A leghosszabb év IV/2. - Munkakeresés munka mellett

2013. március 17-én tudtam meg egy e-mailből, hogy december 31. után új munkahelyet kell találnom. Az egész úgy derült ki, hogy a feleségem megtanult finnül és be akart iratkozni egy lehihoitaja tanfolyamra (óvónő, szociális munkás és ápolónő egyben). Megkért vacsora előtt, hogy kérdezzem már meg a főnökasszonyomat, akad-e állásom 2014-től az intézetben. Ez egy igen hangulatos vacsora előtt történt. Vacsora után jött a válasz: nem lesz. Pedig még lett volna három hónap a projekt végéig, de mégsem volt pénz a fizetésemre, és azt mondta, hogy majd Ő befejezi a projektet. Ez hatalmas baromság és hazugság volt, de ezt ekkor nem tudtam. Tudtam, hogy bajban vagyok. A projektmunka eredményeit még nem publikáltuk. Öreg voltam poszt-doknak és senki nem állt a hátam mögött. Esélyem szinte nulla volt arra, hogy újabb állást találjak. Még kevesebb, hogy állandó állásra sikerrel pályázzak. Teljesen összezuhantam és elmentem a -20C-ben sí futni.

Sajnos korábban, tét nélkül már megtapasztaltam, hogy mire számíthatok. Az Aalto Egyetem tenure track pozíciókat hirdetet. Megkérdeztem a főnökasszonyom elődjét, aki ott volt dékán, hogy érdemes-e pályáznom. A válasz határozott és bátorító igen volt. Elkészítettem a pályázatot, volt vagy 40 oldal és beadtam. (Közben mökkiztünk a barátokkal. Figyelem! Ez 2012-es link. Most 2017. novembere van. És a helyzet ennyi idő alatt nem oldódott meg. Már nem is fog.) Pár hónap múlva kaptam egy e-mailt: sajnálattal értesítenek, hogy 324 jelentkező volt a pozícióra és a sajnos nem vagyok benne az első 25-ben, akinek az anyagát valaki el is olvassák. Második főnökömmel beszélgetve elmondtam Neki, hogy jelentkeztem az állásra. Erre a következőt válaszolta: „Gábor, minden pályázatnál van egy erős jelölt. A többiek jelentkezése pedig erősebbé teszi a kiválasztási folyamatot.” Szavainak igazi értelmét akkor fogtam fel, amikor fél év múlva megtudtam, hogy ő nyerte a pályázatot. Azóta is ott dolgozik. Köszöni szépen, jól érzi magát. Mellesleg elvitt 4-5 embert az FMI-ből, amikor 2014.. január 1-én elkezdett Espooban dolgozni. Így megy ez.

A Helsinki Egyetem lecturert keresett 2013. márciusában. Ez egy olyan rangú állás, mint a posztdoktori, de határozatlan idejű és a fizetés havi bruttó 5000 euró. Hivatalos elutasító választ azóta sem kaptam, a felelős prof közölte, hogy a kedvencének, egy oului bögyikének adta az állást. Ezzel kapcsolatban két szerencsétlen esetet kell megemlítenem. Egy kolléganőm, aki sokkal rátermettebb volt az állást megkapónál szintén jelentkezett az állásra. Miután a folyosón beszéltem a proffal, a közös ebéd előtt megkérdeztem, hogy beszélhetek-e nyilvánosan a jelentkezéséről. Igent mondott és megkérdeztem Tőle, hogy miért a bögyike kapta az állást, ha volt Finn Akadémiai Ösztöndíja. Szabályos dührohamot kapott (vérnyúllá változott). Tőlem tudta meg, hogy vesztett, pedig benne volt a három jelöltben, akit behívtak és jobban szerepelt a nyertesnél. (Megjegyzés: a nyertest évek óta nyomták. Pl. kint volt Berkeley-ben három évet. De hogy? A finn állam fizette az ösztöndíját. Erről nem beszél senki, de a sok cikk, amelynek automatikusan, csoporttagként a társszerzője lett jól mutat a publikációs listájában.) A másik eset az a docentúrám elutasítása. Az egyetemi állást el nem nyerő kolléganőm javasolta, hogy szerezzek jogot arra, hogy egyetemen oktassak. Ez a docentúra, ami nem az otthoni docens rang. Ekkor tudnék beadni pályázatot témavezetőként a finn akadémiához. Az elbíráló a prof volt. Közölte a pályázati anyagom alapján, hogy nem voltam témavezető, így támogatja a jelentkezésemet. Ekkor fogtam fel, hogy a főnökasszonyom miért nem engedett nyári gyakornokokat és diplomamunkásokat téma vezetni: nehogy docentúrát csináljak. Nemcsak hogy nem tett semmit a karrieremért, de végig ellenem dolgozott. A lehetséges konkurenciák kiiktatása alap, de ez nem vígasztal túlzottan.

Márciusban nagy nehezen eljutottam az Alaszkai Fairbanks-be, konferenciára. A meghívó levél 2012. december 25-én érkezett meg. Ezzel kerültem fel a főnökasszonyom „veszélyes és kiiktatandó személyek” című listájára. Nem akarta elhinni, hogy engem, a csicskát hívnak előadni (pedig volt már rá példa 2008-ban, a COSPAR-on). Megkért, hogy erősítessem meg, hogy ez nem egy meghívó, hogy menjek el a konferenciára, hanem meghívott előadás. Alaszkai kolléganőm meglepetten küldött megerősítő levelet. A főnök asszonyom még sem akart elengedni, mondván, hogy dolgozni kell. Két meghívott előadásomat megtartottam, láttam a sarki fényt éjszaka -30 C-ben, de állást nem találtam. Nem könnyű idegennek lenni a sok barát között. Végre találkoztam azonban egy helyi kolléganővel, aki meghívott, és akivel egymás cikkeit bíráltuk, továbbá a volt témavezetőjével Pekingből. Megértettem azt is végre, hogy miért volt rossz, ahogy a szimulációkat csináltuk. Kiderült, hogy a volt főnökasszonyom alapvető ismereteknek sincs birtokában (időközben a „Professor of Computational Space Physics” pozícióra nevezték ki a Helsinki Egyetemen).

Mire hazaértem, elolvadt a hó. A University of Bern bolygókutatási témában keresett poszt-doktort. Jelentkeztem és behívtak skype interjúra. Hát ez könnyen ment, gondoltam. Sajnos kiderült, hogy mivel a skype interjú semmibe sem kerül, nem is jelent semmit. Elutasítottak és azóta sem válaszolnak jelentkezésekre, csak kiraktak egy korhatár jelzést (a PhD fokozat ne legyen öregebb, mint öt év).

Nagy csaták után eljutottam júniusban Amerikába a GEM Summer Workshopra. Ott három meghívott előadásom volt, de hónapokat kellett vitatkoznom, amíg elengedtek. (Nem kaptam meg a megfelelő erőforrásokat, így a projekt egyre jobban elmaradt a határidőktől. Ráadásul úgy, hogy pontosan megmondtam, hogy mennyire fog elmaradni. Dühítő volt, de semmit sem tehettem.) Ott szereztem állást: felajánlották, hogy menjek Kínába, Weihaiba. Ezt az állást a születendő kislányom miatt el kellett utasítanom. A konferencián hangzott el a végítélet: csökkentik az űrfizika támogatását az USA-ban. Azaz sokan állás nélkül maradnak és nyomják a munkaerőpiacot.

Nyárra hazamentünk Anna-Marival. Sajnos pihenni túl sokat nem tudtam. Jelentkeztem a Japán Űrügynökség (JAXA) poszt-doktori ösztöndíjára. A jelentkezésem nagyon rosszul sikerült, köze sem volt a formátumnak ahhoz, amit elvártak. Párhónappal később azonban történt a francia PNST levéllistán egy elszólás, amely mindent más világításba helyezett. „A Japán Űrügynökség várja az Európai Űrügynökség (ESA) tagországainak polgáraitól a jelentkezéseket a JAXA Poszt-doktori Ösztöndíjára.” Magyarul: csak az ESA tagországok polgárait veszik fel. Megnéztem a sikeres jelentkezőket és tényleg csak a tagországok polgárait alkalmazták. Amint belépett Románia és Lengyelország az ESA-ba, felvettem lengyel és román jelentkezőket is. Teljesen feleslegesen írtam meg a pályázatot. 

Beadtam életem első Marie Curie pályázatát. Ez egy Európai Uniós pályázat. Jó bonyolult és 71%-os lett (90% felett kell lenni a nyeréshez). Régen 40-50%-ka a pályázatoknak nyert. Hát az enyém nem nyert. A főnökasszonyomat nem vontam bele, kerülő úton értesült róla. Tudta, hogy ki a bírálója és virágnyelven az értésemre adta, hogy soha nem fogja megengedni, hogy megnyerjem az ösztöndíjat. Ez eddig be is jött.

Jelentkeztem Berkeley-be is. Azt az állást egy orosz kollégám kaptam meg Orleansból. Jelentkeztem Grazba is. Hiba volt, mert abban az intézetben csak japánokat, tajvaniakat és németeket alkalmaznak. (Ha valaki Árjaországba vagy Ausztriában doktorált, az németnek számít.) Hiába dolgozik ott egy jó akaróm, nem tud bevinni, mert van egy másik szabály: ne legyél 30 éves és ne legyen családod. Mit lehet erre mondani? Jelentkeztem egy állásra a kollégájánál, de nem engem, hanem egy indiait vettek fel. 50 jelentkező volt. Egyikükkel találkoztam Kínában. Indiai volt. Kifakadt:”A barátomat vették fel, de alig van cikke. Nekem 20 cikkem van, miért nem alkalmaznak?” Ezt mondhattam volna én is. Egy másik állásra felvettek egy Németországban doktorált görög leányzót. Azt írta róla valaki, hogy „Jó lábai vannak, de nem túl okos.” Egy másik sikertelenül pályázó másfél év múlva írt nekem, hogy most lépett vele kapcsolatba a csaj. Kért adatokat, amiből kiderült, hogy másfél év kellett, amíg beletanult a munkába. Szerencsés választás volt, mit ne mondjak. 

A legdühítőbb jelentkezéseim Ouluban voltak. Voltam ott bringával, és élhetőnek találtam. (Tetszett pl. a homokos strand.) Az egyetem modern, jól felszerelt. Volt kollégáim közül kettő ott doktorált. Egy volt kollégát opponensnek hívtak doktori védésre. Tudták ki vagyok és honnan jöttem. Mégsem alkalmaztak. Volt olyan, hogy nyílt állást hirdettek. Megkérdeztem a kolléganőt, hogy mit kell tenni, mit szeretnének látni. Azt hazudta, hogy nem ő hirdeti, nem tud sokat róla. Később kiderült, hogy egy FMI-s kolléganőmnek ajánlotta fel az állást, de Ő nem akart Ouluba költözni. Végül az irodatársa adta be. A pályázatot Ő nyerte, a következő indoklással: „Az értékelő bizottság véleménye szerint az állást …-nek ítéltük”. Jellemző, hogy a Pasadémai Sugárhajtású Laborból is akart jelentkező. Három állásra jelentkeztem, háromszor készült el egy-egy hetven oldalas pályázat.

2013. szeptember közepén Tromsöbe mentem konferenciára. Ott találkoztam a Weihai-i csapattal először. Beszéltem a grazi állásokról valakivel. Láttam megint a sarki fényt. Ott kezdett el fájni a derekam. Ott (is) írtam a sikertelen Finn Akadémiai Ösztöndíj pályázatot. A konferencia utám tudtam meg, hogy a feleségem kislányt hordoz a szíve alatt. 

2013-ban tudtam utoljára beadni ESA poszt-doktori ösztöndíj pályázatot. Valakit megkértem, hogy legyen a témavezetőm, de érdemi segítséget tőle nem kaptam. Egy volt kolléganőm értékelte ki a pályázatomat az elutasítása után. A feleségem mai mérges rá, mert „ki ha én nem”, kioktató, rajtam gúnyolódó stílusban történt a végig beszélése. Alig 60%-os lett, nagyon rossz. Pedig ha egy minimális segítséget kapok akár a kolléganőtől, akár a témavezetőtől, akkor lehetett volna 80%-os is, amivel már behívtak volna interjúra. Persze tudni kell, hogy ez az egész a kiszórásról szól. Ha nincs belső embered, aki segít, akkor biztosan valami rossz lesz a pályázatodban. Azóta felvettek több, nálam sokkal rosszabb teljesítményt nyújtó kollégát is. Ismételni nem tudok, mert kicsúsztam a határidőből. Ezenkívül kifejtette a témavezetőnek kiszemelt személy, hogy korai harmincasokat várnak, akiknek első, vagy második poszt-doktori ösztöndíja az ESA PD. És hát nekem van állásom Kínában, nem? Mondtam, hogy most mondtam le családi okokból. Ez úgy tűnik végleges hiba volt. Magyarországon is külön éltem a családomtól, de sokkal kevesebb pénzért és nagyon rossz feltételek között. Ráadásul a családom a szociális juttatásukat a saját jogukon kapták volna tovább, ha Kínába megyek. De ezt akkor nem tudtam, nem is álmodtunk erről.

Miután lemondtam a kínai állást, minden harci kedvem elszállt. Tudtam, hogy nem kapok állást máshol. Ekkor kezdett el keresni posztdoktori ösztöndíjast a Nemzetközi Űrkutató Intézet. Jelentkeztem, majd 81 emberből benne voltam abban 2+3-ba, akit behívtak interjúra. Sajnos az interjún kiderült, hogy Magyarország valamikor 2015 végén lép be az ESA-ba és lesz tag. Emiatt egy belga leányzót vettek fel. Már felvételi után tudtam, hogy nem fognak alkalmazni. Így megy ez. Szerencsére otthonról kaptam egy állásajánlatot, így nem teljes létbizonytalanságban vágtam bele a jövőbe.

Az istenek alkonya – visszatérés Bernbe

A cím rendkívül szerénytelennek tűnik, ezért némi magyarázatot igényel. 2013-ban mutatták be az alacsony költségvetésű, de igen jó „Iron Sky” c. finn trash-sci-fi-paródiát. Ebben a Harmadik Birodalom nem szűnik meg, hanem a gonosz nácik a Hold Földről nem látható oldalán holdbázist alapítanak és ott bujkálnak várva az alkalomra, amikor visszavághatnak. A csodafegyverük neve pedig „Götterdämmerung”, azaz “Az istenek alkonya”. Amikor visszatértem Kínából, nekem is eljött az istenek alkonya. Addigra a külföldiek jelentős részének lejárt a szerződése. A finn kollégák tipikusan korán érkeztek munkába, azaz reggel hétre-nyolcra és korán távoztak este háromkor-négykor. A külföldiek pedig reggel kilencre érkeztek, és este hatkor, vagy még később távoztak. A Nap novemberben már négy óra, majd decemberben már három óra előtt lenyugszik, de nappal sincs túl világos a vastag felhőzet és az alacsonyan álló Nap miatt. Az FMI-t pedig mozgásérzékelős világítással szerelték fel. Ha nem volt senki a szobában, lekapcsolt a lámpa. Ez azzal járt, hogy délutánonként, amikor én még javában dolgoztam feltűnően sötét lett. A finnek hazamentek, külföldiek pedig már alig dolgoztak az intézetben, hát nem égtek fények az épületben. Ez hát az istenek alkonya, a téli sötétség, amely Nekem (és sokaknak) a pályám végét jelentette. 

A kék tornácos, piris-fehér-piros táblás épület
a Nemzetközi Űrkutató Intézet.

Ebben a hangulatban láttam meg a Berni Nemzetközi Űrkutató Intézet hirdetését. Egy-egy földtudományi és űrkutató posztdoktort kerestek. Az állás két évre szólt, feltétel volt az, hogy a PhD védésnek öt éven belül kellett lennie, továbbá előnyben részesítették az Európai Űrügynökség tagországainak állampolgárait. 2008-ban kaptam meg a PhD fokozatomat, akkor még úgy volt, hogy 2014-ben belépünk az ESA-ba, hát beadtam a jelentkezésemet. Az életrajzon és a publikációs listán felül egy rövid, egy oldalas kutatási tervet is be kellett adni. Ebbe belesűrítettem kedvenc témáimat. Ezen felül titkos csodafegyverként megkértem a Goddard Space Flight Centerben dolgozó patrónusomat, hogy adjon ajánlást. A jelentkezési határidő 2013 november 15-e, péntek volt. Pont aznap volt a Pikkojoulu, a céges előkarácsonyi buli. A jegyemet eladtam egy fiatal gyakornok srácnak és inkább bent maradtam éjfélig, hogy rendesen kidolgozzam a jelentkezésemet. Hatalmas meglepetésemre két héten belül szóltak, hogy szívesen látnak egy kis eszmecserére Bernben 2013 november 28-án.

A tiszta vizű folyó partján. Hidegebb volt,
mint Helsinkiben.

Nem sok idő maradt felkészülni. Első problémám a repülőjegy ára volt. Lehetett venni olyan jegyet, amely interjúm előtt és után egy-egy éjszakával repített volna Zürichbe és vissza Helsinkibe. De az 800 euróba került. Ugyan térítik, de nekem kellett előre kifizetnem. Végül maradtam egy extra napot, így alig háromszáz euróba került a jegy. Nem kellett volna, de csak hétvége előtt szóltak és nem volt kivel megbeszélnem a problémát. Így egy éjszakával többet kellett foglalnom a szállodában. A második problémám pedig általános önbizalomhiány volt. Hiszem majdnem egy éve kerestem állást. Ezért francia kollégám segítségét kértem. Együtt átdolgoztuk az életrajzomat, a publikációs listámat és elmesélte, hogy miképpen kell „Statement of Research Experiences”-t, azaz kísérő levelet írni. Majd indiai kollégámmal és barátommal együtt meghallgatta a bemutatkozó előadásomat. Nagyon hasznos megjegyzéseket kaptam Tőle. Nem is ezen múlott a siker.

Bern szép.

2013 november 27-én felszálltam a repülőmre és elrepültem Zürichbe. Bernbe vonattal érkeztem, amely a zürichi reptér alól indult. Túl korán értem a hotelembe, ezért nem tudtam elfoglalni a szobámat. Leraktam a csomagjaimat és elindultam felderítő útra. 2005-ben már jártam a Berni Egyetemen egy sikertelen állásinterjún. Most felfedeztem az Űrkutató Intézetbe vezető utat. Megebédeltem, bevásároltam, gyakoroltam a német nyelvet és élveztem a napsütést. Kettő órára visszatértem a hotelba, hogy elfoglaljam a szobámat. Bejelentkezésnél szóba került, hogy honnan jöttem. Mondom Finnországból. De eredetileg, Magyarországból. Az egyik dagi, nem őshonosnak kinéző recepciós elhúzta a száját és odaadta a szobakulcsot. Felmentem és kiderült, hogy dohányzó szobát adtak, ráadásul az udvarral nézőt (értsd: egy lyukra). Dühösen lementem és újat kértem. Ezt jó jelnek tekintettem, mert Helsinkiben is így indult a kalandunk. Adtak normális szobát, szép kilátással. Lezuhanyoztam, elmentem vacsorát venni és készültem a következő napra. Egyszer csak lemerült a céges laptopom. Be akartam dugni a konnektorba és olyasmi történt, amire nem számítottam Európa közepén: a svájciak nem a finn/magyar szabványt használják. Lementem a recepcióra, de az csak este tízig volt. Bementem a pult mögé és mindent felforgattam. Sehol sem volt konveter. Éppen érkezett egy vendég és megtudtam Tőle, hogy van ügyelet a szemben lévő hotelban. (Erről persze nem szóltak.) Szerencsére nálam volt az ajtónyitó kód, ezért papucsban és pólóban átrohantam a -5C-okban és elmondtam mi az ábra. Ott sunyított a román/szlovák/nemtudommilyen némber – ezeket el kellett volna mondaniuk. Sebaj, probléma megoldva, befejeztem a készülést és lefeküdtem aludni. 

Lustuló maci a medveveremben a folyóparton.

Másnap reggel időben felkeltem, megreggeliztem és szépen felöltöztem öltöny-nyakkendőbe. Kicsit korábban értem az intézetbe, ezért vártam tíz percet. Fent a titkárnő fogadott. Sajnos „Grüss gott!”-tal köszöntem, ezért németül kezdett el hozzám beszélni. Kaptam egy kávét és a rendszergazda kipróbálta, hogy működik-e a laptopom a kivetítővel. Kiderült, hogy ismerik a volt magyar kollégáimat és egy Londonban élő magyart is. Az előtérben éppen egy munkacsoport várakozott. Összeismerkedtem velük. Végül az egyik igazgató jött ki elém, ő a Goddard-beli ajánlómat is ismerte. Bevezetett az irodába. Ott bemutatkoztak mindannyian, mind a három interjúztató igazgató. Nagyon jól tudták, hogy ki vagyok. Ismerték a magyar és a finn kollégáimat is. Átolvasták minden anyagomat és információkat gyűjtöttek rólam. Már a behíváshoz is gratuláltak. 81 ember jelentkezett a két állásra, a egyikre kettő, a másikra három embert hívtak be. A szokásos interjúztató kérdések után megkértek, hogy kezdjem el az előadásomat. Az előadásom nagyon penge volt, köszönhetően a kollégáknak és készülődésnek. Amikor végeztem, akkor megszólalt az angol professzor és feltett két kérdést: (1) Hogy áll Magyarország ESA csatlakozása? (2) A témám illeszkedik az ESA futó misszióihoz. Hogy illeszkedik a jövőbeli missziókhoz? Sajnos ezekre a kérdésekre nem lehetett jól válaszolni. Közölnöm kellett, hogy szeretett Vezérünk másfél évvel eltolta az ESA csatlakozást. Erre egymásra néztek. A témám kicsit távolabbi ESA missziókhoz illeszkedik, de a jelenlegiekbe csak nehezen lehet bepasszírozni. Ezután megint egymásra néztek és kézfogás után sok sikert kívántak az álláskereséshez. Később megtudtam, hogy belga leányt vettek fel, akinek a témája jól illeszkedik a jelenlegi missziókhoz, továbbá az országa relatíve sok ESA tagdíjat fizet. Nagyon ideges voltam, mert ez nagy lehetőség lett volna. Két év önálló munka, korlátlan utazás, együttműködés, konferenciák helyben és után mehettem volna akár Berkeley-be is. Ehelyett maradt a munkanélküliség. Visszakullogtam a szállodámba és dolgoztam egy kicsit. Másnap körülnéztem a városban – már teljesen elfelejtettem, hogy miként néz ki, majd szombaton elvonatoztam Zürichbe. Ott is körüljártam. Persze sokkal hidegebb volt mint 2005-ben.

Ez már Zürich.

Hát ennyi az én történetem. Húsz év munka ment veszendőbe pillanatok alatt. A következő két hétben szépen hazahordtam minden anyagomat, elmentettem minden fájlomat. Folytattam a projekt ábráinak gyártását – ez csak januárra készült el. Amit tudtam levakartam a gépről, mert le kellett adni. Ez nagyon nem esett jól, de az elvállást a képemre formált és konfigurált géptől megkönnyítette, hogy tönkrement a hűtése teljesen. Arra törekedtem, hogy otthon legyen egy laptop-billentyűzet-monitor trió, hogy hasonló körülmények között tudjak dolgozni, mint bent. Ezért vettem egy 40”-es VGA csatlakozós Philips televíziót és VGA kábelt. (Otthon később drót nélküli billentyűzetet és egeret is vettem.) Valamilyen okból vettünk egy robotporszívót is, pedig tudtam, hogy több időm lesz takarítani. Minden munkanélkülinek extra nagy mobilja van. Ezt csak tavasszal vettem meg. Fáradalmaimat egy Hämeenlinna-i wellness hotelban pihentem ki feleségemmel. Ott töltöttük az új évet. Akitől tudtam elbúcsúztam és felkészültem a hosszú munkanélküliségre. 2015 június 1-jén, amikor ezeket a sorokat írom még nem dolgozom. Egy ajánlatom van csak, amit a Berni interjú előtt kaptam: hazatérhetek Sopronba. De erről majd egy másik bejegyzésben írok. Addig is küldöm az „Erdős Péter,Erdős Péter...” c. számot annak, aki stadionokra szórta el a pénzt ESA csatlakozás helyett. Ugyanis még most sem vagyunk tagok, csak aláírtuk a csatlakozást. Így megy ez.

A életem leghosszabb ősze: látogatás Weihaiban, a Shandong Egyetemen

2013 júniusában főként azért mentem el a GEM Workshopra Coloradoba, hogy állást találjak. Ehelyett katasztrófa helyzetbe futottam bele: a konferencián jelentették be, hogy az Obama-féle adminisztráció az Orion űrhajórendszer megépítését tette a NASA fő céljává, ezért az űrkutatásra fordítandó összegeket, azaz állások számát csökkentették az USA-ban. A NASA Goddard Space Flight Centerben dolgozó patrónusom és arra a hétre lakótársam hiába mutatott be egy sereg embernek, nem volt pénzük az alkalmazásomra. Ekkor elmondtam a problémámat egy Alaszkában a PhD témámmal megegyező területen dolgozó kínai kolléganőnek, aki a segítségemre sietett. A Shandong Egyetem Weihaiban posztdoktori kutatókat keresett. Láttam a hirdetést korábban is, de volt egy kis bibi: csak akkor fogadták el a jelentkezést, ha a jelentkező a PhD fokozatának megszerzése óta nem telt el több, mint három év. A kolléganő azonban rákérdezett, hogy beadhatom-e a pályázatot és a kínai barátai előbb jóváhagyták a jelentkezésemet, majd fel is ajánlották az állást mindenféle interjú nélkül. A másik sikeres pályázó egy Sinaia-i nyári iskolából ismert örmény kolléga volt. Itt jöttek a problémák csőstől. Amikor Anna-Marinak elmondtam a jó hírt, azt hitte viccelek. Kijelentette, hogy Ő oda nem költözik. A korábbi japán pályázatot is viccnek  vélte, oda sem jött volna velem. Sakk-matt: azért vettem feleségül, mert szeretem és kis-Facskókat akarok Neki nemzeni (ez sikerült is, ld. itt). Ez pedig nem megy úgy, hogy 10000 km-re élünk egymástól és évente kétszer látom (illetve menne, de szeretnék részt venni a baba várásban és a felnevelésében). Ez az ajánlat még a Tromsø-i workshop előtt, 2013 júliusában érkezett. Megpróbáltam húzni az időt, hátha addig találok jobb állást. Két kínaiakkal üzletelő volt gimnáziumi osztálytársam is azt javasolta, hogy ne döntsek, amíg meg nem néztem a helyet. Tromsø után már tudtam, hogy családdal, kisbabával kellene odaköltöznöm. Ezért szabadságot vettem ki és megkértem a kínaiakat, hogy szervezzenek nekem egy rövid látogatást. Belementek, így jutottam el a Nagy Fal mögé.

Az egyetem telephelye, távolban az intézet épülő
új épülete, a csillagvizsgáló és a tenger.

Kínába utazni nem egyszerű. Először is vízum kell hozzá. Abban egyeztünk meg, hogy sima turista vízummal utazom és előre kifizetem azt, majd ők kifizetik. Tekintve, hogy csak 50 euróról volt szó, belementem. Összeírtam a Kínai Nagykövetség propaganda ...őőő... akarom mondani honlapjáról, hogy mire van szükség: útlevél másolat, meghívó levél, szemüveg nélküli igazolvány fénykép, szálloda foglalás (kínai vendéglátóm javaslatára gyorsan foglaltam szobát egy közeli szállodában, mert a szállásomat fizették) és repülőjegy foglalás (ezt is a vendéglátók fizették). Ex-pat lévén kértek igazolást arról is, hogy jogszerűen élek abban az országban, ahonnan jelentkezem, azaz Finnországban. Ezt legegyszerűbben a letelepedési engedéllyel lehetett volna igazolni, de EU-s állampolgárként nem volt ilyen papírom. A másik lehetőség a finn munkaszerződésem és az albérleti szerződésem fénymásolatának bemutatása volt. Mire mindent összegyűjtöttem és letelefonáltam, meg sms-eztem a kínaiakkal szépen elment az idő. Úgy alakult, hogy az őszi hazautunk (szabadságom Anna-Marival) előtti hétfőn, 2013. október 7-én tudtam bevinni az anyagot a helsinki kínai követségre és pénteken, vagy a rákövetkező hétfőn, az utazásunk előtt tudtam érte menni. Napsütéses, de veszett hideg időben mentem el a szigetre (Kulosaari), ahol a követség volt. Majd a térképek ellenére alig találtam meg. Hosszú sor állt előtte. Szerencsére a hivatalnokok hatékonyan dolgoztak és gyorsan sorra kerültem. Jól beszéltek angolul és elvették a paksamétát. Magyar és francia gyakorlatomnak hála a nagy halom papírban minden benne volt, amit kértek. Öt perc lapozgatás után közölték, hogy rendben van minden, és elkérte az útlevelemet. Kézbe vette, rámeredt, majd hátra sietett a színfalak mögé. Elkezdett tikkelni a szemem alatt egy izom, továbbá megőszült pár tincs a szakállamban... Ötezer év, pontosabban öt hosszú perc után visszajött és közölte, hogy három nap múlva jöhetek a vízumért. Megkönnyebbülten intettem búcsút a Hosszú Menetelés nevű kínai hordozórakéta modelljének, a kínai emberszállító űrhajó makettjének és az ivóvíz automatának. Kaptam egy kis kóstolót a kommunizmusból, majd bementem dolgozni az intézetbe. Pénteken sokkal korábban odaértem. Nem volt tömeg, de sorszámot kellett húzni. Amíg a kínai népköztársaság hétköznapjaival és Mao életével ismerkedtem sorra került egy csaj. Ekkor ízelítőt kaptam a kínai mentalitásból. A hivatalnok hiányolta a repülőjegy foglalást. A lány, azaz nő közölte, nála van pdf formátumban. Megkérdezte, hogy kinyomtathatja-e itt. A válasz hangos "Nem" volt, agresszív kismalac stílusban. Szinte láttam a hivatalnok gondolatait: "Így jártál, Picim." Jöhetett vissza a következő héten. Nagyon ismerős volt a jelenet Magyarországról. Ezután kerültem sorra én. Rendben megkaptam az egyszeri beutazásra jogosító vízumot, majd sietve távoztam.

Ezekben a monstrumokban laktam. Balra egy
öt csillagos szálloda, jobbra a bérlemények,
alul pedig egy bevásárlóközpont látható. A
recepción sem beszéltek angolul, de amikor
eldugult a WC-m egy pillanat alatt megoldották
a problémát.

Pár nap múlva hazautaztunk Magyarországra. Elmondtuk az unoka érkezésének a hírét a rokonoknak és barátoknak. Az első finn ultrahang vizsgálatra  csak hónapokkal később került sor, ezért elmentünk magánorvoshoz. Végül egy csütörtöki napon, 2013. október 24-én repültünk vissza Helsinkibe. Indiai barátom és kollégám védése másnap volt. Az ajándékozását én szerveztem, továbbá én is adtam át az kollégák által összeadott pénzből vett ajándékot a védés estéjén az opponens tiszteletére adott díszestélyen. Még az érkezés napján bementem az intézetbe szervezkedni, másnap pedig a barátom védésén és a díszvacsorán vettem részt. Nagy élmény volt a kollégám családjával találkozni. A védés és a gratuláció után,  a szokásos kávézás és epres sütizés közben teljesen elkülönülve ültek egy asztalnál. Előbb a (szintén szakállas) norvég kolléga ment oda hozzájuk bemutatkozni, majd én. A felesége megjegyezte, hogy az ünnepelt mindig a norvég kollégáról és rólam beszél otthon (szegény asszony). A vacsora után elmentünk egy bárba és innentől elég szaggatottak az emlékeim. Mindenesetre busszal mentem haza, míg a kollégát taxi fuvarozta vissza a családjához. Utolsó emléke az, hogy egy kollégánk, egy (józanul) szelíd, szerény egyetemista gyakornok finn srác rendelt Neki még egy pohár vodkát. Van ilyen. ;)

Az intézet régi épülete.

A védés után egy ideig eltartott, amíg magamhoz tértem szombaton. Akkor összepakoltam két hétre. Az időjárás az előrejelzések szerint magyar késő októberi indián nyárszerű volt, csak korán, öt óra felé ment le a Nap. Ilyen idő volt Tromsøben, majd Helsinkiben és otthon Magyarországon. Ez volt életem leghosszabb ősze, sok napsütéssel és gyönyörű sárga levelekkel a fákon. Tekinthetem akár szimbolikusnak is ezt az őszt, tudományos karrierem alkonyának. Úgy döntöttem, hogy elegánsra veszem a figurát. Beraktam a sídzsekim mellé az egyik világos zakómat, a farmer mellé pár színes szövetnadrágot és sok inget. Másnap vasárnap délután, sőt inkább este indultam a Helsinki reptérről. Stockholmba repültem, majd onnan Pekingbe. De nem ám a póluson át, ahogy én gondoltam, hanem szépen visszafordultunk és elrepültünk Helsinki fölött. Jó hosszú volt az út Szibéria és a Bajkál tó, majd Ulánbátor fölött; és kemény a jet lag nyugatról keletre. Pekingben új, hatalmas, üresen kongó terminálra érkeztem egy csomó megkönnyebbülten fingó, böfögő és lelkesen padlóra köpködő kínai üzletemberrel, ahol vidám félrefordítások tették vidámabbá a tartózkodásomat. Pl. "Dear passengers, the train reached its final destination. Please, get OUT the train!" (azaz "Kedves utasaink! A vonat a végállomásra érkezett. Kérem, takarodjanak a vonatról!") Azért képben voltak és tolmácsokat szórtak szét a terminál területén. Sajnos nekem belföldi járaton kellett továbbutaznom. Nagyon nehezen találtam meg a járatomat, majdnem elveszett a csomagom és egy szót nem beszéltek angolul a belföldi check in pultnál. A repülőgépen rajtam kívül még egy európai, egy orosz leányzó utazott a kínai párjával. Az utat végigaludtam. Leszállás után bementem a kissé lepattant reptér kissé lepattant mellékhelyiségébe, búcsút inteni az angol WC-knek. Kint várt a sofőr és az angolul beszélő diák. Előreültem, amin meglepődtek és meglepően frissen bámultam a minimális forgalmú öt sávos autósztrádát. Hatalmas építkezéseket láttam és szétrohadt halászhajók roncsai hevertek mindenfelé. Végül megérkeztünk a bérelt lakásba. Addigra meg akartam hallani az álmosságtól. A srác be akart vinni ebédelni a kampuszra (még sohasem járt külföldön). Gyorsan kituszkoltam az ajtón és zuhanyozás után a rózsaszín ágyba zuhantam. A becsapódásra nem emlékszem, még a levegőben elaludtam. 

Az egyetem bejárata előtt, a Magyar Csillagászati
Egyesület lapjával, a Meteorral a kezemben.

Arra ébredtem, hogy valami nagyon csíp. Reflexből odacsaptam, a maradványokból kiderült, hogy egy poloskával háltam. Még nem volt ilyen állathoz szerencsém (igaz tyúkhoz, kecskéhez, lóhoz és tehénhez sem). Welcome to the People Republic of China! Még világos volt. Egy 30 emeletes toronyház teteje közelében kaptam egy lakást. Erkély nem volt, de a széles panoráma ablakból csodálatos kilátás nyílott a kampuszra és a tengerre. A lakás egy nem túl meleg szobából állt, sok polccal, csempézett bejárattal. A lakrészben állt az ágy, egy asztal kanapéval és az íróasztallal. A fürdőszoba már nagyon szocreál volt. Ezen a csempéket, a zuhanyozót és a sima tárcsás mosógépet kell érteni. Adtak mosóport, fogkrémet és mosogatószert. Egyik sem volt túl bio. A szokásos guggolós WC-t kicserélték amerikai kagylóra. Sajnos ez többször eldugult. Ugyanis arrafelé a papírt külön kosárkába kell dobálni. Persze mivel másként esznek és guggolnak a WC-n kevesebb a szennyezőanyag a papíron. Farkaséhes voltam, hát kerestem és találtam egy svéd asztalos tengeri büfét. Yuanban elég drága  volt, euróban mint egy Helsinki ebéd. Minden annyiba került yuanban, mint euróban, azaz nyolc-tízszer olcsóbb  volt, mint Európában. A kínaiak folyamatosan bámultak az utcán, mert nem sok európait láttak. Ottlétem alatt négy-öt európai arcot láttam. Néha ázsiaiak megszólítottak angolul. Nem tudom kik lehetettek. Talán Dél-Koreaiak? Sokan éltek ugyanis Weihaiban, az üzemeiket felügyelték. Vacsora után körbejártam a háztömböt. Nagyon fura volt. Kisebb volt a tömeg, mint váram, de szinte csak vidám embereket láttam. Örültek egymásnak és élvezték az életet. A bérelt lakásokkal egy tömbben épült a hotel a vendégszállással. Ott foglaltam szobát a vízumhoz, ezért hittem azt, hogy abban a hotelban lakom. A szobámba visszatérve beléptem a hálózatba. Némileg meglepődtem, amikor nem tudtam belépni a facebookra és sok más honlap is elérhetetlen volt. Ráadásul a gmail pl. követelte, hogy lépjek be, majd riasztott, valaki Kínából töri az azonosítómat. Miután leküzdöttem az akadályokat beléptem az FMI hálózatába VPN-nel, azaz Virtual Private Networkkel. Ekkor annyit látott a gmail, meg a skype és a youtube, hogy egyszer Kínában vagyok, egyszer meg Finnországban. Élmény volt így dolgozni. Isten (Mao) hozott a Nagy Kínai Tűzfal mögött!

Balra a vendéglátóm egy tanítványa, egy részecskefizikus,
jobbra pedig az örmény kolléga látható, aki elfogadta
az ösztöndíjat. A felvétel a hatalmas kantiban készült,
ahol lecsavarozták a székeket a padlóra. A diákok egyébként
negyedmagukkal laktak egy kollégiumi szobában.

Másnap kezdődtek a kalandok. A diákok értem jöttek és bementünk az egyetemre és az intézetbe. Minden épület erősen szocreál típusú volt és hatalmas távolság választotta el őket a többitől. Hemzsegtek az egyenruhások. Hogy rendőrök voltak, vagy sem nem tudom. A vendéglátóm folyamatosan tanított, nem sok ideje volt rám. Helyette a diákok foglalkoztak velem. És kicsit később jött egy örmény ismerősöm, vele is. Elkísértek ebédelni, és elmentünk kerékpározni. Utóbbi érdekes élmény volt. Alacsony volt a váz, ezért hegymenetben nagyon kifáradtam. A tengerparton tekertünk, de vissza a városon keresztül jutottunk. Azaz az ázsiai kisváros forgalmában. Az még elment, hogy disznóhúgy csöpögött a mellettem elhaladó teherautóból Az is, hogy a szembejövő újgazdaghintók nem adtak meg az elsőbbséget és csak azért nem kenődtem fel a szélvédőjükre, mert a sofőrök lefagytak egy strechnadragban tekerő szakállas nagy darab európai látványától. De a kerékpárúton haladó motor-autó-gyalogos áradat már sok volt. Akárcsak a jelzőlámpák jelzéseinek igen laza figyelembe vétele. Hiába kaptam zöldet, bármikor elüthettek jobbról is és balról is. Ez a segítség kissé a terhemre volt, ezért próbáltam szabadulni tőlük, a diákoktól. Azért utaztam oda, hogy kipróbáljam, tudok-e ott élni. Elmentem rendes büfébe és rendeltem levest. Jó nagy kondérral adtak, de nem azt, amit kértem. Elmentem vásárolni két közeli szupermarketbe. Egyszerűen nem értettem, hogy mi van a polcokon. Végül kávén, gyümölcsön, ásványvízen és csokoládén éltem túl a két hetet. Menzára és étterembe persze csapattal mentem. Párszor megpróbáltak átvágni. Ez könnyen ment, mert csakis készpénzzel lehetett fizetni többnyire. És mindenki pénzeszsáknak nézett. Az első szombaton fogtam a nordic walking botjaimat és körbejártam a környéket, a kampuszt és kimentem a szép hosszú homokos tengerpartra és felcaplattam a csillagvizsgáló kupoláihoz. Elég feltűnő lettem volna botok nélkül is a szakállammal. Így azonban még többen bámultak. Nem esett túl jól. Ekkor néztem meg kívülről az intézet új épületét is. Nagyon szép, nagyon profi épület, de természetesen csakis guggolós WC-k voltak benne. :( Erről már az oda átköltöző kollégák tájékoztattak később.

A strand. Nyáron tele van emberekkel.

A látogatásom szakmai részére a második héten került sor. Amely egy vasárnap reggeli értekezlettel kezdődött. Szó se róla, a megbeszélés után elmentünk levest enni, amit a vendéglátóm fizetett, de akkor is vasárnap dolgozni. Ez Franciaországban elképzelhetetlen lenne. A héten tartottam két előadást. Az első előadásomat a tranziens jelenségekről tartottam. Ez valójában a PhD témám, de azóta is figyelemmel kísérem és cikkeket lektorálok a témában. Elég jól fogadták. A második előadást pedig a globális magnetohidrodinamikai szimulációk elemzéséről és a mérésekkel való összevetéséről tartottam. Ebből nem sokat értettek. Az előadásokért fizettek, elég sokat. Ebből vettem teát a feleségemnek egy bemutató után és a reptéren. (Ez hiba volt. Bűn rossz volt mindkét tea, amit vettem.) Megbeszéléseket folytattunk, arról hogy hogyan lehetne az Orleansban megszerzett tudásomat felhasználni a kutatásaikban. Közben megismertem egy indiai kollégát, aki szintén jelentkezett egy olyan grázi állásra, amire engem sem vettek fel. Kicsit jobban megismertem az örmény kollégát. Találkoztam az ELTE Csillagászat Tanszék vezetőjének volt posztdoktori ösztöndíjasával. Róla kiderült, hogy volt Helsinkiben is és azt hittem, hogy onnan ismerem. Nagyon rosszul esett, hogy nem tudtam átkompozni Dél-Koreába meglátogatni egy régi barátomat, és elmenni Tajvanba, ahol két Orleans-i barátunk él, mert egyszeri belépésre jogosító vízumot kértem. Ellenben skypeoltam velük és megígértem, hogy legközelebb bölcsebben választok vízumot. (Ez a beszélgetés életmentő volt. Foglalmam sem volt hogyan kell bekapcsolni a fűtést a szobámban. Veszett hideg volt éjszakánként. Együtt rájöttünk.) A hotelban és egy postán feladtam egy-egy lapot Anna-Marinak és anyukámnak, amelyek több hónap késéssel érkeztek meg. Végül az utolsó éjszaka is dolgoztam és fáradtan vágtam neki az útnak. Reggel várt egy diák, aki nem jött velem a reptérre és egy bérelt kocsi, amelynek a sofőrje nem beszélt angolul. Visszafelé Pekingig a két legkövérebb kínai mellett ültem, akit valaha láttam. Utána gyorsan eltelt a hazaút. 

Elvittek teát vásárolni. Nem egészen így gondoltam,
de élveztem a bemutatót.

Helsinkiben Anna-Mari várt és a hasán a figyelmes szemlélő láthatta, hogy nem csak a zsír gyűrődik, hanem valaki lakik benne. Emiatt otthon egy nagyon nehéz döntést kellett hoznom. Ilyen alacsony szintű angol tudással az orvosi ellátás nem csak a babának, hanem nekem sem garantált. Voltam már ilyen helyzetben Franciaországban, nem akartam kockáztatni, ezért lemondtam az állást. Tudtam, hogy másik állást valószínűleg nem kapok, ezért ez nehéz döntés volt. Döntésemet megkönnyítette, hogy teljesen a munkaadóimtól függtem volna, még a lakást is Ő bérelte volna nekem. Pénzt is csak a Bank of Chinától utalhattam volna külföldre, de ahhoz is egy kínai segítségét kellett volna kérnem. A fizetés annyira alacsony volt, hogy jobban jártam a finn munkanélküli segéllyel. Másfél évvel később, még mindig itt vagyok. Vélhetően hazaköltözünk, de Bogyó egészséges akárcsak Anna-Mari. Sajnos nekem olyan súlyos egészségügyi problémáim voltak (porckorongsérv), ami miatt egyszerűen kirúgtak volna az állásomból Weihaiban a felkínált (és szerintem vérrel aláírandó) szerződési feltételek szerint. Látogatni, pár hónapra azonban szivesen visszamennék. A kapcsolat megmaradt, most cikket küldtünk be együtt. Meglátjuk mi lesz ebből.

Kalandozások Norvégiában, az Északi-sarkkörön túl

Életem (eddigi) utolsó konferenciáját a 23. Cluster és 3. ECLAT Workshopot a festői Tromsøben rendezték. A hátam közepére sem kívántam az utazást, mert előtte és utána is komoly pályázati határidőim voltak. Ha jól emlékszem, akkor a konferencia előtt a JAXA, a Japán Űrügynökség posztdoktori ösztöndíjának volt a beadási határideje, utána pár nappal pedig a Finn Akadémia Ösztöndíjnak. Ezen pályázatok megírására mások teljes munkaidőben heteket, sőt hónapokat szánnak. Nekem csak napok jutottak. Nem is sikerültek. De nem sajnos azért, mert keveset dolgoztam rajtuk, hanem mert mindig kell egy belső ember, aki segít és elmondja, hogy miképpen kell nyertes pályázatot írni. És persze nem árt erős támogató csoport a döntést hozó bizottságban. Enélkül csak időpazarlás elkészíteni és beadni őket. Végül azért mentem el Norvégiába, mert állásokról akartam tárgyalni a kínaiakkal és a grázi csoporttal. Előbbit végül elutasítottam, utóbbira egy hamvas, Németországban doktorált görög leányzót vettek fel, szokás szerint (30 évesnél fiatalabbakat vesznek fel abba az intézetbe).

Kirándultunk az EISCAT állomásra. Ott  már lehullottak
a levelek, de gyönyörű napsütés fogadott a gleccser
szaggatta tájon.

Vasárnap, 2013 szeptember 15-én utaztam ki repülővel, oslói átszállással. Sajnos nem tudtam a norvég fővárosban körülnézni, de cserében egy héten keresztül két számjegyű hőmérséklet és ragyogó napsütés fogadott. A levelek már sárgultak a fákon, a hegyek között le is hullottak. A fjord, pontosabban szoros vizén át látszottak a távoli hegyek (Tromsø egy szigeten terül el). Ritka az ilyen szép idő a 69-dik szélességi körön! Ezért az előadásaim megtartása után éjjel sarkifényt néztünk a sziget déli csücskénél. Egyszer pedig elmentünk megnézni egy a hegyek között megbúvó radarállomást. Egyik este,  konferencia vacsorán megízlelhettem a bálna húst. A városka nagyon hangulatos, rendezett és tiszta volt. És nagyon drága. 20 euró volt egy gyros salátával és sült krumplival (ugyanez Helsinkiben 12 euro, Orleansban 5 euró). Nagyon fura lett ez az utolsó konferenciám, ugyanis alig jártam be előadásra. Egy posztert vittem, amelynek el kellett készülnie időre (pénteken este kilencre, a vasárnapi indulás előtt) és két előadást, amit ott állítottam elő. Emiatt sokáig nem voltak szabadok az estéim. Éjjel sarki fényt mentünk észlelni a svéd, francia, kanadai és német kollégákkal. Két értekezletem (ECLAT Workshop) is volt párhuzamosan az előadásokkal és személyes megbeszélések, illetve kvázi állásinterjúk.

A kék tenger összeér az éggel és a hegyekkel. A kép egy
hídról készült, ami egyik kedvenc klippemben szerepel.

Zavarosak az emlékeim erről az útról. Mit írjak még? Hogy fájt a derekam, ami  kezdődő porckorongsérv első jele volt? Hogy mennyire örültem, hogy jövendőbeli magyar főnökömmel pletykálhattam? Hogy a budapesti szottyadt ex-főnök asszonyom nem akart megismerni? Hogy a francia volt kollégák nem értették, hogy kerülök oda? Hogy örültem a román kollégáinak? Hogy a legnagyobb svéd intézet vezetője bocsánatot kért tőlem a projekt partnerek előtt (kétes dicsőség), mert azt gondolta, hogy miattam csúszik a projektünk, de most már rájött, hogy a főnökasszonyom a hibás (mindig ettől féltem)? Hogy nagyon sajnáltam, hogy haza kellett sietnem pályázatot írni és így csak az utolsó nap volt időm átsétálni a hídon? Egyik sem számít. Csak az a fontos, hogy után hazaértem Helsinkibe, másnap reggel mondta el Anna-Mari, hogy májusban apa leszek. Ez az örömhír elmossa a többi benyomást. Valójában csak erre érdemes emlékezni.

Még élünk és jól vagyunk

Ezer bocsánat, nagyon elhanyagoltuk a blogot. Elég sok energiánkba került, hogy berendezzük az új lakást, továbbá mind Anna-Mari, mint én elég sokat dolgoztunk. Anna-Mari kétszer is gyakorlaton volt a helsinki francia óvodában, nekem pedig abnormálisan sok munkám volt és van. A tavaly szeptemberi mökkizésről remélhetőleg hamarosan megjelenik a cenzúrázott változat a blogon, aztán szeretnénk írni életünk főbb eseményeiről:

• A költözésről és az új lakásról két szólamban
• Az ékszerkészítésről
• A francia óvodáról
• A nagy sikerű alaszkai konferenciáról
• A GEM-ről, azaz a megátkozott Colorado-i útról
• A Tampere-Helsinki bringatúráról
• És végül a tavalyi túra befejezéséről a Seinajoki-Vaasa-Oulu túráról

Sajnos továbbra is elég sok a dolgunk, Anna-Mari ősztől rendesen dolgozni fog, de majd szépen lassan megjelennek a bejegyzések, ahogy időnk engedi. 

Seinajoki-Vaasa-Oulu túra

  A túrám útvonala Finnország nyugati partvidékén.

Egy év után végre visszatérhettem a félbehagyott Turku-Vaasa-Oulu túra útvonalára. Sajnos e blog bejegyzést majdnem két évvel később, 2015 márciusában írom, de sokkal több dologra emlékszem, mint a Tampere-Hämeenlinna-Helsinki túrámról.

Egy kis láblógatás a jéghideg vízben.

2013 július 11, Seinajoki-Vaasa, xxx km: Első nap elutaztam Seinajokiba vonattal. Azért oda, mert onnan csak átszállással lehet tovább menni Vaasaba, ahol a túrát kénytelen voltam feladni 2012-ben. Kerékpárral átszállni még Finnországban sem szeretek – inkább tekertem 100 valahány km-t. Sajnos elromlott a mozdonyunk még Järvenpääban, így jelentős késéssel érkeztünk Seinajokiba. Ebből csak annyit vettem észre, hogy kora délelőtt helyett dél körül értünk be az állomásra ugyanis elaludtam az álló vonaton. Minden rosszban van valami jó. Hétköznap déltájban találtam egy svéd asztalos mexikóivendéglőt. Ebéd után nehezen találtam ki a városból, de aztán azonnal megálltam fényképezni a Kyrönjoki hídjánál. Napfényes, szép meleg, derült idő volt. Hamar átértem Ylistaroba. A falu után találtam egy kiépített kerékpáros pihenőhelyet a Finnországban elmaradhatatlan grillezővel és a horgászathoz épített stéggel. Belelógattam a lábamat a barna hordalékkal teli, jéghideg vízbe, hátradőltem és élveztem a nyugalmat, ami régen nem adatott meg nekem. Ezután sík terepen tekertem, de többször eltévedtem és igen sokat navigáltam, mire beértem a reptér után a régi Vaasaba, amely leégett a XIX. században, ezért csak egy vár és egy katedrális rom maradt belőle. Fényképeztem, majd igen nehezen, de délről, a tengerparton betaláltam a városközpontja, a Sokos Hotel Vaakuna Vaasahoz, ahol két éjszakát aludtam. Meg akartam ugyanis nézni az Ostrobothniai Természettudományi Múzeumot és a közeli Kvarken szigetvilágot, ahová egy évvel korábban nem mertem rossz kerékpárral elindulni.

A szigetvilágba vezető híd a leghosszabb Finnországban.
Egész (vitorlás) hajók férnek át alatta és a tetejéről
a kilátás gyönyörű.

2013 július 12, Vaasa, xx km: Vaasa és Pietarsaari/Jacobstadt között nem találtam szállást (pontosabban a kiszemelt kemping sem a telefont nem vette fel, sem a leveleimre nem válaszolt), ezért úgy gondoltam, hogy rápihenek erre a 160 km-s szakaszra. Reggeli után kicsit rohangáltam a környéken, mert valami feltörte a lábamat és egy ruhadarabon elszakadt. Kicsit nehezen, de a főtéri K-Citymarketben találtam erős fekete cérnát és tűt (amikor nem csomagolok, akkor mindig kell túrán) és sebtapaszt. Ezután elmentem az Ostrobotnia Múzeumba. Ez a Kvarkenről szólt, a közeli szigetvilágról. Nagyon érdekes a kialakulása. A gleccserek ott érték el a tengert és a hordalékuk lerakódott a lábuknál, kisebb-nagyobb kövekből álló sort alkotva. A jég persze mozgott, így párhuzamos sorok alakultak ki. Amikor a Jégkorszak véget ért, mindent elöntött a tenger. Azonban a földkéreg besüllyedt a több kilométer vastag jég súlya alatt és most még mindig évi 9 mm-t emelkedik a partvonal. Emiatt a víz alól szépen előbukkannak ezek a párhuzamos kősorok. A víz elég édes, sok a madár és gazdag az élővilág. Itt a legszűkebb a Botteni öböl és a svéd partokon szintén van egy hasonló szigetvilág. A két parttól legtávolabbi sziget távolsága alig 25 km, míg a partok 80 m-re vannak. A tenger alig 20 m mély, 2000 év múlva ott szárazföld lesz. Ostrobotnia (a Botteni öböl keleti partja) önmagában érdekes. Sok a meteor kráter a környéken és ez egész lapos, mint az asztal. Találtak a jégkorszak előtti emberi életre való nyomokat egy jég által befedett, de le nem pusztított barlangban.

A nevezetes Kvarken. Ez tényleg a világ vége.

Miután a múzeum bezárt délután négykor, visszamentem a hotelbe, átöltöztem és nyeregbe pattantam. Ez kicsit kései időpontnak tűnik, de arrafelé júliusban este 11-kor megy le a Nap és utána sincs sötét – szerencsére. A sebességemet fokozandó semmit sem vittem magammal, csak vizet, tartalék belsőt és szerszámokat. Kitekertem a városból és rátaláltam a szigetekhez vezető útra. Itt jött az első meglepetés. Az útikönyvem 30km-s túráról írt, végig kerékpárúton. Nem vettem észre, hogy egy irányban és a szigetek pereméről. Az odavezető út mellett sem volt bringaút, ami a körülmények szerencsétlen alakulása miatt visszafelé több biztonságot adott volna. A szigetekre Finnország leghosszabb hídja vezet, amely alatt egész vitorlás hajók is elférnek, azaz jó magas volt. Előtte egy kis strandot találtam, pihenőt, ahonnan le tudtam fényképezni magát a hidat. A hídról pedig csodálatos fényképeket készítettem a világról. Valójában semmi más nem szerepel a képeken csak víz, sziklák, a kék égbolt, a Nap és pár hajó, de nekem a tenger látványa még mindig csodálatos, hiába élek itt már ötödik éve. Tengernyi fénykép készítése után továbbtekertem, majd a sziget belsejében Björköby felé fordultam. Az út végén kikötő várt, egy parkoló, egy kocsma és kicsit messzebb, már földúton egy magas, fából ácsolt kilátó. A tövében hagytam a bringámat lezáratlanul (erről majd le kell szoknom, ha hazaköltözünk) és nekiálltam a fotózásnak. Itt tényleg lehetett látni, hogy párhuzamos vonalakból, kőrakásokból áll a szigetvilág. Amikor meguntam, feltöltöttem a kulacsaimat és vettem pár szendvicset a büfében, majd hazaindultam. Fél km után éreztem, hogy nagyon rugózik a bringa, defektet kaptam a hátsó kerekemben. Semmi baj! Kicseréltem a belsőt és felpumpáltam. Elindultam és azon gondolkodtam, hogy akkor most járjam-e be a másik irányt is Söderudden felé. De erre nem került sor, ugyanis a tartalék belső szinte azonnal ereszteni kezdett: lyukas volt. Ez katasztrofális helyzetet teremtett. Ott álltam 50 km-re a semmi közepén és a gumijavító készletem a hotelban maradt. Először hátra akartam rakni az első, jó belsőt. De aztán kétségek fogtak el: hátha tüske van a külsőben, amit nem érzek (nem volt), de ami kiszúrja a maradék belsőmet is? Végül az eredetileg elöl lévő belsőt és a külsőt is hátra raktam és rettegve felpumpáltam. Szerencsére nem eresztett, ezért nem kellett tolnom 50 km-t a cangát. Ami rám várt azonban nem volt sokkal jobb. Előre raktam a lyukas belsőt (és az eredetileg a hátsó keréken lévő külsőt) és felpumpáltam. A súlyom kb. 30%-a jutott rá, ezért lassabban eresztett le. Felpumpáltam, majd amikor már alig volt kormányozható, illetve ütött a szelep, akkor leszálltam és megint pumpáltam bele. Odafelé két és fél óra alatt tettem meg az utat. Visszafelé volt vagy négy-öt. Szerencsére nem volt teljesen sötét, de amikor a város bejáratánál eltévedtem, akkor már sírtam a kimerültségtől. Végül egy hurok megtétele után beértem a központba hajnali kettő felé. Emiatt alig hat órát aludtam a másnapi hosszú szakasz előtt - ennyit a pihenőről. Dühített, hogy ha elviszem az egyik táskámat gumifoltozóval, akkor tíz perc alatt meg tudtam volna javítani a hibát. Később, elalvás előtt az is eszembe jutott, hogy talán még taxit is hívhattam volna. Ingem-gatyám ráment volna (50km-re voltam Vaasától), de nem szenvedtem volna annyit. Késő bánat – legközelebb inkább elrakom a gumijavító készletet.

A Vaasai Egyetem. Ide szívesen visszatérnék. Szeretem ezt a várost.

2013 július 13, Vaasa-Uusikaarleppyy/Nykarleby-Pietarsari/Jacobstadt, 160 km: Reggel kómás étkezés és extra adag kávé után kerestem megjavítottam a bringámat. Majd kerestem egy bringaboltot és vettem egy extra külsőt, a régit, ami cserbenhagyott, pedig kidobtam. Persze ott fel is fúvattam öt barra a kerekeimet, mert a pumpámmal alig 3-3.5 bart tudok elérni. Tudna többet is, de fél óránál nem szeretek többet pumpálni. Majdnem dél volt, amikor elindultam a már ismert útvonalon. Elhaladtam a teljesen üres egyetemi kerület mellett és bementem fényképezni. Észak felé hagytam el a várost és sokáig kerékpárutakon tekertem. Vicces, hogy sok finnek annyira hiányzik a tél és a síelés, hogy egysoros görkoriznak síbotokkal. Persze ezt a bringautakon teszik, amelyek minősége kiváló. Kicsit nehézkes őket megelőzni. Nem azért, mert annyira kapálódznak, hanem mert a sebességünk nagyjából azonos emiatt többször szoktuk előzni és visszaelőzni egymást. A nagy előzgetésben megint eltévedtem. A 7251-es úton begurultam Sepänkyläba. Ez nem is volt akkora baj, ugyanis a kijelölt út megkerült volna egy tavat, én pedig igyekeztem levágni a kanyarokat, ahol csak tudtam. Ebben a faluban pedig kiértem az északra vezető 8-as útra. Az út elég forgalmas, ami nem életveszélyes Finnországban, de nem szeretek benzingőzt inhalálni a túráimon. Most mégis ezt az utat választottam. A forgalom nem volt túl nagy, kora délután találtam egy vendéglőt, ahol meg tudtam ebédelni. (Ez nem svédasztalos hely volt, de a korlátlan saláta és kávéfogyasztás benne volt az árban.) Pont ott kezdődött egy természetvédelmi terület. A 7260-as utat elérve letértem a 8-as útról és betekertem a szigetek közé. (Azért írok útszámokat mert semmilyen település nem volt a közelben, amit helyettük beírhatnék. Ezért kellett aznap 160km-t tekernem.) Gátakon, tenger mellett és tengertől körbevéve tekertem, majd Oravainen előtt visszatértem a 8-as útra. A falu előtt egy domboldalon egy emlékmű hirdette az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) háború egyik döntő ütközetét. A falu nem hagyott mély nyomokat bennem, de a kifelé vezető kerepékárúton egy olyan 50-es bácsi (anyám, időközben én meg negyvenes lettem) csatlakozott hozzám. Jót “beszélgettünk”, pedig ő nem beszélt angolul, én meg alig makogtam valamit finnül. Végül úgy váltunk el, hogy jó finn tanulást kívánt. Volt benne egy jó adag irónia és igaza volt, hiszen már három éve éltem Finnországban. Ez az átka az elit, nemzetközi munkahelynek, ahol angolul beszélünk a helyi nyelv helyett. Ekkor már erősen esteledett, kilenc óra is elmúlott. Emiatt letértem a kijelölt útról és a 749-es úton száguldottam Nykarleby/Uusikaarlepyy felé. Ez egy elég átlagos (azaz minden kényelemmel felszerelt) kisváros volt. Egy folyó keresztezte utamat és a várost. Annak partján terült el a kemping. Nem zárták be, üzemelt, számos lakóautó és sátor között vidám kacagás vitt hozzám a víz. Nagyon mérges lettem, mert hiába hívogattam őket. Emiatt akkor még hátra volt 20 km és a Nap már nagyon északnyugat felé hajlott. Maradtam a 749-es úton és szántóföldek között gurultam be Jacobstadt/Pietarsaari-ba. Addigra a Nap már lenyugodott. A város egyetlen szállodáját percek alatt megtaláltam. Megfürödtem és már nem vesződtem a vacsorával, azonnal ágyba bújtam a parkolóra néző ablakú szobámban.

Pietarsaari/Jacobstadt. Tipikus finn kisváros.

2013 július 14, Pietarsaari/Jacobstadt-Kokkola, 50 km: Másnap reggel igen nehezen ébredtem és még nehezebben mozogtam. 130 kg-an letekerni 160 km-t egy picit megerőltető. A hotelban megszálló kerékpárosok közül én jelentkeztem ki utoljára. Kicsit szétnéztem a városban. Volt ott Dressman, S-Market és K-Supermarket, városháza, pár nagy téglaépület és faházak. Nem siettem, alig ötven km-t kellett letekernem Kokkoláig. Az utam szigetek között, erdőben és gátakon vezetett. Délután négy felé értem be a Kempingbe a tengerparton Kokkolában. Ott egy faházat béreltem – sajnos egyedül. Víz nem volt a házikóban, de villany és hűtő igen. A vizesblokk tiszta volt, mint minden finn kempingben. Volt büfé a recepciónál, ott wifin keresztül internetelérés és csodálatos kilátás a tengerre. Fürdés és átöltözés után besétáltam a közeli csatorna (vagy folyó?) partján a városközpontba. Elég messze volt. Ott körülnéztem, meguzsonnáztam egy taj büfében (nem, nem volt svédasztalos), majd további séta után megvacsoráztam a megváltó RAX büfében. Annyira kimerült voltam, hogy elfelejtettem fizetni a taj kajáldában. Jobbára előre kell fizetni Finnországban, itt utólag kellett. Elég kellemetlen volt. Ezután vissza battyogtam a csatornaparton a kempingbe. Ott utánanéztem a vasúti menetrendnek. Kiderült, hogy vágányzár van és csak buszok járnak az Oulu-Helsinki vonal egy részén. Biztos felvették volna a bringát, de ez nem volt jó hír. Éjfélkor még világos volt, de magamra zártam a házikóm ajtaját.

Kalajoen Hiekkasärkät: a második homokos strand, amit
Finnországban láttam.

2013 július 15, Kokkola-Kalajoki, xx km: Reggel a lehetőségekhez képes gyorsan összecsomagoltam és elindultam a vasútállomásra. Kérdésemre, hogy haza tudok-e jutni Helsinkibe, azt válaszolták, hogy nyugodjak meg, az éjszakai hálókocsis vonat felveszi a bringámat (ezt nem jelölte semmi a menetrendben) és megszakítás nélkül utazik Helsinkibe. Ezután elmentem ebédelni a taj büfébe, ahol hétfő lévén svédasztalos menü volt. Ezután bevásároltam a közeli Prizmában és megkezdtem a napi etapot. Szinte csak benyomásokra emlékszem az útról. Mellékutakon tekertem, igyekeztem a sokkal forgalmasabb 8-as utat elkerülni. Sokszor navigációs problémáim voltak. A táj lapos volt, mint egy asztal. Himala után szó szerint Isten háta mögötti helyeken tekertem, majd volt egy földutas kitérő, ahonnan nehezen találtam vissza a nyolcas útra. Ezután vettem észre egy nagyon furcsa dolgot. A fenyőfák szinte kizárólag vörös törzsűek voltak (vörös fenyő?), a magasságuk pedig sokkal alacsonyabb volt, mint Helsinkiben. Nem volt aljnövényzet, de nyírfák sem. Ha láttam nyírfát az út mellett a következő napokon, az elégé bokor, vagy cserjeszerű volt. Valószínűleg átléptem egy éghajlati-növényzeti zóna határt. Hamarosan beértem Kalajoen Hiekkasärkätba, azaz egy üdülő-pihenő övezetbe. Itt már szemerkélt az eső. Először nem is láttam, hogy miért tömörülnek a hotelek annyira. Betértem egy út menti ABC üzletbe. Ez egy márkanév, benzinkutat jelent szupermarkettel és meleg étkezési lehetőséggel. Megvacsoráztam, amire később nem lett volna lehetőségem. Majd felfrissülve tekertem tovább a kijelölt úton, amikor Yyteri után Finnország második homokos strandjára bukkantam. A homok színe egészen más, vöröses volt. A tenger nem mélyült annyira, sokszor kövek, sziklák álltak ki belőle. Sőt látszott, hogy a távolba homokpadok vannak, amelyek közül egyik-másik elérte a vízfelszínt. Fürdeni nem volt kedvem, mert sajnos szemerkélt ez eső. Innentől kerékpárúton tekertem be “Halasfolyóba”, azaz Kalajokiba. Ott elég gyorsan megtaláltam a hostelt, ahol szállást foglaltam. Szerencsém volt, ugyanis megváltozott az idő: leszakadt az ég és egész éjjel szakadt az eső. Ráadásul lehűlt a levegő. Addig sem volt meleg (15-18C), de ezután alig 12 C volt. Ez nagyon alacsony hőmérséklet kerékpártúrázáshoz. A hostel valójában egy középiskolai kollégium volt. Diákok voltak a recepción, középiskolás diákok. Majdnem megsimogattam őket, annyira fiatalok és aranyosak voltak. Nem volt sok vendég, errefelé senki sem túrázik. A szobák két ágyasak voltak, a fürdőszoba, a konyha és a TV egy külső helyiségben volt. Mekkora luxus lenne egy magyar középiskolás (de akár egyetemista) diáknak! Egyszer sikeresen kizártam magam, de szerencsére még ott volt a személyzet. A ruháimat nem mertem kimosni, mert féltem, hogy nem száradnak meg. Jobb egy büdös ruha, mint a vizes, hiszen ember úgy sem lát napközben, legyek pedig ennyire északon már nincsenek. Jó kis oroszlán szag lett a szobában és ezen a szellőztetés sem segített sajnos. Legalább jobban és mélyebben aludtam a nyitott ablak mellett.

A Pyhäjoki folyó zúgói.

2013 július 16, Kalajoki-Pyhäjoki-Raahe, xx km: Másnap rettegve ébredtem, ugyanis előző este az előrejelzés szakadó esőt jelzett egész napra. Emiatt lerövidítettem az utamat: Merijärvit nem ejtettem útba. Így is borzalmas lett volna 60 km-t esőben tekerni. Olyankor nem látok rendesen, az autósok sem látnak, könnyebb defektet kapni és fáj, ahogy az esőcseppeket az arcomba vágja a menetszél. Szerencsére felszakadt a felhőzet, kisütött a Nap és csak délutánra jósoltak kisebb eséllyel esőt. Szerettem volna egy svéd asztalos ebéddel indítani 10:30-kor, de Kalajoki annyira nyomorék település, hogy még egy rendes kebaboldát sem találtam. S-Market azonban volt. Minden rosszra felkészülve feltankoltam kajából, majd a bolt előtti parkolóban megreggeliztem. Addigra, már erősen beborult. 10 km megtétele után kezdett szemerkélni az eső. Szerencsére nem szakadt, de fel kellett vennem a széldzsekimet és a vízhatlan nadrágomat, amely állandóan lecsúszik a kerékpáros nadrágomról. Ráadásul a hűvös idő miatt (reggel nem volt 10 C), hosszú stretch nadrágot és felsőt kellett viselnem. Az eső hamar elállt, két oldalt az alacsonyabb tűnő vörös fenyők szegélyezték a nyílegyenes utat. Még Pyhäjoki előtt összefutottam egy csövesnek kinéző bringással az úton. Nem volt az, csak egy 60-as ápolatlan, út mellett alvó, vastag keretes szemüveget viselő francia kerékpáros. Már két hónapja úton volt, Németországból indult. Járt Budapesten is. Rövid társalgás után (a szaga olyan volt, mint az érett sajtnak) elváltak útjaink, mivel Ő délnek tartott, én meg északnak. Pyhäjokiba beérve, pontosabban előtte a Pyhäjoki folyó zúgóit fényképeztem. Két fő ága volt, amely külön-külön sok kis ágra szakadt a sziklák között. Csak a víz barna színe rontotta el az összképet.

A templom Raaheban.

Továbbhaladva meglepetésemre teljesen kiderült az idő, meleg lett (+15 C) és a térképem által nem jelölt kerékpárút futott az út mellett. Egy padon levetkőztem stretch nadrágra és hosszú mezre, majd folytattam az utamat Raahe felé. Itt ért egy elég fura atrocitás. Szembemotorozott három kamasz két robogón bukósisakban a kerékpárúton. Az egyik mögött ott ült a barátnője. A pöcs belenyúlt a zsebébe és az arcomba vágott egy marék valamit. Nem tudom, hogy kavics volt, szotyi, vagy kukorica. A szemüvegem és a sisakom megvédett (kb. 60 km/h volt a relatív sebességünk), de megfordultam és utánuk eredtem. Sajnos azonban csomagokkal nem értem utol őket. Nagyon valószínű, hogy országúti kerékpárral sem ment volna, ugyanis ezek az új robogók nem Simpsonok: 50 km/h-s átlagot is tudnak, míg régen éppen hogy karcolták a 30 km/h-t. Egy idő után feladtam és visszafordultam. Meg sem közelítettem őket – szerencsére. Ha utolérem őket, elég nagy bajban lettek volna.

A városháza Raaheban.

Már délután ötre beértem a szállodába. Ott kiderült, hogy 15 euróval olcsóbb lesz a szoba, mint ahogy az a honlapon szerepelt. Fürdés, átöltözés után elmentem sétálni. Megnéztem a téglából épült templomot, a városházát és a kikötőt. És körberohantam a városban. Kerestem egy helyet, ahol megvacsorázhattam volna. Végül valami miatt visszamentem a hotelba és kiderült, hogy elég olcsón svédasztalos vacsorát kínálnak. Megvacsoráztam, elidőztem lent, majd lefekvés előtt még volt időm szaunázni is egyet, ami egy finn hotelban alaptartozék. Sajnos finnekkel kellett szaunáznom, ami csökkentette az élmény. Jómagam ugyanis elég puhapöcs vagyok, ők pedig forrón szeretik. A pokol sokkal hűvösebb hely, mint aznap este a szauna volt.

A(z Orosz-Svéd-)Finn Háború emlékműve Siikajoki közelében.

2013 július 17, Raahe-Siikajoki-Lumijoki-Liminka-Oulu, xxx km: Reggelinél magyar beszédre lettem figyelmes. Miután befejeztem a reggeli tankolást egy kávéval odaültem hozzájuk beszélgetni. Kiderült, hogy a Siemensnek dolgoznak, amely szélerőműveket épít Finnországban. Lenne kapacitásuk otthon is építeni, de nem engedik. A Siemens pedig Európa egyik vezető szélerőmű gyártója. Van egy olyan technológiájuk, amivel kisebb részekből lehet felépíteni a tornyot és a turbinát. Emiatt könnyebb szállítani az alkatrészeket, de sokkal munkaigényesebb felépíteni az erőművet. Nagyon meglepődtek, hogy eddig egyszer kellett pulóver viselniük éjjel. A munkájuk pokoli volt. Két hónapot távol töltöttek a családtól, aztán egy hónapot otthon. És napi 12 órát dolgoztak. Emiatt valójában mindenki egyedülálló, vagy éppen válófélben volt. Szép kilátások. A hotel valójában munkásszállóként (is) üzemelt. Sokkal alacsonyabb áron, kicsit kevésbé lakályos részen, de félpanziós ellátást kaptak. Ezért volt büfé vacsora is. Ők is csodálkoztak, egy egyedül kerékpározom. Mondtam, hogy hiányzik a feleségem, de ő nem hajlandó velem tartani. Fél óra után elváltunk. Ők mentek dolgozni, én pedig mentem az utamra. Késő ősszel összefutottunk a Helsinki reptéren, amikor ők Ouluból, Helsinki pihenővel Budapestre repültek.

Naplemente este 11-kor Ouluban.

Utam utolsó szakaszát kezdtem meg. Errefelé egészen más a táj, mint délen, Helsinkiben. Azt már említettem, hogy alacsonyabbak a fenyőfák és más fajtájúak arrafelé. Itt azonban az aljnövényzet is teljesen hiányzott. Vastag, fél-egy méteres mohaszőnyeg borította az erdő alját. Ha technikai szünetet tartottam, azonnal magába szívta a fáradt olajat. A felszín sima volt, szikla ritkán lapult a moha alatt. Nem volt hová leülnöm enni. Szerencsére ezen az északi mellékúton gyakorlatilag nem volt gépkocsi forgalom, ezért bárhol és bármikor megállhattam, enni, vagy más okból. Vélhetően nagyon fiatal volt a táj, pár száz éve emelkedett ki a közelben lévő tengerből. A Nap sütött, de hideg volt, +12C. A saját izzadságomban pácolódva nem volt kellemes továbbhaladni. Sajnos gyakrabban kellett félreállítanom a kerékpárt a vesék túlműködése miatt. Ez fokozta a dehidratáció veszélyét, főleg úgy, hogy nem sok helyen tudtam újratölteni a kulacsaimat. Azért jól éreztem magam, élveztem az igazi csöndet. Más erdőkben mindig lehet hallani kacagást, gyereksivalkodást, vagy kutyaugatást Finnországban a mökkikben, a hétvégi házakban nyaraló családok miatt. Itt teljes csönd volt. Siikajoki közelében (amely egy folyó és egy település neve egyben) bukkantam rá az 1808-9-es Orosz-Svéd(-Finn) egyik csatájának helyszínére. Egyrészről egy fura gömb alakú emlékmű állt egy fa alatt, másrészről templomot építettek az elesettek tiszteletére. Kicsit távolabb átkeltem a Siikajoki folyón, Érdemes megjegyeznem, hogy ez a folyó, továbbá a túrám során keresztezett négy-öt másik folyó is nagynak számított magyar szemmel. Olyan Tisza-Dráva szélességűek voltak. A mélységükről nem tudtam sokat megállapítani, de gyakran álltak ki belőlük sziklák, mint a Loire-ből. Az áramlási sebességük sokkal nagyobb volt, mint a Dráváé-Tiszáé-Dunáé. Így már értettem, hogy miért alacsony a Balti-tenger sótartalma és azt is, hogy miért tekinthető majdnem édesvíznek a Botteni öböl vize. Este hét óra felé, hidegben, de szikrázó napsütésben érkeztem Ouluba. Az Omena hotelban szálltam meg. Felvittem a bringát a hotelszobámba, majd megvacsoráztam a helyi Amarillo vendéglőben. Ez elvben mexikói jellegű ételeket kínál és sok közölük laktóz és gluténmentes, ami megkönnyítette a diétám megtartását. Ezután sétálni indultam a városban. Este tizenegykor láttam lemenni a Napot az öböl partján. Egy idő után elég ciki volt a dioptriás napszemüveg, ekkor visszamentem az Omena Hotelbe és nyugovóra tértem azzal a boldog tudattal, hogy az elmúlt három évben bejártam Finnország nyugati partját Helsinkitől Ouluig.

Vicces szoborcsoport az oului városháza előtti téren.

2013 július 18, Oulu, xx km: Másnap délig maradhattam a hotelben. Az Omena Hotelt azért szeretem, mert nincs személyzet, nincs kulcs, csak egy SMS-be kapott nyitókód. Foglalni az interneten lehet, vagy a bejáratnál lévő terminálon. A szinteket ajtók választják el, amelyeket a kód nyit. Az uralkodó szín a vörös és a fekete (a gonoszok, Sauron és a Sith Rend színei). Minden új, tiszta és formatervezett. A szobákban bent van a WC, zuhany, a mikrohullámú sütő, a hűtő és a vízforraló. Tejport, instant kávét és teát adnak. Ingyen wifi és a francia ágy felett hatalmas TV képernyő áll rendelkezésre a szobában. Az asztal mellett két szék áll és két bőr ágyfotel. Kinyitva a foteleket a szoba négy személyesre bővül. A bejáratnál rengeteg fogas és elég hely van ahhoz, hogy felvigyem a szobába a bringámat. A szobát délig lehet elhagyni, amit ki is használtam. Rámfért a pihenés.

Vörös raktárházak a kikötő melletti piactéren.

Dél körül a vasútállomásra siettem jegyet venni. Este 10 óra után indult egy hálókocsis vonat Helsinkibe. Megvettem a jegyet (130 euró volt) és lefoglaltam a kabint. Olyan kevesen utaztak, hogy egyedül utaztam a két személyes kabinban, de ez csak este derült ki. A legnagyobb gondom akkor az volt, hogy hol ebédeljek. Helsinkiben valami miatt a kínai vendéglők dominálnak, Ouluban pedig az indiaiak. Az állomással szemben mindjárt három étterem is volt. Természetesen azt választottam, ahol svédasztalos ebéd volt. Ezután szó szerint körbetekertem a belvárost. Megnéztem mindent a paripámról, amit előző éjjel is láttam és jobb fényviszonyok között lefényképeztem. Aztán elindultam északnak, az Oului Egyetem telephelye felé. Az Oulujoki meglehetősen szétágazik, sok ki sziget található a deltájában és a tengerben. Megtaláltam azt a hidat, amely az útikönyvemben szerepelt. Majd rátaláltam Finnország harmadik homokos strandjára. Csöpörgött az eső, pulóverben és rövidnadrágban voltam, de bementem a vízbe. A parton lézengő pár külföldi turista szent őrülteknek kijáró teintettel méregetett. Amíg a lábamat szárítottam a parton megcsodáltam a tengerben szigeteken álló szélerőműveket és egy félszigeten épülő kilátót. Bár az éghajlat még keményebb, mint Helsinkiben, szívesen élnék Ouluban. Sokszor jelentkeztem oda állásra, egyszer sem vettek fel, sőt egy idő óta érdemben sem reagálnak. Az egyetemet nehezen találtam meg. Volt, hogy elmentem előtte, annyira beleolvadt a lakótelepbe és annyi parkoló volt körülötte. Végül megtaláltam az űrfizikai csoport székhelyét, a könyvtárat és bejártam a teljesen üres épületeket. Lefényképeztem az absztrakt szobrokat és magamat, majd visszatekertem a centrumba. A RAX büfében megvacsoráztam, vettem vizet, szendvicseket, majd felszálltam a vonatra este tízkor.

Szobrok a Matematika Tanszék előtt az Oului Egyetem telephelyén.

A hálófülkém a vonaton igen lakályos volt. Volt WC (tiszta) és zuhany a kabinban. Kaptam pár palack ingyen ivóvizet. Két ágyas kabinban aludtam egyedül az alsó ágyon. Kaptam ágyneműt, törölközőket és WC papírt. Fel tudtam tölteni a lemerült mobilomat és wifin keresztül tudtam skypeolni Anna-Marival. Meg is jegyezte, hogy Finnországban jobb az internet kapcsolat a vonaton, mint náluk Pécsett. Pedig ők ezért fizetnek, nem is keveset. Az mobilom ébresztését beállítottam úgy, hogy Passilánál, a munkahelyhez legközelebbi vonat állomásnál le tudjak szállni. Nagyon nehezen aludtam el, de csak Helsinkiben ébredtem fel. Az állomásról öt perc alatt beértem a munkahelyemre, ugyanis még nagyban ment a projektem és a számítógépemen egy csomó programot futtattam, amit a következő, hosszabb magyarországi nyaralásom előtt szerettem volna leellenőrizni. És másnap hazautaztam Magyarországra, Anna-Marihoz. Így végződött az – akkor azt hittem, hogy – utolsó túrám Finnországban. Ilyen hosszú utazásra sokáig nem lesz sem pénzem, sem időm. Magyarként elsősorban a tenger érdekelt Finnországból és part menti városok. Ugyan három év alatt, de megcsináltam. Sok emberrel találkoztam, sok szépséget láttam. Bárcsak valamikor visszatérhetnék Anna-Marival és Bogyóval. Ez nem mostanában lesz, attól félek.