2013. március 17-én tudtam meg egy e-mailből, hogy december 31.
után új munkahelyet kell találnom. Az egész úgy derült ki, hogy a feleségem
megtanult finnül és be akart iratkozni egy lehihoitaja tanfolyamra (óvónő,
szociális munkás és ápolónő egyben). Megkért vacsora előtt, hogy kérdezzem már
meg a főnökasszonyomat, akad-e állásom 2014-től az intézetben. Ez egy igen
hangulatos vacsora előtt történt. Vacsora után jött a válasz: nem lesz. Pedig
még lett volna három hónap a projekt végéig, de mégsem volt pénz a fizetésemre,
és azt mondta, hogy majd Ő befejezi a projektet. Ez hatalmas baromság és
hazugság volt, de ezt ekkor nem tudtam. Tudtam, hogy bajban vagyok. A
projektmunka eredményeit még nem publikáltuk. Öreg voltam poszt-doknak és senki
nem állt a hátam mögött. Esélyem szinte nulla volt arra, hogy újabb állást
találjak. Még kevesebb, hogy állandó állásra sikerrel pályázzak. Teljesen
összezuhantam és elmentem a -20C-ben sí futni.
Sajnos korábban, tét nélkül már megtapasztaltam, hogy mire
számíthatok. Az Aalto Egyetem tenure track pozíciókat hirdetet. Megkérdeztem a
főnökasszonyom elődjét, aki ott volt dékán, hogy érdemes-e pályáznom. A válasz
határozott és bátorító igen volt. Elkészítettem a pályázatot, volt vagy 40
oldal és beadtam. (Közben mökkiztünk a barátokkal. Figyelem! Ez 2012-es link. Most
2017. novembere van. És a helyzet ennyi idő alatt nem oldódott meg. Már nem is
fog.) Pár hónap múlva kaptam egy e-mailt: sajnálattal értesítenek, hogy 324
jelentkező volt a pozícióra és a sajnos nem vagyok benne az első 25-ben, akinek
az anyagát valaki el is olvassák. Második főnökömmel beszélgetve elmondtam
Neki, hogy jelentkeztem az állásra. Erre a következőt válaszolta: „Gábor,
minden pályázatnál van egy erős jelölt. A többiek jelentkezése pedig erősebbé
teszi a kiválasztási folyamatot.” Szavainak igazi értelmét akkor fogtam
fel, amikor fél év múlva megtudtam, hogy ő nyerte a pályázatot. Azóta is ott
dolgozik. Köszöni szépen, jól érzi magát. Mellesleg elvitt 4-5 embert az
FMI-ből, amikor 2014.. január 1-én elkezdett Espooban dolgozni. Így megy ez.
A Helsinki Egyetem lecturert keresett 2013. márciusában. Ez
egy olyan rangú állás, mint a posztdoktori, de határozatlan idejű és a fizetés
havi bruttó 5000 euró. Hivatalos elutasító választ azóta sem kaptam, a felelős
prof közölte, hogy a kedvencének, egy oului bögyikének adta az állást. Ezzel
kapcsolatban két szerencsétlen esetet kell megemlítenem. Egy kolléganőm, aki
sokkal rátermettebb volt az állást megkapónál szintén jelentkezett az állásra. Miután
a folyosón beszéltem a proffal, a közös ebéd előtt megkérdeztem, hogy
beszélhetek-e nyilvánosan a jelentkezéséről. Igent mondott és megkérdeztem
Tőle, hogy miért a bögyike kapta az állást, ha volt Finn Akadémiai Ösztöndíja.
Szabályos dührohamot kapott (vérnyúllá változott). Tőlem tudta meg, hogy
vesztett, pedig benne volt a három jelöltben, akit behívtak és jobban szerepelt
a nyertesnél. (Megjegyzés: a nyertest évek óta nyomták. Pl. kint volt Berkeley-ben
három évet. De hogy? A finn állam fizette az ösztöndíját. Erről nem beszél
senki, de a sok cikk, amelynek automatikusan, csoporttagként a társszerzője
lett jól mutat a publikációs listájában.) A másik eset az a docentúrám
elutasítása. Az egyetemi állást el nem nyerő kolléganőm javasolta, hogy
szerezzek jogot arra, hogy egyetemen oktassak. Ez a docentúra, ami nem az
otthoni docens rang. Ekkor tudnék beadni pályázatot témavezetőként a finn
akadémiához. Az elbíráló a prof volt. Közölte a pályázati anyagom alapján, hogy
nem voltam témavezető, így támogatja a jelentkezésemet. Ekkor fogtam fel, hogy
a főnökasszonyom miért nem engedett nyári gyakornokokat és diplomamunkásokat
téma vezetni: nehogy docentúrát csináljak. Nemcsak hogy nem tett semmit a
karrieremért, de végig ellenem dolgozott. A lehetséges konkurenciák kiiktatása
alap, de ez nem vígasztal túlzottan.
Márciusban nagy nehezen eljutottam az Alaszkai Fairbanks-be, konferenciára. A meghívó levél 2012. december
25-én érkezett meg. Ezzel kerültem fel a főnökasszonyom „veszélyes és
kiiktatandó személyek” című listájára. Nem akarta elhinni, hogy engem, a
csicskát hívnak előadni (pedig volt már rá példa 2008-ban, a COSPAR-on).
Megkért, hogy erősítessem meg, hogy ez nem egy meghívó, hogy menjek el a
konferenciára, hanem meghívott előadás. Alaszkai kolléganőm meglepetten küldött
megerősítő levelet. A főnök asszonyom még sem akart elengedni, mondván, hogy
dolgozni kell. Két meghívott előadásomat megtartottam, láttam a sarki fényt
éjszaka -30 C-ben, de állást nem találtam. Nem könnyű idegennek lenni a sok
barát között. Végre találkoztam azonban egy helyi kolléganővel, aki meghívott,
és akivel egymás cikkeit bíráltuk, továbbá a volt témavezetőjével Pekingből. Megértettem
azt is végre, hogy miért volt rossz, ahogy a szimulációkat csináltuk. Kiderült,
hogy a volt főnökasszonyom alapvető ismereteknek sincs birtokában (időközben a
„Professor of Computational Space Physics” pozícióra nevezték ki a Helsinki
Egyetemen).
Mire hazaértem, elolvadt a hó. A University of Bern
bolygókutatási témában keresett poszt-doktort. Jelentkeztem és behívtak skype
interjúra. Hát ez könnyen ment, gondoltam. Sajnos kiderült, hogy mivel a skype
interjú semmibe sem kerül, nem is jelent semmit. Elutasítottak és azóta sem
válaszolnak jelentkezésekre, csak kiraktak egy korhatár jelzést (a PhD fokozat
ne legyen öregebb, mint öt év).
Nagy csaták után eljutottam júniusban Amerikába a GEM Summer Workshopra. Ott három meghívott előadásom volt,
de hónapokat kellett vitatkoznom, amíg elengedtek. (Nem kaptam meg a megfelelő
erőforrásokat, így a projekt egyre jobban elmaradt a határidőktől. Ráadásul
úgy, hogy pontosan megmondtam, hogy mennyire fog elmaradni. Dühítő volt, de
semmit sem tehettem.) Ott szereztem állást: felajánlották, hogy menjek Kínába, Weihaiba. Ezt az állást a születendő kislányom miatt el kellett utasítanom. A
konferencián hangzott el a végítélet: csökkentik az űrfizika támogatását az
USA-ban. Azaz sokan állás nélkül maradnak és nyomják a munkaerőpiacot.
Nyárra hazamentünk Anna-Marival. Sajnos pihenni túl sokat nem
tudtam. Jelentkeztem a Japán Űrügynökség (JAXA) poszt-doktori ösztöndíjára. A
jelentkezésem nagyon rosszul sikerült, köze sem volt a formátumnak ahhoz, amit
elvártak. Párhónappal később azonban történt a francia PNST levéllistán egy
elszólás, amely mindent más világításba helyezett. „A Japán Űrügynökség várja az Európai Űrügynökség (ESA) tagországainak
polgáraitól a jelentkezéseket a JAXA Poszt-doktori Ösztöndíjára.” Magyarul:
csak az ESA tagországok polgárait veszik fel. Megnéztem a sikeres jelentkezőket
és tényleg csak a tagországok polgárait alkalmazták. Amint belépett Románia és
Lengyelország az ESA-ba, felvettem lengyel és román jelentkezőket is. Teljesen
feleslegesen írtam meg a pályázatot.
Beadtam életem első Marie Curie pályázatát. Ez egy Európai
Uniós pályázat. Jó bonyolult és 71%-os lett (90% felett kell lenni a nyeréshez).
Régen 40-50%-ka a pályázatoknak nyert. Hát az enyém nem nyert. A
főnökasszonyomat nem vontam bele, kerülő úton értesült róla. Tudta, hogy ki a
bírálója és virágnyelven az értésemre adta, hogy soha nem fogja megengedni, hogy
megnyerjem az ösztöndíjat. Ez eddig be is jött.
Jelentkeztem Berkeley-be is. Azt az állást egy orosz kollégám
kaptam meg Orleansból. Jelentkeztem Grazba is. Hiba volt, mert abban az intézetben csak japánokat, tajvaniakat és németeket alkalmaznak. (Ha
valaki Árjaországba vagy Ausztriában doktorált, az németnek számít.) Hiába
dolgozik ott egy jó akaróm, nem tud bevinni, mert van egy másik szabály: ne
legyél 30 éves és ne legyen családod. Mit lehet erre mondani? Jelentkeztem egy
állásra a kollégájánál, de nem engem, hanem egy indiait vettek fel. 50
jelentkező volt. Egyikükkel találkoztam Kínában. Indiai volt. Kifakadt:”A barátomat vették fel, de alig van cikke.
Nekem 20 cikkem van, miért nem alkalmaznak?” Ezt mondhattam volna én is.
Egy másik állásra felvettek egy Németországban doktorált görög leányzót. Azt
írta róla valaki, hogy „Jó lábai vannak,
de nem túl okos.” Egy másik sikertelenül pályázó másfél év múlva írt nekem,
hogy most lépett vele kapcsolatba a csaj. Kért adatokat, amiből kiderült, hogy
másfél év kellett, amíg beletanult a munkába. Szerencsés választás volt, mit ne
mondjak.
A legdühítőbb jelentkezéseim Ouluban voltak. Voltam ott bringával, és élhetőnek találtam. (Tetszett
pl. a homokos strand.) Az egyetem modern, jól felszerelt. Volt kollégáim közül
kettő ott doktorált. Egy volt kollégát opponensnek hívtak doktori védésre. Tudták ki vagyok és honnan
jöttem. Mégsem alkalmaztak. Volt olyan, hogy nyílt állást hirdettek.
Megkérdeztem a kolléganőt, hogy mit kell tenni, mit szeretnének látni. Azt
hazudta, hogy nem ő hirdeti, nem tud sokat róla. Később kiderült, hogy egy FMI-s
kolléganőmnek ajánlotta fel az állást, de Ő nem akart Ouluba költözni. Végül az
irodatársa adta be. A pályázatot Ő nyerte, a következő indoklással: „Az
értékelő bizottság véleménye szerint az állást …-nek ítéltük”. Jellemző, hogy a
Pasadémai Sugárhajtású Laborból is akart jelentkező. Három állásra
jelentkeztem, háromszor készült el egy-egy hetven oldalas pályázat.
2013. szeptember közepén Tromsöbe mentem konferenciára. Ott találkoztam a Weihai-i
csapattal először. Beszéltem a grazi állásokról valakivel. Láttam megint a
sarki fényt. Ott kezdett el fájni a derekam. Ott (is) írtam a sikertelen Finn
Akadémiai Ösztöndíj pályázatot. A konferencia utám tudtam meg, hogy a feleségem kislányt
hordoz a szíve alatt.
2013-ban tudtam utoljára beadni ESA poszt-doktori ösztöndíj
pályázatot. Valakit megkértem, hogy legyen a témavezetőm, de érdemi segítséget
tőle nem kaptam. Egy volt kolléganőm értékelte ki a pályázatomat az elutasítása
után. A feleségem mai mérges rá, mert „ki ha én nem”, kioktató, rajtam
gúnyolódó stílusban történt a végig beszélése. Alig 60%-os lett, nagyon rossz.
Pedig ha egy minimális segítséget kapok akár a kolléganőtől, akár a
témavezetőtől, akkor lehetett volna 80%-os is, amivel már behívtak volna
interjúra. Persze tudni kell, hogy ez az egész a kiszórásról szól. Ha nincs
belső embered, aki segít, akkor biztosan valami rossz lesz a pályázatodban.
Azóta felvettek több, nálam sokkal rosszabb teljesítményt nyújtó kollégát is.
Ismételni nem tudok, mert kicsúsztam a határidőből. Ezenkívül kifejtette a
témavezetőnek kiszemelt személy, hogy korai harmincasokat várnak, akiknek első,
vagy második poszt-doktori ösztöndíja az ESA PD. És hát nekem van állásom
Kínában, nem? Mondtam, hogy most mondtam le családi okokból. Ez úgy tűnik
végleges hiba volt. Magyarországon is külön éltem a családomtól, de sokkal
kevesebb pénzért és nagyon rossz feltételek között. Ráadásul a családom a
szociális juttatásukat a saját jogukon kapták volna tovább, ha Kínába megyek.
De ezt akkor nem tudtam, nem is álmodtunk erről.
Miután lemondtam a kínai állást, minden harci kedvem
elszállt. Tudtam, hogy nem kapok állást máshol. Ekkor kezdett el keresni
posztdoktori ösztöndíjast a Nemzetközi Űrkutató Intézet. Jelentkeztem, majd 81
emberből benne voltam abban 2+3-ba, akit behívtak interjúra. Sajnos az interjún
kiderült, hogy Magyarország valamikor 2015 végén lép be az ESA-ba és lesz tag.
Emiatt egy belga leányzót vettek fel. Már felvételi után tudtam, hogy nem
fognak alkalmazni. Így megy ez. Szerencsére otthonról kaptam egy
állásajánlatot, így nem teljes létbizonytalanságban vágtam bele a jövőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése