2013. július 21., vasárnap

Seinajoki-Vaasa-Oulu túra


 
A túrám útvonala Finnország nyugati partvidékén.

Egy év után végre visszatérhettem a félbehagyott Turku-Vaasa-Oulu túra útvonalára. Sajnos e blog bejegyzést majdnem két évvel később, 2015 márciusában írom, de sokkal több dologra emlékszem, mint a Tampere-Hämeenlinna-Helsinki túrámról.

Egy kis láblógatás a jéghideg vízben.

2013 július 11, Seinajoki-Vaasa, xxx km: Első nap elutaztam Seinajokiba vonattal. Azért oda, mert onnan csak átszállással lehet tovább menni Vaasaba, ahol a túrát kénytelen voltam feladni 2012-ben. Kerékpárral átszállni még Finnországban sem szeretek – inkább tekertem 100 valahány km-t. Sajnos elromlott a mozdonyunk még Järvenpääban, így jelentős késéssel érkeztünk Seinajokiba. Ebből csak annyit vettem észre, hogy kora délelőtt helyett dél körül értünk be az állomásra ugyanis elaludtam az álló vonaton. Minden rosszban van valami jó. Hétköznap déltájban találtam egy svéd asztalos mexikóivendéglőt. Ebéd után nehezen találtam ki a városból, de aztán azonnal megálltam fényképezni a Kyrönjoki hídjánál. Napfényes, szép meleg, derült idő volt. Hamar átértem Ylistaroba. A falu után találtam egy kiépített kerékpáros pihenőhelyet a Finnországban elmaradhatatlan grillezővel és a horgászathoz épített stéggel. Belelógattam a lábamat a barna hordalékkal teli, jéghideg vízbe, hátradőltem és élveztem a nyugalmat, ami régen nem adatott meg nekem. Ezután sík terepen tekertem, de többször eltévedtem és igen sokat navigáltam, mire beértem a reptér után a régi Vaasaba, amely leégett a XIX. században, ezért csak egy vár és egy katedrális rom maradt belőle. Fényképeztem, majd igen nehezen, de délről, a tengerparton betaláltam a városközpontja, a Sokos Hotel Vaakuna Vaasahoz, ahol két éjszakát aludtam. Meg akartam ugyanis nézni az Ostrobothniai Természettudományi Múzeumot és a közeli Kvarken szigetvilágot, ahová egy évvel korábban nem mertem rossz kerékpárral elindulni.

A szigetvilágba vezető híd a leghosszabb Finnországban.
Egész (vitorlás) hajók férnek át alatta és a tetejéről
a kilátás gyönyörű.
2013 július 12, Vaasa, xx km: Vaasa és Pietarsaari/Jacobstadt között nem találtam szállást (pontosabban a kiszemelt kemping sem a telefont nem vette fel, sem a leveleimre nem válaszolt), ezért úgy gondoltam, hogy rápihenek erre a 160 km-s szakaszra. Reggeli után kicsit rohangáltam a környéken, mert valami feltörte a lábamat és egy ruhadarabon elszakadt. Kicsit nehezen, de a főtéri K-Citymarketben találtam erős fekete cérnát és tűt (amikor nem csomagolok, akkor mindig kell túrán) és sebtapaszt. Ezután elmentem az Ostrobotnia Múzeumba. Ez a Kvarkenről szólt, a közeli szigetvilágról. Nagyon érdekes a kialakulása. A gleccserek ott érték el a tengert és a hordalékuk lerakódott a lábuknál, kisebb-nagyobb kövekből álló sort alkotva. A jég persze mozgott, így párhuzamos sorok alakultak ki. Amikor a Jégkorszak véget ért, mindent elöntött a tenger. Azonban a földkéreg besüllyedt a több kilométer vastag jég súlya alatt és most még mindig évi 9 mm-t emelkedik a partvonal. Emiatt a víz alól szépen előbukkannak ezek a párhuzamos kősorok. A víz elég édes, sok a madár és gazdag az élővilág. Itt a legszűkebb a Botteni öböl és a svéd partokon szintén van egy hasonló szigetvilág. A két parttól legtávolabbi sziget távolsága alig 25 km, míg a partok 80 m-re vannak. A tenger alig 20 m mély, 2000 év múlva ott szárazföld lesz. Ostrobotnia (a Botteni öböl keleti partja) önmagában érdekes. Sok a meteor kráter a környéken és ez egész lapos, mint az asztal. Találtak a jégkorszak előtti emberi életre való nyomokat egy jég által befedett, de le nem pusztított barlangban.

A nevezetes Kvarken. Ez tényleg a világ vége.

Miután a múzeum bezárt délután négykor, visszamentem a hotelbe, átöltöztem és nyeregbe pattantam. Ez kicsit kései időpontnak tűnik, de arrafelé júliusban este 11-kor megy le a Nap és utána sincs sötét – szerencsére. A sebességemet fokozandó semmit sem vittem magammal, csak vizet, tartalék belsőt és szerszámokat. Kitekertem a városból és rátaláltam a szigetekhez vezető útra. Itt jött az első meglepetés. Az útikönyvem 30km-s túráról írt, végig kerékpárúton. Nem vettem észre, hogy egy irányban és a szigetek pereméről. Az odavezető út mellett sem volt bringaút, ami a körülmények szerencsétlen alakulása miatt visszafelé több biztonságot adott volna. A szigetekre Finnország leghosszabb hídja vezet, amely alatt egész vitorlás hajók is elférnek, azaz jó magas volt. Előtte egy kis strandot találtam, pihenőt, ahonnan le tudtam fényképezni magát a hidat. A hídról pedig csodálatos fényképeket készítettem a világról. Valójában semmi más nem szerepel a képeken csak víz, sziklák, a kék égbolt, a Nap és pár hajó, de nekem a tenger látványa még mindig csodálatos, hiába élek itt már ötödik éve. Tengernyi fénykép készítése után továbbtekertem, majd a sziget belsejében Björköby felé fordultam. Az út végén kikötő várt, egy parkoló, egy kocsma és kicsit messzebb, már földúton egy magas, fából ácsolt kilátó. A tövében hagytam a bringámat lezáratlanul (erről majd le kell szoknom, ha hazaköltözünk) és nekiálltam a fotózásnak. Itt tényleg lehetett látni, hogy párhuzamos vonalakból, kőrakásokból áll a szigetvilág. Amikor meguntam, feltöltöttem a kulacsaimat és vettem pár szendvicset a büfében, majd hazaindultam. Fél km után éreztem, hogy nagyon rugózik a bringa, defektet kaptam a hátsó kerekemben. Semmi baj! Kicseréltem a belsőt és felpumpáltam. Elindultam és azon gondolkodtam, hogy akkor most járjam-e be a másik irányt is Söderudden felé. De erre nem került sor, ugyanis a tartalék belső szinte azonnal ereszteni kezdett: lyukas volt. Ez katasztrofális helyzetet teremtett. Ott álltam 50 km-re a semmi közepén és a gumijavító készletem a hotelban maradt. Először hátra akartam rakni az első, jó belsőt. De aztán kétségek fogtak el: hátha tüske van a külsőben, amit nem érzek (nem volt), de ami kiszúrja a maradék belsőmet is? Végül az eredetileg elöl lévő belsőt és a külsőt is hátra raktam és rettegve felpumpáltam. Szerencsére nem eresztett, ezért nem kellett tolnom 50 km-t a cangát. Ami rám várt azonban nem volt sokkal jobb. Előre raktam a lyukas belsőt (és az eredetileg a hátsó keréken lévő külsőt) és felpumpáltam. A súlyom kb. 30%-a jutott rá, ezért lassabban eresztett le. Felpumpáltam, majd amikor már alig volt kormányozható, illetve ütött a szelep, akkor leszálltam és megint pumpáltam bele. Odafelé két és fél óra alatt tettem meg az utat. Visszafelé volt vagy négy-öt. Szerencsére nem volt teljesen sötét, de amikor a város bejáratánál eltévedtem, akkor már sírtam a kimerültségtől. Végül egy hurok megtétele után beértem a központba hajnali kettő felé. Emiatt alig hat órát aludtam a másnapi hosszú szakasz előtt - ennyit a pihenőről. Dühített, hogy ha elviszem az egyik táskámat gumifoltozóval, akkor tíz perc alatt meg tudtam volna javítani a hibát. Később, elalvás előtt az is eszembe jutott, hogy talán még taxit is hívhattam volna. Ingem-gatyám ráment volna (50km-re voltam Vaasától), de nem szenvedtem volna annyit. Késő bánat – legközelebb inkább elrakom a gumijavító készletet.

A Vaasai Egyetem. Ide szívesen visszatérnék. Szeretem ezt a várost.

2013 július 13, Vaasa-Uusikaarleppyy/Nykarleby-Pietarsari/Jacobstadt, 160 km: Reggel kómás étkezés és extra adag kávé után kerestem megjavítottam a bringámat. Majd kerestem egy bringaboltot és vettem egy extra külsőt, a régit, ami cserbenhagyott, pedig kidobtam. Persze ott fel is fúvattam öt barra a kerekeimet, mert a pumpámmal alig 3-3.5 bart tudok elérni. Tudna többet is, de fél óránál nem szeretek többet pumpálni. Majdnem dél volt, amikor elindultam a már ismert útvonalon. Elhaladtam a teljesen üres egyetemi kerület mellett és bementem fényképezni. Észak felé hagytam el a várost és sokáig kerékpárutakon tekertem. Vicces, hogy sok finnek annyira hiányzik a tél és a síelés, hogy egysoros görkoriznak síbotokkal. Persze ezt a bringautakon teszik, amelyek minősége kiváló. Kicsit nehézkes őket megelőzni. Nem azért, mert annyira kapálódznak, hanem mert a sebességünk nagyjából azonos emiatt többször szoktuk előzni és visszaelőzni egymást. A nagy előzgetésben megint eltévedtem. A 7251-es úton begurultam Sepänkyläba. Ez nem is volt akkora baj, ugyanis a kijelölt út megkerült volna egy tavat, én pedig igyekeztem levágni a kanyarokat, ahol csak tudtam. Ebben a faluban pedig kiértem az északra vezető 8-as útra. Az út elég forgalmas, ami nem életveszélyes Finnországban, de nem szeretek benzingőzt inhalálni a túráimon. Most mégis ezt az utat választottam. A forgalom nem volt túl nagy, kora délután találtam egy vendéglőt, ahol meg tudtam ebédelni. (Ez nem svédasztalos hely volt, de a korlátlan saláta és kávéfogyasztás benne volt az árban.) Pont ott kezdődött egy természetvédelmi terület. A 7260-as utat elérve letértem a 8-as útról és betekertem a szigetek közé. (Azért írok útszámokat mert semmilyen település nem volt a közelben, amit helyettük beírhatnék. Ezért kellett aznap 160km-t tekernem.) Gátakon, tenger mellett és tengertől körbevéve tekertem, majd Oravainen előtt visszatértem a 8-as útra. A falu előtt egy domboldalon egy emlékmű hirdette az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) háború egyik döntő ütközetét. A falu nem hagyott mély nyomokat bennem, de a kifelé vezető kerepékárúton egy olyan 50-es bácsi (anyám, időközben én meg negyvenes lettem) csatlakozott hozzám. Jót “beszélgettünk”, pedig ő nem beszélt angolul, én meg alig makogtam valamit finnül. Végül úgy váltunk el, hogy jó finn tanulást kívánt. Volt benne egy jó adag irónia és igaza volt, hiszen már három éve éltem Finnországban. Ez az átka az elit, nemzetközi munkahelynek, ahol angolul beszélünk a helyi nyelv helyett. Ekkor már erősen esteledett, kilenc óra is elmúlott. Emiatt letértem a kijelölt útról és a 749-es úton száguldottam Nykarleby/Uusikaarlepyy felé. Ez egy elég átlagos (azaz minden kényelemmel felszerelt) kisváros volt. Egy folyó keresztezte utamat és a várost. Annak partján terült el a kemping. Nem zárták be, üzemelt, számos lakóautó és sátor között vidám kacagás vitt hozzám a víz. Nagyon mérges lettem, mert hiába hívogattam őket. Emiatt akkor még hátra volt 20 km és a Nap már nagyon északnyugat felé hajlott. Maradtam a 749-es úton és szántóföldek között gurultam be Jacobstadt/Pietarsaari-ba. Addigra a Nap már lenyugodott. A város egyetlen szállodáját percek alatt megtaláltam. Megfürödtem és már nem vesződtem a vacsorával, azonnal ágyba bújtam a parkolóra néző ablakú szobámban.

Pietarsaari/Jacobstadt. Tipikus finn kisváros.

2013 július 14, Pietarsaari/Jacobstadt-Kokkola, 50 km: Másnap reggel igen nehezen ébredtem és még nehezebben mozogtam. 130 kg-an letekerni 160 km-t egy picit megerőltető. A hotelban megszálló kerékpárosok közül én jelentkeztem ki utoljára. Kicsit szétnéztem a városban. Volt ott Dressman, S-Market és K-Supermarket, városháza, pár nagy téglaépület és faházak. Nem siettem, alig ötven km-t kellett letekernem Kokkoláig. Az utam szigetek között, erdőben és gátakon vezetett. Délután négy felé értem be a Kempingbe a tengerparton Kokkolában. Ott egy faházat béreltem – sajnos egyedül. Víz nem volt a házikóban, de villany és hűtő igen. A vizesblokk tiszta volt, mint minden finn kempingben. Volt büfé a recepciónál, ott wifin keresztül internetelérés és csodálatos kilátás a tengerre. Fürdés és átöltözés után besétáltam a közeli csatorna (vagy folyó?) partján a városközpontba. Elég messze volt. Ott körülnéztem, meguzsonnáztam egy taj büfében (nem, nem volt svédasztalos), majd további séta után megvacsoráztam a megváltó RAX büfében. Annyira kimerült voltam, hogy elfelejtettem fizetni a taj kajáldában. Jobbára előre kell fizetni Finnországban, itt utólag kellett. Elég kellemetlen volt. Ezután vissza battyogtam a csatornaparton a kempingbe. Ott utánanéztem a vasúti menetrendnek. Kiderült, hogy vágányzár van és csak buszok járnak az Oulu-Helsinki vonal egy részén. Biztos felvették volna a bringát, de ez nem volt jó hír. Éjfélkor még világos volt, de magamra zártam a házikóm ajtaját.

Kalajoen Hiekkasärkät: a második homokos strand, amit
Finnországban láttam.

2013 július 15, Kokkola-Kalajoki, xx km: Reggel a lehetőségekhez képes gyorsan összecsomagoltam és elindultam a vasútállomásra. Kérdésemre, hogy haza tudok-e jutni Helsinkibe, azt válaszolták, hogy nyugodjak meg, az éjszakai hálókocsis vonat felveszi a bringámat (ezt nem jelölte semmi a menetrendben) és megszakítás nélkül utazik Helsinkibe. Ezután elmentem ebédelni a taj büfébe, ahol hétfő lévén svédasztalos menü volt. Ezután bevásároltam a közeli Prizmában és megkezdtem a napi etapot. Szinte csak benyomásokra emlékszem az útról. Mellékutakon tekertem, igyekeztem a sokkal forgalmasabb 8-as utat elkerülni. Sokszor navigációs problémáim voltak. A táj lapos volt, mint egy asztal. Himala után szó szerint Isten háta mögötti helyeken tekertem, majd volt egy földutas kitérő, ahonnan nehezen találtam vissza a nyolcas útra. Ezután vettem észre egy nagyon furcsa dolgot. A fenyőfák szinte kizárólag vörös törzsűek voltak (vörös fenyő?), a magasságuk pedig sokkal alacsonyabb volt, mint Helsinkiben. Nem volt aljnövényzet, de nyírfák sem. Ha láttam nyírfát az út mellett a következő napokon, az elégé bokor, vagy cserjeszerű volt. Valószínűleg átléptem egy éghajlati-növényzeti zóna határt. Hamarosan beértem Kalajoen Hiekkasärkätba, azaz egy üdülő-pihenő övezetbe. Itt már szemerkélt az eső. Először nem is láttam, hogy miért tömörülnek a hotelek annyira. Betértem egy út menti ABC üzletbe. Ez egy márkanév, benzinkutat jelent szupermarkettel és meleg étkezési lehetőséggel. Megvacsoráztam, amire később nem lett volna lehetőségem. Majd felfrissülve tekertem tovább a kijelölt úton, amikor Yyteri után Finnország második homokos strandjára bukkantam. A homok színe egészen más, vöröses volt. A tenger nem mélyült annyira, sokszor kövek, sziklák álltak ki belőle. Sőt látszott, hogy a távolba homokpadok vannak, amelyek közül egyik-másik elérte a vízfelszínt. Fürdeni nem volt kedvem, mert sajnos szemerkélt ez eső. Innentől kerékpárúton tekertem be “Halasfolyóba”, azaz Kalajokiba. Ott elég gyorsan megtaláltam a hostelt, ahol szállást foglaltam. Szerencsém volt, ugyanis megváltozott az idő: leszakadt az ég és egész éjjel szakadt az eső. Ráadásul lehűlt a levegő. Addig sem volt meleg (15-18C), de ezután alig 12 C volt. Ez nagyon alacsony hőmérséklet kerékpártúrázáshoz. A hostel valójában egy középiskolai kollégium volt. Diákok voltak a recepción, középiskolás diákok. Majdnem megsimogattam őket, annyira fiatalok és aranyosak voltak. Nem volt sok vendég, errefelé senki sem túrázik. A szobák két ágyasak voltak, a fürdőszoba, a konyha és a TV egy külső helyiségben volt. Mekkora luxus lenne egy magyar középiskolás (de akár egyetemista) diáknak! Egyszer sikeresen kizártam magam, de szerencsére még ott volt a személyzet. A ruháimat nem mertem kimosni, mert féltem, hogy nem száradnak meg. Jobb egy büdös ruha, mint a vizes, hiszen ember úgy sem lát napközben, legyek pedig ennyire északon már nincsenek. Jó kis oroszlán szag lett a szobában és ezen a szellőztetés sem segített sajnos. Legalább jobban és mélyebben aludtam a nyitott ablak mellett.

A Pyhäjoki folyó zúgói.
2013 július 16, Kalajoki-Pyhäjoki-Raahe, xx km: Másnap rettegve ébredtem, ugyanis előző este az előrejelzés szakadó esőt jelzett egész napra. Emiatt lerövidítettem az utamat: Merijärvit nem ejtettem útba. Így is borzalmas lett volna 60 km-t esőben tekerni. Olyankor nem látok rendesen, az autósok sem látnak, könnyebb defektet kapni és fáj, ahogy az esőcseppeket az arcomba vágja a menetszél. Szerencsére felszakadt a felhőzet, kisütött a Nap és csak délutánra jósoltak kisebb eséllyel esőt. Szerettem volna egy svéd asztalos ebéddel indítani 10:30-kor, de Kalajoki annyira nyomorék település, hogy még egy rendes kebaboldát sem találtam. S-Market azonban volt. Minden rosszra felkészülve feltankoltam kajából, majd a bolt előtti parkolóban megreggeliztem. Addigra, már erősen beborult. 10 km megtétele után kezdett szemerkélni az eső. Szerencsére nem szakadt, de fel kellett vennem a széldzsekimet és a vízhatlan nadrágomat, amely állandóan lecsúszik a kerékpáros nadrágomról. Ráadásul a hűvös idő miatt (reggel nem volt 10 C), hosszú stretch nadrágot és felsőt kellett viselnem. Az eső hamar elállt, két oldalt az alacsonyabb tűnő vörös fenyők szegélyezték a nyílegyenes utat. Még Pyhäjoki előtt összefutottam egy csövesnek kinéző bringással az úton. Nem volt az, csak egy 60-as ápolatlan, út mellett alvó, vastag keretes szemüveget viselő francia kerékpáros. Már két hónapja úton volt, Németországból indult. Járt Budapesten is. Rövid társalgás után (a szaga olyan volt, mint az érett sajtnak) elváltak útjaink, mivel Ő délnek tartott, én meg északnak. Pyhäjokiba beérve, pontosabban előtte a Pyhäjoki folyó zúgóit fényképeztem. Két fő ága volt, amely külön-külön sok kis ágra szakadt a sziklák között. Csak a víz barna színe rontotta el az összképet.

A templom Raaheban.

Továbbhaladva meglepetésemre teljesen kiderült az idő, meleg lett (+15 C) és a térképem által nem jelölt kerékpárút futott az út mellett. Egy padon levetkőztem stretch nadrágra és hosszú mezre, majd folytattam az utamat Raahe felé. Itt ért egy elég fura atrocitás. Szembemotorozott három kamasz két robogón bukósisakban a kerékpárúton. Az egyik mögött ott ült a barátnője. A pöcs belenyúlt a zsebébe és az arcomba vágott egy marék valamit. Nem tudom, hogy kavics volt, szotyi, vagy kukorica. A szemüvegem és a sisakom megvédett (kb. 60 km/h volt a relatív sebességünk), de megfordultam és utánuk eredtem. Sajnos azonban csomagokkal nem értem utol őket. Nagyon valószínű, hogy országúti kerékpárral sem ment volna, ugyanis ezek az új robogók nem Simpsonok: 50 km/h-s átlagot is tudnak, míg régen éppen hogy karcolták a 30 km/h-t. Egy idő után feladtam és visszafordultam. Meg sem közelítettem őket – szerencsére. Ha utolérem őket, elég nagy bajban lettek volna.

A városháza Raaheban.

Már délután ötre beértem a szállodába. Ott kiderült, hogy 15 euróval olcsóbb lesz a szoba, mint ahogy az a honlapon szerepelt. Fürdés, átöltözés után elmentem sétálni. Megnéztem a téglából épült templomot, a városházát és a kikötőt. És körberohantam a városban. Kerestem egy helyet, ahol megvacsorázhattam volna. Végül valami miatt visszamentem a hotelba és kiderült, hogy elég olcsón svédasztalos vacsorát kínálnak. Megvacsoráztam, elidőztem lent, majd lefekvés előtt még volt időm szaunázni is egyet, ami egy finn hotelban alaptartozék. Sajnos finnekkel kellett szaunáznom, ami csökkentette az élmény. Jómagam ugyanis elég puhapöcs vagyok, ők pedig forrón szeretik. A pokol sokkal hűvösebb hely, mint aznap este a szauna volt.

A(z Orosz-Svéd-)Finn Háború emlékműve Siikajoki közelében.

2013 július 17, Raahe-Siikajoki-Lumijoki-Liminka-Oulu, xxx km: Reggelinél magyar beszédre lettem figyelmes. Miután befejeztem a reggeli tankolást egy kávéval odaültem hozzájuk beszélgetni. Kiderült, hogy a Siemensnek dolgoznak, amely szélerőműveket épít Finnországban. Lenne kapacitásuk otthon is építeni, de nem engedik. A Siemens pedig Európa egyik vezető szélerőmű gyártója. Van egy olyan technológiájuk, amivel kisebb részekből lehet felépíteni a tornyot és a turbinát. Emiatt könnyebb szállítani az alkatrészeket, de sokkal munkaigényesebb felépíteni az erőművet. Nagyon meglepődtek, hogy eddig egyszer kellett pulóver viselniük éjjel. A munkájuk pokoli volt. Két hónapot távol töltöttek a családtól, aztán egy hónapot otthon. És napi 12 órát dolgoztak. Emiatt valójában mindenki egyedülálló, vagy éppen válófélben volt. Szép kilátások. A hotel valójában munkásszállóként (is) üzemelt. Sokkal alacsonyabb áron, kicsit kevésbé lakályos részen, de félpanziós ellátást kaptak. Ezért volt büfé vacsora is. Ők is csodálkoztak, egy egyedül kerékpározom. Mondtam, hogy hiányzik a feleségem, de ő nem hajlandó velem tartani. Fél óra után elváltunk. Ők mentek dolgozni, én pedig mentem az utamra. Késő ősszel összefutottunk a Helsinki reptéren, amikor ők Ouluból, Helsinki pihenővel Budapestre repültek.

Naplemente este 11-kor Ouluban.

Utam utolsó szakaszát kezdtem meg. Errefelé egészen más a táj, mint délen, Helsinkiben. Azt már említettem, hogy alacsonyabbak a fenyőfák és más fajtájúak arrafelé. Itt azonban az aljnövényzet is teljesen hiányzott. Vastag, fél-egy méteres mohaszőnyeg borította az erdő alját. Ha technikai szünetet tartottam, azonnal magába szívta a fáradt olajat. A felszín sima volt, szikla ritkán lapult a moha alatt. Nem volt hová leülnöm enni. Szerencsére ezen az északi mellékúton gyakorlatilag nem volt gépkocsi forgalom, ezért bárhol és bármikor megállhattam, enni, vagy más okból. Vélhetően nagyon fiatal volt a táj, pár száz éve emelkedett ki a közelben lévő tengerből. A Nap sütött, de hideg volt, +12C. A saját izzadságomban pácolódva nem volt kellemes továbbhaladni. Sajnos gyakrabban kellett félreállítanom a kerékpárt a vesék túlműködése miatt. Ez fokozta a dehidratáció veszélyét, főleg úgy, hogy nem sok helyen tudtam újratölteni a kulacsaimat. Azért jól éreztem magam, élveztem az igazi csöndet. Más erdőkben mindig lehet hallani kacagást, gyereksivalkodást, vagy kutyaugatást Finnországban a mökkikben, a hétvégi házakban nyaraló családok miatt. Itt teljes csönd volt. Siikajoki közelében (amely egy folyó és egy település neve egyben) bukkantam rá az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) egyik csatájának helyszínére. Egyrészről egy fura gömb alakú emlékmű állt egy fa alatt, másrészről templomot építettek az elesettek tiszteletére. Kicsit távolabb átkeltem a Siikajoki folyón, Érdemes megjegyeznem, hogy ez a folyó, továbbá a túrám során keresztezett négy-öt másik folyó is nagynak számított magyar szemmel. Olyan Tisza-Dráva szélességűek voltak. A mélységükről nem tudtam sokat megállapítani, de gyakran álltak ki belőlük sziklák, mint a Loire-ből. Az áramlási sebességük sokkal nagyobb volt, mint a Dráváé-Tiszáé-Dunáé. Így már értettem, hogy miért alacsony a Balti-tenger sótartalma és azt is, hogy miért tekinthető majdnem édesvíznek a Botteni öböl vize. Este hét óra felé, hidegben, de szikrázó napsütésben érkeztem Ouluba. Az Omena hotelban szálltam meg. Felvittem a bringát a hotelszobámba, majd megvacsoráztam a helyi Amarillo vendéglőben. Ez elvben mexikói jellegű ételeket kínál és sok közölük laktóz és gluténmentes, ami megkönnyítette a diétám megtartását. Ezután sétálni indultam a városban. Este tizenegykor láttam lemenni a Napot az öböl partján. Egy idő után elég ciki volt a dioptriás napszemüveg, ekkor visszamentem az Omena Hotelbe és nyugovóra tértem azzal a boldog tudattal, hogy az elmúlt három évben bejártam Finnország nyugati partját Helsinkitől Ouluig.

Vicces szoborcsoport az oului városháza előtti téren.

2013 július 18, Oulu, xx km: Másnap délig maradhattam a hotelben. Az Omena Hotelt azért szeretem, mert nincs személyzet, nincs kulcs, csak egy SMS-be kapott nyitókód. Foglalni az interneten lehet, vagy a bejáratnál lévő terminálon. A szinteket ajtók választják el, amelyeket a kód nyit. Az uralkodó szín a vörös és a fekete (a gonoszok, Sauron és a Sith Rend színei). Minden új, tiszta és formatervezett. A szobákban bent van a WC, zuhany, a mikrohullámú sütő, a hűtő és a vízforraló. Tejport, instant kávét és teát adnak. Ingyen wifi és a francia ágy felett hatalmas TV képernyő áll rendelkezésre a szobában. Az asztal mellett két szék áll és két bőr ágyfotel. Kinyitva a foteleket a szoba négy személyesre bővül. A bejáratnál rengeteg fogas és elég hely van ahhoz, hogy felvigyem a szobába a bringámat. A szobát délig lehet elhagyni, amit ki is használtam. Rámfért a pihenés.

Vörös raktárházak a kikötő melletti piactéren.

Dél körül a vasútállomásra siettem jegyet venni. Este 10 óra után indult egy hálókocsis vonat Helsinkibe. Megvettem a jegyet (130 euró volt) és lefoglaltam a kabint. Olyan kevesen utaztak, hogy egyedül utaztam a két személyes kabinban, de ez csak este derült ki. A legnagyobb gondom akkor az volt, hogy hol ebédeljek. Helsinkiben valami miatt a kínai vendéglők dominálnak, Ouluban pedig az indiaiak. Az állomással szemben mindjárt három étterem is volt. Természetesen azt választottam, ahol svédasztalos ebéd volt. Ezután szó szerint körbetekertem a belvárost. Megnéztem mindent a paripámról, amit előző éjjel is láttam és jobb fényviszonyok között lefényképeztem. Aztán elindultam északnak, az Oului Egyetem telephelye felé. Az Oulujoki meglehetősen szétágazik, sok ki sziget található a deltájában és a tengerben. Megtaláltam azt a hidat, amely az útikönyvemben szerepelt. Majd rátaláltam Finnország harmadik homokos strandjára. Csöpörgött az eső, pulóverben és rövidnadrágban voltam, de bementem a vízbe. A parton lézengő pár külföldi turista szent őrülteknek kijáró teintettel méregetett. Amíg a lábamat szárítottam a parton megcsodáltam a tengerben szigeteken álló szélerőműveket és egy félszigeten épülő kilátót. Bár az éghajlat még keményebb, mint Helsinkiben, szívesen élnék Ouluban. Sokszor jelentkeztem oda állásra, egyszer sem vettek fel, sőt egy idő óta érdemben sem reagálnak. Az egyetemet nehezen találtam meg. Volt, hogy elmentem előtte, annyira beleolvadt a lakótelepbe és annyi parkoló volt körülötte. Végül megtaláltam az űrfizikai csoport székhelyét, a könyvtárat és bejártam a teljesen üres épületeket. Lefényképeztem az absztrakt szobrokat és magamat, majd visszatekertem a centrumba. A RAX büfében megvacsoráztam, vettem vizet, szendvicseket, majd felszálltam a vonatra este tízkor.

Szobrok a Matematika Tanszék előtt az Oului Egyetem telephelyén.

A hálófülkém a vonaton igen lakályos volt. Volt WC (tiszta) és zuhany a kabinban. Kaptam pár palack ingyen ivóvizet. Két ágyas kabinban aludtam egyedül az alsó ágyon. Kaptam ágyneműt, törölközőket és WC papírt. Fel tudtam tölteni a lemerült mobilomat és wifin keresztül tudtam skypeolni Anna-Marival. Meg is jegyezte, hogy Finnországban jobb az internet kapcsolat a vonaton, mint náluk Pécsett. Pedig ők ezért fizetnek, nem is keveset. Az mobilom ébresztését beállítottam úgy, hogy Passilánál, a munkahelyhez legközelebbi vonat állomásnál le tudjak szállni. Nagyon nehezen aludtam el, de csak Helsinkiben ébredtem fel. Az állomásról öt perc alatt beértem a munkahelyemre, ugyanis még nagyban ment a projektem és a számítógépemen egy csomó programot futtattam, amit a következő, hosszabb magyarországi nyaralásom előtt szerettem volna leellenőrizni. És másnap hazautaztam Magyarországra, Anna-Marihoz. Így végződött az – akkor azt hittem, hogy – utolsó túrám Finnországban. Ilyen hosszú utazásra sokáig nem lesz sem pénzem, sem időm. Magyarként elsősorban a tenger érdekelt Finnországból és part menti városok. Ugyan három év alatt, de megcsináltam. Sok emberrel találkoztam, sok szépséget láttam. Bárcsak valamikor visszatérhetnék Anna-Marival és Bogyóval. Ez nem mostanában lesz, attól félek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése