Kalandozások Kínában, avagy az AGU Chapman Konferencia Chengduban

2016-ban rész vettem a GEM Summer Workshopon Santa Feben az amerikai látogatásom alatt. Ott egy Alaszkában dolgozó kollégám közölte, hogy meg fog hívni a 2016. őszén Kínában rendezendő konferenciájukra, amely az „AGUChapman Conference on Dayside Magnetosphere Interactions” névre hallgatott. Ennek nagyon megörültem, mert egy meghívott előadás nagy megtiszteltetésnek számít (a világ boldogabbik felén). Francia nyelvterületen például (majdnem) egyenértékűnek számít a referált cikkel. A dolgok úgy alakultak, hogy csak 2017. júliusában tudták megrendezni a konferenciát. Sajnos sem 2016-ban, sem 2017 semmiféle utazási pénz nem állt a rendelkezésemre. Nyugaton (és a volt KFKI Részecske- és Magfizika Kutatóintézetében is) ki kell fizetni (akár intézeti pénzből, ha nincs rá pályázati pénz) az utazást és konferencia részvételt. Erről azonban jelenlegi munkahelyemen még nem hallottak. Sőt nem értették, hogyha meghívnak, akkor miért nem vállalják a költségeket, vagy egy részét. Végül 2016-ban megpályáztam az ún. főigazgatói alapot az útiköltségekre. Sajnos a konferenciát elhalasztották és az elnyert pénzt 2016-ban fel kellett használni. Végül a repülőjegyet sikerült megvenni belőle amsterdami (és nem kínai) átszállással. És az utazási biztosítást is megkötöttem belőle. Sajnos a szállásra és a vízum kiváltásának költségére újra kellett pályázni, de elnyertem szűken szükséges összeget. Az esemény szervezői (helyett az Amerikai Geofizikai Unió) megítélt nekem $1500 utólagos költségtérítést. Amerikai vendéglátóm kifizette a regisztrációs költséget a NASA engedélyével. Így alhattam a konferencia hotelban egy olcsóbb, de távolabbi helyett és méltóképpen fel tudtam készülni a meghívott előadásomra. Azonban négy pályázatot kellett beadnom, hogy egy konferenciára el tudjak menni. Nem ez a kutató munkaidejének optimális felhasználása.

Kilátás a hotelszobám ablakából.

Voltam már Kínában és Pekingben szálltam át. A nemzetközi reptéren sem beszéltek rendesen angolul, ezért egy olyan útvonalat választottam, ahol nem kellett Kínában átszállni. A KLM-mel repültem Amsterdami átszállással Chengduba. Kicsit drága volt a jegy, de megérte. Voltak üres helyek a gépen, mellettem végül két pici kínai kislány ült, elfértünk. És minkét irányban a sor szélén ülhettem, ami nagyon megkönnyítette az út átvészelését. Bécs helyett Budapestről indultam, mert felújították az intézetet és nem tudtam, hogy lesz-e hová érkeznem, lesz-e hol laknom. Ezért a Ferihegyre érkeztem haza Amerikából 2017. július 3-án és onnan is indultam Kínába július 7-én három nappal később. Az időt a családommal töltöttem Pécsett. A pici megismert, mert skype-oltunk, a nagyot vittem oviba és játszótérre, biciklizni és fagyizni. Aztán átmentem meglátogatni anyukámat Baján és onnan mentem Ferihegyre, vonattal, hogy spóroljak a költségkeretemmel. Úgy éreztem, hogy szinte már hazajárok a repterekre.

Tipikus Chengdu-i utcakép.

Az utam zökkenőmentesen telt (nem robbantották fel a gépet), ellenben a városba való bejutás kalandos volt. Nem váltottam valutát és nem néztem meg a tömegközlekedést. Nem véletlenül: metró kapcsolat nem volt, így nem mertem buszozni. Otthon rosszul váltották a yüant, így kerestem egy igazi bank automatát. A ferihegyi lehúzós tapasztalatok sokat segítettek, hogy kiválasszam a megfelelőt. Amint pénzhez jutottam megkerestem a hivatalos taxi drosztot. Közben vagy ötven ajánlatot kaptam hiénáktól. A droszton beültettek egy taxiba és megmutattam a sofőrnek a szálloda nevét kinyomtatva kínaiul (Cynn Xanadu Hotel). Megérkeztem, becsekkoltam, lezuhanyoztam és beestem az ágyba. A hotel nagyon jól felszerelt volt. Volt légkondi, medence, szökőkút, svéd asztalos büfé és bordélyház („night klub”). Valahogy éreztem, hogy egyedül a légkondit és a büfét fogom igénybe venni. Borzasztó meleg volt kint. Száraz meleg, de a levegő nem volt jó. A Nap magasan állt és mindháromszor, amikor kitettem a lábam az ajtón rosszul lettem. A hotel méregdrága volt és az USA-ban össze spórolt forintjaimból fizettem (a haza fizetésem érintetlen maradt, amíg kint éltem), a büfé ehhez képest olcsó volt. Nagy szükségem volt rá. Mert mit tudtam volna venni az utcán? És ugyan próbáltak európai menüt összeállítani, kemény, durva fűszeres (és nagyon finom) ázsiai ételeket kínáltak főleg. A szobán automata WC-je zenélt, kimosta a hátsómat és meg is szárította, de nem akartam fél életemet rajta tölteni.   

A konferencia terme és néhány részvevő.

A következő napot a szobámban töltöttem, mert nem volt kész az előadásom. A GEM Summer Workshopra majdnem kész volt, de akartam még hozzáadni valamit és ellenőrizni. Emiatt nem tudtam körülnézni. Nem is lehetett: még nem akklimatizálódtam. Amikor kimentem sétálni az hat sávos út másik oldaláig jutottam. Utána visszaszédelegtem a szobámba. A továbbiakban nem is hagytam el az épületet, ha nem volt muszáj. A konferencia nagyon jó volt, igyekeztem minden előadáson ott lenni. Összegyűjtötték az összes nappali magnetoszférát tanulmányozó specialistát, aki hajlandó volt eljönni. Láttam egymás után két előadást, amely az én kedvenc témámmal, a tranziens jelenségekkel foglalkozott, de legújabb Magnetométer Multiscale misszió nagy felbontású méréseit használta. Ez lett volna az addigra már elkaszált egyik 2017-es magyar pályázatom kutatási témája lett volna. A korábban csak alig kivehető lökéshullámok a jelenség körül nemcsak, hogy részleteiben tanulmányozhatóak voltak, hanem pont olyan átmenetek mutattak, mint a mágneses burok a lökéshullámnál és a magnetopauzánál. Majdnem elsírtam magam. Egyrészt szép volt az eredmény, másrészt sem időm, sem pénzem nem volt arra, hogy ezeket magam is megnézzem. Sok magnetopauzás kolléga is ott volt. Szó esett rekonnekcióról, fluxus csövekről, Kelvin-Helmholz instabilitásról, turbulenciáról és a magnetopauza szerkezetéről. A saját előadásomat jól fogadták. Sok MHD szakértő is jelen volt, kaptam tőlük kérdéseket. Reklámoztam a 1-year szimulációt, pl. a SMILE misszióhoz. Sajnos meg lett volna mit javítani az eredményeken, de erre majd csak ősztől lesz idom. Az alapja, a hosszú szimuláció annyira extrém, hogy mindent széppé és jóvá tesz, bármit kezdek vele. Sikerült végre megismernem a kínai globális párhuzamos űridőjárás előrejelző központ vezetőjét, és a SMILE misszió kínai felének vezetője. Találkoztam egy ELTE-s kolléga (a PLASMON projekt vezetője) partnereivel, akikkel igen megkedveltette a házi pálinkát. Ebédeltem azzal az amerikai professzorral, aki maga a Sátán a volt főnökasszonyom szemében. Bízom benne, hogy a találkozásunk után már nem tart totál idiótának, mert az ellenlábasának dolgoztam. Megismertem új embereket Amerikából, Kínából és Uppsalából, akiknek bíráltam a cikkeit korábban. Tartottunk egy informális ISSI csoport megbeszélést. Külön beszéltem egy Particle-in-Cell teljes részecske szakértővel, akivel bilaterális pályázatot adtunk be korábban.

A veszélyes ragadózó vörös panda.

2017. július 12-én. szerdán meglátogattuk a pandákat a közeli panda rezervátumban (voltaképpen erről híres a város és a fűszeres ételeiről). Vetten egy-egy figurát Bogyónak és Babóczának. Pénteken kimerészkedtem az utcára és megnéztem két történelmi emlékhelyet a metróvonalak közelében. Meg az üzletekbe is bementem vizet venni. Másodszorra nem volt annyira sokkoló Kína, de gyakran eltévedtem az elnagyolt térképek miatt. A térképemen ugyanis csak a hat sávos, vagy szélesebb utakat tüntették fel. Amíg erre rá nem jöttem elég nehezen navigáltam. Az elektromos (hangtalan) robogók kalandjátékká tették a sétálást a járdán. Az ország továbbra is nagyon durva keveréke a 70-es éveknek és a csúcs technikának. A helyiek nem bámultak meg annyira, mint Weihaiban 2013-ban, de kevés volt a külföldi. A metró hipermodern volt és átvilágítottak mielőtt lemehettem volna az állomásra. A metróvonalak egészen az elővárosokig futottak és a városban keresztezték egymást. Segítségükkel könnyen eljutottam egy buddhista kolostorhoz, ahol a szerzetesek éppen imádkoztak, illetve egy történelmi városrészhez.

Buddhista kolostor a kommunista Kínában.

Nagyon sikeres lett ez a konferencia és még nincs vége. Lesz Journal of Geophysical Research különszám és a Geophysical Monograph Series is kiad egy könyvet. Mindkettő határideje november 30. Az elsőbe a cikkemet küldöm, amit előadtam megy, a másodikba összefoglaló a 1-year runról, amibe belerakok pár korábban kimaradt eredményt és más, hasonló munkákról is beszámolok. 2017. július 15-én szombaton reggel kijelentkeztem a hotelből, hívattam egy taxit, majd Amsterdamon át Budapestre repültem. Nagy élmény volt a Kína Nagy Tűzfal mögül kilépni. Még nagyobb volt hazabuszozni és a családom körében ébredni. Utána ki kellett, hogy vegyek egy hetet, hogy kipihenjem magam. Két hét pokli szenvedés után (+38 C-ben kellett dolgoznom, légkondi nuku) augusztus 8-án hazarepültünk Helsinkibe a családommal. Ott maradtam velük szeptember közeléig. Akkor három hétre Magyarországra jöttem és Sopron-Baja között ingáztam. Végül 2017. szeptember 30-án szombaton kirepültem Berlinen át Potsdamba. Most (2017. október 26-án) itt vagyok vendégkutató a GFZ Helmholtz Centre-ben Potsdamban és elsajátítom a földi sugárzási övek fizikájának rejtelmeit. Innen rendszeresen tudom látogatni repülővel a családomat Helsinkiben. Erről azonban majd külön írok bejegyzéseket.

Amerika másodszor

2017. május 12. és 2017. július 3. között megint ellátogattam a NASA Goddard Space Flight Centerbe, Greenbeltbe. A vendéglátóm megint David volt. Sokkal rövidebb időre mentem, mint tavaly, a családom miatt. 2016-ban szétapróztam magam, mert részt vettem a REDI Space Weather Bootcampon, igyekeztem beépülni az intézet életébe, továbbá pánikszerűen pályázatokat írtam, amikor kiderült, hogy nem kapom meg az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat (hatszor annyi cikkel, mint amennyi a nyerteseknek volt). Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: megírni egy cikket, amíg ott vagyok. Ráadásul meghívtak előadni Kínába, Chengduba az AGU Chapman Konferenciára (erről külön blog bejegyzést írok majd). Csak azt tudtam előadni, amit az USA-ban állítottam elő, mert májusig pályázatokat és beszámolókat írtam.

A ház, ahol laktam 2017-ban Lanhamban.

Ezúttal csak két hónapra kaptam meghívást, ez leegyszerűsítette a dolgomat. Nem kellett J1 vízum, azaz nem kellett kiadnom 90 ezer Ft-ot a kiváltására, és Budapestre sem kellett rohangálnom az USA nagykövetségére, interjúra. Mivel fizetést nem kaptam csak napidíjat és a Magyarország kapcsolata jó az USA-val ún. ESTA-val beléphettem az országba. Ezt már februárban kiváltottam (vigyázzatok a csalókkal). Ezúttal sokkal óvatosabb voltam az Amerikai Katolikus Egyetem ügyintézőivel. Amit lehetett, repülőjegyet, szállást, utasbiztosítást kifizetettem velük. A szállás azonban ezúttal gondot okozott. Minden ismert szálláson lakott valaki, ezért az airbnb-n keresztül béreltem szobát. Egy veterán tüzér és a felesége hirdetett szállást, de végül a veterán anyukájánál laktam. Aranyos 75 éves republikánus (Trump hívő) néni volt, aki három ismétlőpuskát tartott a vitrinben, a férje NASA mérnök volt és három fiút adott Amerikának, akik közül kettő katona lett. Megvártam az EGU General Assembly végét, ahol szekció szervező voltam, vendégül láttam két amerikai-kínai kollégát, majd május 8-án elbúcsúztam a családomtól és elindultam…

Merike Budapesten. Micsoda váratlan és örömteli meglepetés!

…Budapestre kínai vízumért. Ugyanis többször próbáltam vízumot kérni a kínai utamhoz, de vagy nem volt időm, amikor Pesten jártam (tanítottam és az órákra készültem), vagy elfogyott a sorszám a követségen, mire beértem. A lényeg az, hogy még az amerikai utam előtt szükségem volt vízumra, mivel közvetlenül utána repültem Kínába. Odamentem fél órával nyitás után kedden és megint elfogyott a sorszám. Szerencsére alhattam még egy éjszaka a Sas hegyen, a Szeizmológián és másnap sürgősséggel kiváltottam a vízumot. Ez lehetőséget adott, hogy együtt vacsorázzak egy volt kollégával és a férjével, majd egyszer csak üzenetet kaptam egy régi ismerőstől Helsinkiből: Merike, Anna-Mari barátnője írt, hogy most érkezett Budapestre. A Blahán volt éppen, ezért odamentem és találkoztam Vele. Skype-oltunk Anna-Marival és másnapra megbeszéltük, hogy a vízum kiváltása után várost nézünk.Megnéztük a Várat és a Tabánt, majd elrohantam Sopronba.

 

Munkahelyem a Goddardban. A szobában találtam egy monitort,
a szék kényelmes és ergonomikus volt.

2017. május 11-én tekertem egy utolsót, majd szétszereltem a kerékpáromat és bepakoltam a kerékpáros táskába. Másnap kivitt egy kolléga a Bécsi Reptérre. Ha van trógerebb, szakadtabb és a csicskább hely, mint a Ferihegyi reptér, az a bécsi. Ugyanaz a cég a földi kiszolgáló. Tavaly már megjártam a kerékpárommal kapcsolatban. Idén másképpen jártam rosszul. Érkezéskor fizetni kell a poggyász kocsiért Bécsben is. Csakhogy míg Ferihegyen ezt megteheted bankkártyával, sógoréknál egy eurós érme kell. Sajnos Magyarországon még nincs euró, ezért a hátamon és kézben kellett 60 kg-t a check in pulthoz vinnem. Ott pedig megtagadták a kerékpárom felvételét, túlsúlyra hivatkozva, sőt túlsúlyosnak mérték az otthon gondosan lemért hátizsákomat is. Teljesen ledermedtem, ugyanis a kerékpárjaimat senki sem mérte le korábban. Nem véletlenül: túl nehéz csomagolással együtt, nem fér bele a 32 kg-os maximális súlyhatárba. A hátizsákomat azonban lemértem, szerintem két kilót csalt a mérlegük Bécsben. A legrosszabb azonban nem az volt, hogy problémáim voltak, hanem a viselkedésük. Nagyjából eltaposni való féregnek éreztem magam a felsőbb rendű árják előtt, hogy utazni merészelek a repterükön keresztül. Semmiféle segítséget nem nyújtottak. Ugye a bringa nem maradhatott ott, ezért visszahívtam volna a kollégát, aki kivitt a reptérre. Csakhogy nem jelentkezett be a mobil telefonom az osztrák mobil hálózatra. Nem hívták fel a kollégát, amikor kértem, hanem el akartak küldeni a pulttól. Sőt, törölni akarták a foglalásomat. Végül a kerékpárt elvitték, becsekkoltam és csak után jutott eszembe, hogy ki kellene szednem valamit a szállító táskából, pl. a bringa nyergét. Addigra azonban már messze járt a bringám. Később kipakoltam, amit csak lehetett és kiderült, hogy nem segített volna semmilyen kipakolás. Az otthoni mérlegen a bringa és a táska pont 32 kg. Azaz a reptéren többet mérve nem lettem volna a súlyhatár alatt. Ki kellett volna szednem az ülést és sárvédőt, meg pár dolgot, hogy a súlylimit alatt maradjak. Így azonban nagyon pórul jártam. Ezzel a mobilitásom a nullára csökkent. Nem tudtam egyedül bevásárolni, sőt csak busszal tudtam bejárni a munkahelyemre, mert túl messze volt gyalog. Edzeni sem tudtam, így 150 kg-t meghaladta a súlyom, mire hazaértem. Szerencsére a háziúr és az anyukája kisegített egy-egy fuvarral, de így is nagyon nehézkes volt bárhová eljutnom.

Ők a búcsúebéd résztvevői. David embereinek jó, ha a fele jelent meg.

A Goddardban ott volt még sok tavalyi cimbora. Sajnos Ilja nem volt, de irodatársnak kaptam egy kubai menekültet, aki Brazíliában járt egyetemre. Sok közös vonás volt bennünk, mert én poszt kommunista országból érkeztem. Írtunk is együtt egy cikket (ellenőriztem valójában a cikkét beküldés előtt). Felfedeztünk, hogy mindkettőnknek „Alien Number”-e van, azaz Idegenek vagyunk. Jót nevettünk azon, hogy később jött egy nőivarú Alien irodatárs – kaptunk egy királynőt. Daviddel (akinek a felesége súlyos beteg lett, amikor ott voltam, de közben meggyógyult) megegyeztünk, hogy megint nem a Van Allen Probes adatait fogom elemezni, hanem a GUMICS-4 globális MHD kód eredményeit hasonlítom össze a Cluster szondák méréseivel, mert abból biztos kijön valami. Közben elmentem a Van Allen Probes Science Working Group and Team meetingre. Kocsival ingáztunk, mert Laurelben volt, olyan 40 km-re az intézettől. Ott volt még egy amerikai kutató-tanár házaspár, akik tavaly is, idén is vendégül látták a kollégákat és engem is.

Ezek anyahajók. A magyar GDP-vel egyenértékű mindegyik.

Később elmentem a GEM Summer Workshopra. Oda is kocsival mentünk, mert Portsmouthban volt, Virginia államban. Ott láttam először élőben anyaghajót a hadikikötőben a díszvacsora alkalmával. Addigra sikerült valamit összehoznom, ami előadható volt. A hotelt szinte el sem hagytam, mert nagyon párás és meleg volt az idő. Finnországból eljött szeretett volt főnököm volt doktorandusza, és találkoztam sok ismerőssel. Köztük szeretett volt főnökön új áldozatával, aki 2017. októberétől Helsinkibe fog költözni. A srác brazil volt, de mivel Amerikában végzett, amerikaiként kezelték. Nagy meglepetésemre a vendéglátóm David kifizette a regisztrációs díjamat a kínai meetingre, továbbá az Amerikai Geofizikai Unió biztosított számomra egy $1500-os keretet. Ilyen módon méltóképpen tudtam részt venni azon a konferencián is. A GEM-en és a meetingeken találkoztam azokkal, akikkel az EGU General Assembyn szekciót szerveztünk. Közben értesítettek arról, hogy az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjat idén sem nyertem el. Idén a fizikusok között adtam be a pályázatomat, ezért információkat tudtam szerezni a pontszámokról és mások eredményéről. Igen érdekes dolgokat tudtam meg, de fellebbezni nem lehet a döntés ellen, de nem is érdemes. Így azonban borzasztó konferenciára menni. Tudni, hogy várhatóan többet nem látod ezeket az embereket, nem túl kellemes érzés. Hogy reagáljon az ember az együttműködési felkérésekre? A legrosszabb, hogy el sem tudom mondani senkinek mi a baj, hiszen „associate professor” (docens) vagyok. Máshol azoknak annyi fizetése van, hogy három hétre nyaralni mennek Hawaiira Karácsonykor. Én pedig $400-os fizetés kiegészítés el nem nyerése miatt szomorkodom.

A NASA magyar tagozata 2017-ben.

A GEM-ről hazaérve még egy hetet töltöttem Greenbeltben. Pont az elutazás előtti napon (2017. július 1-én) az egyik brazil kollégának születésnapja volt és meghívott a partira. Ott döbbentem rá, hogy nagyon sok brazil dolgozott a Goddardban. A többségüket a saját államuk küldte ki ösztöndíjjal, mint a finneket, vagy a kínaiakat szokták. Másnap július 2-án várt rám a végső meglepetés: a reptéren összefutottam a magyar űrkutatás történelmet író alakjával, aki először és eddig egyedül nyerte el a NASA Senior Post-Doktori Ösztöndíját (és akit 20 éve nem láttam). Július 3-án értem haza, majd sajnos 7-én repültem is Kínába. A kislányaim örömmel fogadtak és köszönhetően a sok skype-olásnak a kicsi sem felejtett el. Nagyon megható volt a viszontlátás, és ahogy odabújtak hozzám, rég nem látott apjukhoz. Vittem a nagyot óvodába, de nehéz volt elmondani, hogy miért tűnök el megint két hétre. Szerencsére elmúlt a kínai konferencia is és együtt repültünk ki Finnországba 2017. augusztus 8-án. Azóta visszatértem Magyarországra, majd 2017. szeptember 30-december 10. között Postdamban leszek. Onnan fogom két hetente látogatni őket Helsinkiben. 2018-tól azonban véget vetek a rémálomnak, mert sajnos nem vezet sehová. A családom nem tud hazatelepülni, és én sem tudom a kutatásaimat magasabb szinten űzni Sopronban, mint a nappalinkban, Helsinkiben. De erről inkább máskor írok majd