és a TV egy külső helyiségben volt. Mekkora luxus lenne
egy magyar középiskolás (de akár egyetemista) diáknak! Egyszer
sikeresen kizártam magam, de szerencsére még ott volt a
személyzet. A ruháimat nem mertem kimosni, mert féltem, hogy nem
száradnak meg. Jobb egy büdös ruha, mint a vizes, hiszen ember úgy
sem lát napközben, legyek pedig ennyire északon már nincsenek. Jó
kis oroszlán szag lett a szobában és ezen a szellőztetés sem
segített sajnos. Legalább jobban és mélyebben aludtam a nyitott
ablak mellett.
 |
| A Pyhäjoki folyó
zúgói. |
2013 július 16, Kalajoki-Pyhäjoki-Raahe,
xx km: Másnap rettegve ébredtem, ugyanis előző este az
előrejelzés szakadó esőt jelzett egész napra. Emiatt
lerövidítettem az utamat: Merijärvit
nem ejtettem útba. Így is borzalmas lett volna 60 km-t esőben
tekerni. Olyankor nem látok rendesen, az autósok sem látnak,
könnyebb defektet kapni és fáj, ahogy az esőcseppeket az arcomba
vágja a menetszél. Szerencsére felszakadt a felhőzet, kisütött
a Nap és csak délutánra jósoltak kisebb eséllyel esőt.
Szerettem volna egy svéd asztalos ebéddel indítani 10:30-kor, de
Kalajoki annyira nyomorék település, hogy még egy rendes
kebaboldát sem találtam. S-Market azonban volt. Minden rosszra
felkészülve feltankoltam kajából, majd a bolt előtti parkolóban
megreggeliztem. Addigra, már erősen beborult. 10 km megtétele után
kezdett szemerkélni az eső. Szerencsére nem szakadt, de fel
kellett vennem a széldzsekimet és a vízhatlan nadrágomat, amely
állandóan lecsúszik a kerékpáros nadrágomról. Ráadásul a
hűvös idő miatt (reggel nem volt 10 C), hosszú stretch nadrágot
és felsőt kellett viselnem. Az eső hamar elállt, két oldalt az
alacsonyabb tűnő vörös fenyők szegélyezték a nyílegyenes
utat. Még Pyhäjoki előtt
összefutottam egy csövesnek kinéző bringással az úton. Nem volt
az, csak egy 60-as ápolatlan, út mellett alvó, vastag keretes
szemüveget viselő francia kerékpáros. Már két hónapja úton
volt, Németországból indult. Járt Budapesten is. Rövid társalgás
után (a szaga olyan volt, mint az érett sajtnak) elváltak útjaink,
mivel Ő délnek tartott, én meg északnak. Pyhäjokiba
beérve, pontosabban előtte a Pyhäjoki
folyó zúgóit fényképeztem. Két fő ága volt, amely külön-külön
sok kis ágra szakadt a sziklák között. Csak a víz barna színe
rontotta el az összképet.
 |
| A templom Raaheban. |
Továbbhaladva meglepetésemre teljesen kiderült az idő, meleg lett
(+15 C) és a térképem által nem jelölt kerékpárút futott az
út mellett. Egy padon levetkőztem stretch nadrágra és hosszú
mezre, majd folytattam az utamat Raahe felé. Itt ért egy elég fura
atrocitás. Szembemotorozott három kamasz két robogón bukósisakban
a kerékpárúton. Az egyik mögött ott ült a barátnője. A pöcs
belenyúlt a zsebébe és az arcomba vágott egy marék valamit. Nem
tudom, hogy kavics volt, szotyi, vagy kukorica. A szemüvegem és a
sisakom megvédett (kb. 60 km/h volt a relatív sebességünk), de
megfordultam és utánuk eredtem. Sajnos azonban csomagokkal nem
értem utol őket. Nagyon valószínű, hogy országúti kerékpárral
sem ment volna, ugyanis ezek az új robogók nem Simpsonok: 50 km/h-s
átlagot is tudnak, míg régen éppen hogy karcolták a 30 km/h-t.
Egy idő után feladtam és visszafordultam. Meg sem közelítettem
őket – szerencsére. Ha utolérem őket, elég nagy bajban lettek
volna.
 |
| A városháza Raaheban. |
Már délután ötre beértem a szállodába. Ott kiderült, hogy 15
euróval olcsóbb lesz a szoba, mint ahogy az a honlapon szerepelt.
Fürdés, átöltözés után elmentem sétálni. Megnéztem a
téglából épült templomot, a városházát és a kikötőt. És
körberohantam a városban. Kerestem egy helyet, ahol
megvacsorázhattam volna. Végül valami miatt visszamentem a hotelba
és kiderült, hogy elég olcsón svédasztalos vacsorát kínálnak.
Megvacsoráztam, elidőztem lent, majd lefekvés előtt még volt
időm szaunázni is egyet, ami egy finn hotelban alaptartozék.
Sajnos finnekkel kellett szaunáznom, ami csökkentette az élmény.
Jómagam ugyanis elég puhapöcs vagyok, ők pedig forrón szeretik.
A pokol sokkal hűvösebb hely, mint aznap este a szauna volt.
 |
| A(z Orosz-Svéd-)Finn Háború emlékműve Siikajoki közelében. |
2013 július 17, Raahe-Siikajoki-Lumijoki-Liminka-Oulu, xxx km:
Reggelinél magyar beszédre lettem figyelmes. Miután befejeztem a
reggeli tankolást egy kávéval odaültem hozzájuk beszélgetni.
Kiderült, hogy a Siemensnek dolgoznak, amely szélerőműveket épít
Finnországban. Lenne kapacitásuk otthon is építeni, de nem
engedik. A Siemens pedig Európa egyik vezető szélerőmű gyártója.
Van egy olyan technológiájuk, amivel kisebb részekből lehet
felépíteni a tornyot és a turbinát. Emiatt könnyebb szállítani
az alkatrészeket, de sokkal munkaigényesebb felépíteni az
erőművet. Nagyon meglepődtek, hogy eddig egyszer kellett pulóver
viselniük éjjel. A munkájuk pokoli volt. Két hónapot távol
töltöttek a családtól, aztán egy hónapot otthon. És napi 12
órát dolgoztak. Emiatt valójában mindenki egyedülálló, vagy
éppen válófélben volt. Szép kilátások. A hotel valójában
munkásszállóként (is) üzemelt. Sokkal alacsonyabb áron, kicsit
kevésbé lakályos részen, de félpanziós ellátást kaptak. Ezért
volt büfé vacsora is. Ők is csodálkoztak, egy egyedül
kerékpározom. Mondtam, hogy hiányzik a feleségem, de ő nem
hajlandó velem tartani. Fél óra után elváltunk. Ők mentek
dolgozni, én pedig mentem az utamra. Késő ősszel összefutottunk
a Helsinki reptéren, amikor ők Ouluból, Helsinki pihenővel
Budapestre repültek.
 |
| Naplemente este 11-kor Ouluban. |
Utam utolsó szakaszát kezdtem meg. Errefelé egészen más a táj,
mint délen, Helsinkiben. Azt már említettem, hogy alacsonyabbak a
fenyőfák és más fajtájúak arrafelé. Itt azonban az
aljnövényzet is teljesen hiányzott. Vastag, fél-egy méteres
mohaszőnyeg borította az erdő alját. Ha technikai szünetet
tartottam, azonnal magába szívta a fáradt olajat. A felszín sima
volt, szikla ritkán lapult a moha alatt. Nem volt hová leülnöm
enni. Szerencsére ezen az északi mellékúton gyakorlatilag nem
volt gépkocsi forgalom, ezért bárhol és bármikor megállhattam,
enni, vagy más okból. Vélhetően nagyon fiatal volt a táj, pár
száz éve emelkedett ki a közelben lévő tengerből. A Nap sütött,
de hideg volt, +12C. A saját izzadságomban pácolódva nem volt
kellemes továbbhaladni. Sajnos gyakrabban kellett félreállítanom
a kerékpárt a vesék túlműködése miatt. Ez fokozta a
dehidratáció veszélyét, főleg úgy, hogy nem sok helyen tudtam
újratölteni a kulacsaimat. Azért jól éreztem magam, élveztem az
igazi csöndet. Más erdőkben mindig lehet hallani kacagást,
gyereksivalkodást, vagy kutyaugatást Finnországban a mökkikben, a
hétvégi házakban nyaraló családok miatt. Itt teljes csönd volt.
Siikajoki közelében (amely egy folyó és egy település neve
egyben) bukkantam rá az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) egyik
csatájának helyszínére. Egyrészről egy fura gömb alakú
emlékmű állt egy fa alatt, másrészről templomot építettek az
elesettek tiszteletére. Kicsit távolabb átkeltem a Siikajoki
folyón, Érdemes megjegyeznem, hogy ez a folyó, továbbá a túrám
során keresztezett négy-öt másik folyó is nagynak számított
magyar szemmel. Olyan Tisza-Dráva szélességűek voltak. A
mélységükről nem tudtam sokat megállapítani, de gyakran álltak
ki belőlük sziklák, mint a Loire-ből. Az áramlási sebességük
sokkal nagyobb volt, mint a Dráváé-Tiszáé-Dunáé. Így már
értettem, hogy miért alacsony a Balti-tenger sótartalma és azt
is, hogy miért tekinthető majdnem édesvíznek a Botteni öböl
vize. Este hét óra felé, hidegben, de szikrázó napsütésben
érkeztem Ouluba. Az Omena hotelban szálltam meg. Felvittem a
bringát a hotelszobámba, majd megvacsoráztam a helyi Amarillo
vendéglőben. Ez elvben mexikói jellegű ételeket kínál és sok
közölük laktóz és gluténmentes, ami megkönnyítette a diétám
megtartását. Ezután sétálni indultam a városban. Este
tizenegykor láttam lemenni a Napot az öböl partján. Egy idő után
elég ciki volt a dioptriás napszemüveg, ekkor visszamentem az
Omena Hotelbe és nyugovóra tértem azzal a boldog tudattal, hogy az
elmúlt három évben bejártam Finnország nyugati partját
Helsinkitől Ouluig.
 |
| Vicces szoborcsoport az oului városháza előtti téren. |
2013 július 18, Oulu,
xx km: Másnap délig maradhattam a hotelben. Az Omena Hotelt azért
szeretem, mert nincs személyzet, nincs kulcs, csak egy SMS-be kapott
nyitókód. Foglalni az interneten lehet, vagy a bejáratnál lévő
terminálon. A szinteket ajtók választják el, amelyeket a kód
nyit. Az uralkodó szín a vörös és a fekete (a gonoszok, Sauron
és a Sith Rend színei). Minden új, tiszta és formatervezett. A
szobákban bent van a WC, zuhany, a mikrohullámú sütő, a hűtő
és a vízforraló. Tejport, instant kávét és teát adnak. Ingyen
wifi és a francia ágy felett hatalmas TV képernyő áll
rendelkezésre a szobában. Az asztal mellett két szék áll és két
bőr ágyfotel. Kinyitva a foteleket a szoba négy személyesre
bővül. A bejáratnál rengeteg fogas és elég hely van ahhoz, hogy
felvigyem a szobába a bringámat. A szobát délig lehet elhagyni,
amit ki is használtam. Rámfért a pihenés.
 |
| Vörös raktárházak a kikötő melletti piactéren. |
Dél körül a vasútállomásra siettem jegyet venni. Este 10 óra
után indult egy hálókocsis vonat Helsinkibe. Megvettem a jegyet
(130 euró volt) és lefoglaltam a kabint. Olyan kevesen utaztak,
hogy egyedül utaztam a két személyes kabinban, de ez csak este
derült ki. A legnagyobb gondom akkor az volt, hogy hol ebédeljek.
Helsinkiben valami miatt a kínai vendéglők dominálnak, Ouluban
pedig az indiaiak. Az állomással szemben mindjárt három étterem
is volt. Természetesen azt választottam, ahol svédasztalos ebéd
volt. Ezután szó szerint körbetekertem a belvárost. Megnéztem
mindent a paripámról, amit előző éjjel is láttam és jobb
fényviszonyok között lefényképeztem. Aztán elindultam északnak,
az Oului Egyetem telephelye felé. Az Oulujoki meglehetősen
szétágazik, sok ki sziget található a deltájában és a
tengerben. Megtaláltam azt a hidat, amely az útikönyvemben
szerepelt. Majd rátaláltam Finnország harmadik homokos strandjára.
Csöpörgött az eső, pulóverben és rövidnadrágban voltam, de
bementem a vízbe. A parton lézengő pár külföldi turista szent
őrülteknek kijáró teintettel méregetett. Amíg a lábamat
szárítottam a parton megcsodáltam a tengerben szigeteken álló
szélerőműveket és egy félszigeten épülő kilátót. Bár az
éghajlat még keményebb, mint Helsinkiben, szívesen élnék
Ouluban. Sokszor jelentkeztem oda állásra, egyszer sem vettek fel,
sőt egy idő óta érdemben sem reagálnak. Az egyetemet nehezen
találtam meg. Volt, hogy elmentem előtte, annyira beleolvadt a
lakótelepbe és annyi parkoló volt körülötte. Végül
megtaláltam az űrfizikai csoport székhelyét, a könyvtárat és
bejártam a teljesen üres épületeket. Lefényképeztem az
absztrakt szobrokat és magamat, majd visszatekertem a centrumba. A
RAX büfében megvacsoráztam, vettem vizet, szendvicseket, majd
felszálltam a vonatra este tízkor.
 |
| Szobrok a Matematika Tanszék előtt az Oului Egyetem telephelyén.
|
A hálófülkém a vonaton igen lakályos volt. Volt WC (tiszta) és
zuhany a kabinban. Kaptam pár palack ingyen ivóvizet. Két ágyas
kabinban aludtam egyedül az alsó ágyon. Kaptam ágyneműt,
törölközőket és WC papírt. Fel tudtam tölteni a lemerült
mobilomat és wifin keresztül tudtam skypeolni Anna-Marival. Meg is
jegyezte, hogy Finnországban jobb az internet kapcsolat a vonaton,
mint náluk Pécsett. Pedig ők ezért fizetnek, nem is keveset. Az
mobilom ébresztését beállítottam úgy, hogy Passilánál, a
munkahelyhez legközelebbi vonat állomásnál le tudjak szállni.
Nagyon nehezen aludtam el, de csak Helsinkiben ébredtem fel. Az
állomásról öt perc alatt beértem a munkahelyemre, ugyanis még
nagyban ment a projektem és a számítógépemen egy csomó
programot futtattam, amit a következő, hosszabb magyarországi
nyaralásom előtt szerettem volna leellenőrizni. És másnap
hazautaztam Magyarországra, Anna-Marihoz. Így végződött az –
akkor azt hittem, hogy – utolsó túrám Finnországban. Ilyen
hosszú utazásra sokáig nem lesz sem pénzem, sem időm. Magyarként
elsősorban a tenger érdekelt Finnországból és part menti
városok. Ugyan három év alatt, de megcsináltam. Sok emberrel
találkoztam, sok szépséget láttam. Bárcsak valamikor
visszatérhetnék Anna-Marival és Bogyóval. Ez nem mostanában
lesz, attól félek.
