A leghosszabb év – IV/3 – „Dolgozni drága!”

2014. január 1-én, kemény, áldozatkész és eredményes munkámnak hála, az első gyermekünkre várva, munkanélküli lettem. Ez fordulópont egy kutató életében. Ha egyszer nem találsz munkát addig, amíg tart a szerződésed, akkor már nem is fogsz soha többet. Hogy miért? Csak. (Mert ha idáig jutottál, akkor valami nem stimmel a munkáddal, vagy (OR) nem vagy megfelelően beágyazódva a tudományos közösségbe.) Szerencsére ez nem jelentette az éhenhalást Finnországban. Még 2012 folyamán beléptem a szakszervezetbe. Fizettem a tagdíjat a szakszervezet munkanélküliség ellen biztosító önkéntes kasszájába. Ez azzal járt, hogy 500 munkanapra járt a régi fizetésem 70%-a. Megemelték egy picit a lakástámogatásunkat és kedvezményesen járhattam uszodába. Járhattam ingyenes integrációs kurzusra és kaptam állami egészségügyi ellátást. Amit ekkor nem tudtam, az az, hogy az 500 nap után korlátlan ideig jár az alap állami 650 eurós nettó munkanélküli segély. Ha ezt kapod, akkor megemelik a lakástámogatást és kaphatsz szociális segélyt, ha több, mint öt éve élsz az országban. Nagyon gyorsan rá kellett jönnöm valamire: „Dolgozni drága!”. Ezen sokan jót röhögtek és szállóigévé vált az FMI-ben. Pedig milyen igaz volt! Nem kellett kaját vennem a menzán, helyette, ha akartam ettem svéd asztalos büfében. Nem kellett bérletet vennem. Nem kellett a leggyorsabban elérhető boltba mennem, vehettem olcsóbban élelmet. Főzhettem magamnak kávét és ebédet is. Persze nem ketyegett a nyugdíj és nem voltam hitelképes. De a finn szociális rendszer megvédett. Nem gondoltam még, hogy ez meddig terjed és azt sem, hogy mennyi ideig lesz rá szükségünk. Ez egyetlen problémát a magas segélyem és a megtakarításaim jelentették. De ezen a problémán pár év munkanélküliség segített. 

2014. januárjának első és második hetében bementem az FMI-be. Gyakorlatilag kiürült, nagyon sokan elmentek. Még voltak olyan munkáim, amit távolról végeztem el Karácsony-Új Év között, amíg szabadságon voltam. Leadtam a laptopomat és pletykáltam. A belépőmet és a kulcsomat nem adtam le, az elektronikus kulcs szeptemberig érvényes maradt. A három hónapos bérkeretet a főnökasszonyom megtartottam jobb célra. Kiderült, hogy két ember alkalmazott belőle. De nem három, hanem négy hónapra. Ugyanis hiába kértem, nem fizette ki a szabadságomat, ki kellett vennem a szabadnapokat, pedig nem volt rá szükségem, mert még sok munkám volt befejezetlen (és még most is van 2017-ben). A pénz viszont jól jött volna. A megtakarítás adott plusz egy hónapot. Kiderült, hogy lett volna egy ún. tanszéki pénz az alkalmazásomra, de oda egy hét munkanélküliség után egy holland kollégát vettek fel, aki tíz évvel idősebb volt nálam, sokkal kevesebb cikke volt, de beszélt finnül és valami miatt rokonszenves volt a főnökasszonyomnak. Ebbe nem ment volna bele az előző osztályvezető, de az elment az Aalto Egyetemre és utána szabaddá vált az út, mert az új osztályvezető a főnökasszonyom embere lett. Így hiába mondta a GUMICS-4 fő fejlesztője, hogy jó embere lennék a GUMICS-4 párhuzamosítási feladatra, helyette a holland gyereket vették fel. Vele is kitoltak azonban. Öt év alkalmazás után kérheted, hogy határozatlan idejűre módosítsák a szerződésedet. Egy hétig munkanélküli volt, ez joga így elveszett. Mivel újra kezdett dolgozni, ezért egy évig nem mehetett el szabadságra. De kifizették Neki az összes szabadságát! Kapott vagy tízezer eurót. Különösen fájdalmas volt, hogy rengeteg pályázatot adtam be alapítványokhoz, amit a főnökasszonyom nem támogatott, mert valaki mást támogatott mindig. Körbekérdeztem a kollégákat, hogy mégis kit támogatott az az őrült némber. Senkit. Hát persze, hogy nem, mert a hollandust támogatta, aki egy másik osztályon volt. Eszembe sem jutott volna őt is megkérdezni. Ráadásul a gyerek a projektben a beosztottam volt, de nem is tudtam róla az első két évben. Hiába, a kommunikáció nem a finnek erőssége. Még jó, hogy ebédnél kiderült. Ettől még nem kerültem bele a cikkekbe társszerzőként, mint ahogy a nemzetközi projekt többi csoportjánál volt szokás. Így kell kicsinálni egy kutatót: nem hagyjuk, hogy kutasson, nem vesszük be a cikkekbe és nem segítünk Neki munkát találni. Ennél szebbet ki sem lehetett volna találni. De nem találták ki. Ez nem szándékosan történt. Senki nem gondolt arra, hogy milyen esélyem van a szabad piacon, mert mindenkinek volt és van élethossziglan munkája. Így megy ez.

Már nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de hazamentem 2014. január végén és csak márciusban láttam legközelebb a feleségemet. Közben Ő dolgozott a francia óvodában és suliban. Az anyukája kiment látogatni és segíteni. Egyre nehezebb volt Neki. Én eleinte otthon ültem és befejeztem a vállalt feladataimat a kínaiaknak. Lett belőle egy szép cikk a JGR – Space Physicsben, amit gyengébb helyre akartak beküldeni, de meggyőztem őket, hogy jó lesz a legjobb újságban is. Próbáltam a cikkeimet is befejezni, de az még most sem sikerült teljesen. Szóval hazamentem és pályázatokat kezdtem el írni. Először az MTA Posztdoktori Ösztöndíjára pályáztam, mint témavezető. A témavezetett egy volt FMI-s indiai kolléga lett volna. Jókat szórakoztunk egy kollégámmal. Hivatalosan az igazgató volt a pályázó. Megírtuk helyette az ajánló levelet: „Dr. CRA ismeri és szereti a magyar kultúrát (pálinka, paprikás csirke) és kész arra, hogy Magyarországon éljen és dolgozzon.” Amikor ez bemutattam a kollégámnak, majdnem szívrohamot kapott: „Te, ezt vegyük ki, mert az MTA volt elnöke évtizedek dolgozott azért, hogy valaki idejöjjön dolgozni. Ha meglátja, hogy a paprikás csirkéért teszi, akkor szörnyet hal. Ha meg nem, akkor nagy bajunk lesz belőle.” Végül megnyertük ezt a pénzt, de sajnos a kolléga inkább Dorkingba ment. Ott él és dolgozik a mai napig. Köszöni szépen, jól van.

Időközben elért a volt főnökasszonyom levele. „Gábor, Megyek a Leicester-i végső záró ECLAT Workshopra. Elkészítenéd helyettem a prezentációmat?” (1) Elküldi a project scientist-et, a projekt de facto vezetőjét. (2) Felvesz mást a fizetésemre. (3) Nem hív meg a workshopra, Ő ad elő. (4) Ezek után készítsem el a prezentációt? Ugye nem csak én érzem, hogy komoly zavar támadt az Erőben?

Hangulatos kitérő után megírtam az OTKA posztdoktori pályázatomat. Ez kicsit magasabb fizetést ad, mint a tudományos munkatársi és némi költségvetést gépbeszerzésre, utazásra, szoftver vásárlásra, szóval normális munkát tesz lehetővé. Eddig a Bolyai pályázattal együtt minden általam ismert külföldről hazatérő megkapta. Nos, én lettem a kivétel. Ebben az évben két olyan hölgy kapta meg, akik akkor végeztek és nem is volt referált impakt faktoros cikkük. Egyikük a magyarországi aktív vulkánokat akarta tanulmányozni. Ez majdnem olyan, mint a „H hang a francia nyelvben” c. tanulmány. Persze tudni kell, hogy (1) A Csomád nevű hegy vulkán és nem tekinthető kialudt vulkánnak, pár ezer éve volt kitörése. (2) Erdély sokak szerint Magyarország része. (3) A hölgy szült négy gyereket az akadémikus férjének. Utóbbi képességekkel én nem rendelkezem, így a következő két évben a fizikusoknál pályáztam. Inkább az erősebb mezőnyt választottam, mint az ostoba bunkókat (elnézést a kivételnek).

Az OTKA PD után megírtam rekordidő alatt az MTA Lendület pályázatát. Ekkor már nagyon fájt a derekam (azt hittem, hogy a heréim ezért urológushoz fordultam később) és egy megfázásból lábadozva felszedtem jó pár kilót. Nem sok kedvvel írtam a pályázatot. Egész egyszerűen érződött, hogy semmi esélyem sincsen rá. Egybe értékelték a fizikusokat a rákkutatókkal. Csak azt nézték, hogy minél jobbak legyenek a publikációs mutatók, tekintet nélkül arra, hogy az adott szakterületen mit jelentenek. További problémát jelentett, hogy az intézet nem tudott elég és megfelelően jó publikációs mutatókkal rendelkező embereket adni. Csak ígérni tudtak. Le is lettünk rendesen pontozva, alig 60%-is lett a pályázatom. Nagyon szomorú lett, amikor a kiértékelést olvastam. Az indiai, frissen végzett kollégák teljesen leszólták. Nagyon szép PhD-ja lett, öt cikkel. Nem tudom mit vártak volna el, öt Science cikket? Az értékeléseket nem tudom kik írték, de nem voltak szakértők. Magyarok voltak és nem űrkutatók. Akkorra baromságok voltak a bírálatokban, hogy én szégyelltem magam. Pl. összekeverték a „real time”-ot a „runtime”-mal. Az első valós idejű számítást jelent, azaz annyira gyorsat, hogy nem kell rá sokat várni (gyorsabb egy adott időtartam modellezése, m int az időtartam hossza). A runtime pedig azt jelenti, hogy egy vegyi reaktorban, esetleg atomreaktorban, távcsőnél, vagy repülőnél, ha valahol közbe kell avatkozni, akkor nem várhatunk a buszra, amíg szabad lesz. Nem várhatunk, amíg lefut egy program. Azonnal lépni kell. Ehhez speciális operációs rendszer kell. Ilyen hozzá nem értők végzik a kiértékelést. Emiatt lemaradt Európa és Magyarország arról, hogy a numerikus szimulációs közösség élvonalába kerüljön. 

A fenti pályázatokat beadtam és közben alkudoztam a vezetőséggel. Állást ajánlottak Nekem, de az a rendes tudományos munkatársi állás és fizetés volt. Azaz egy éves szerződés, és nettó 140 ezer Ft fizetés. Azt hittem viccelnek. Tudtam, hogy az Orbán kormány családi adókedvezményt ad a családosoknak. Ennek értéke 60 ezer Ft. Csakhogy én ostoba azt hittem ennyit adnak, ennyit vonnak le az adóból. Hát nem. Ennyit vonnak le az adóalapból. Marad belőle 12 ezer Ft. A fenti feltételek egyike sem felelt meg. Sem az időtartam, sem a pénz. Az utolsó magyar fizetésem nettó 130 ezer Ft volt 2008-ban. 3000 Ft + rezsiért éltem egy szobában Budafokon akkor és nem volt családom, mégis eladósodtam. Emitt közöltem, hogy ezt nem tudom vállalni. A kislányom májusi születése előtt alá akarták velem írattatni a szerződésemet. Kétségbeesetten tiltakoztam. Ez nem szokványos dolgok egy munkanélkülitől, és nem is esett jól a vezetőségnek. Ők segíteni akartak egy munkanélkülinek. Jómagam pedig kaptam egy csomó pénzt és tudtam, hogy a kislányom születése után hónapokig nem fogunk tudni hazamenni, mert nem lesz útlevele. Miből élünk akkor? A magyar fizetés kint semmire sem elegendő. 

2014. márciusában (?) visszarepültünk Anna-Marival Helsinkibe. Feleségem anyukája elmorzsolt egy könnycseppet, amikor Pécsre indultunk életem szerelmével és a kislányukkal a hasában. A feleségem dolgozott, én igyekeztem befejezni a cikket (ami végül 2016-ban jelent meg) és úsztam, valamit kerékpároztam. Eljött március vége és a feleségem abbahagyta a munkát. Elmentünk a Flamingo Hotelbe wellnessezni és ebédelni. Így ünnepeltük az Ő búcsúját a munkaerő piactól. Jómagam egyre többet kerékpároztam és furcsa izomfájdalmat éreztem a bal combhajlító izmomban. Nem tudtam, hogy ez a porckorong sérvem előjele volt, amit akkor még vissza lehetett volna fordítani. Megjelent négy erős, második szerzős cikkem, vezető szaklapokban. Megszületett a kislányom 2014. május 29-én, elmúlt az újszülött kora és megérkeztek a téli pályázataim eredményei. Egyik sem sikerült. Nem sikerült továbbá a 2013-ban beadott Finn Akadémiai Ösztöndíj pályázatom, de egy idősebb, magyarokat ismerő kollégával beadott pályázatom sem. Utóbbit megbüntették azért, mert velem, egy külföldivel adott be pályázatot. Nem is keresett meg többet ilyen célból. Bepánikoltam: hogy élünk meg 152 ezer Ft-ból? Mi lesz velünk elkezdtem állasokra jelentkezni. Jelentkeztem egy műszeres állásra Kirunába, ami Észak-Svédországban található, túl az Északi Sarkkörön, egy kisvárosban. Elutasítottak egy hónapnyi levelezés után, egy sima formális levéllel. Jelentkeztem Boulderbe, Coloradoba. Formális elutasítást kaptam, nem is foglalkoztak velem. Jelentkeztem a University Kalifornia of Los Angelesbe a 2013. márciusi THEMIS/ARTEMIS workshopon Alaszkában megismert THEMIS/ARTEMIS PI-hoz. Azt írta, hogy örül a jelentkezésemnek. Végül nem formális levélben utasítottak el: „Egyetemünk egy olyan pályázót részesített előnyben, aki jobban megfelel a foglalkoztatási politikájának.” Kiderült, hogy ez a jelölt egy volt kolléga, társszerző, akinek ott voltam a védésén. Akkor még sokkal jobban voltak a publikációs mutatóim és azonos szakterületet műveltünk. A fenti mondat jelentése a következő: túl öregnek találtak, inkább a fiatalabb kolléganőt foglalkoztatták. Innentől ez jellemző volt. Eddig nem kevés cikkem volt. 2014-től már ezt nem lehetett mondani, így a koromra fókuszáltak. Kevesekben volt azonban bátorsága ezt a szemembe mondani. 

Jobb híján újra be adtam a Maria Curie Ösztöndíjat 2017. szeptemberében. Először Uppsalába akartam beadni, de ott nem reagáltak rá érdemben. Ezután ismeretlenül Kirunában próbálkoztam. Megejtettek velem egy telefoninterjút, majd közölték, hogy nem fogadnak. Magyarul: ingyen sem kellettem nekik, úgy, hogy én hozom a pénzt, ők csak irodát adnak. Ekkor Ausztriába írtam a grazi intézetbe. Egy holland származású volt kollégának írtam. Nagy nehezen megírtuk a pályázatot. Sokat segített a témavezető. A Rosetta szondával és az üstökös kutatással volt kapcsolatos. A következő év márciusára értékelték ki. Érdemi szakmai kiértékelés nélkül elutasították és valami teljesen marhaságra hivatkoztak. Konkrétan „a témavezető szerepe nem tisztázott a megszerzett tudás ismeretterjesztő tevékenység keretében történő ismertetésében”. Ezúttal utána olvastam blogokon, mit kell írni, milyen stílusban. Mire kell vigyázni, mégis rosszabbul sikerült, mint 2013-ban, alig 60%-ot kaptam. Szabályos dührohamot kaptam, amikor értesültem az eredményről. Vettem fél liter vodkát megittam és szétvertem magam körül mindent. Szerencsére 2015. január közepétől március elejéig a családom otthon volt Pécsett. (Én nem mehettem, mert nyelvtanfolyamom volt.)

A Marie Curie Ösztöndíj pályázat beadása előtt elkészült a pici útlevele. A feleségem azonnal hazament vele. Én maradtam pályázatot írni, teljesen feleslegesen. (Itt jegyzem meg, hogy minden pályázat angol szövegének javítását Anna-Mari a feleségem végezte. Ő is dolgozott, majd izgult velem. Minden kudarcom sokkal jobban megviselte, mint engem. Őt erre semmi sem készítette fel, nekem ott volt az egész életem és az ELTE TTK fizikus szakának kőkemény képzése.) Éltem a lehetőséggel és elmentem túrázni. Akkor még éppen, de belefér a keretbe. A legdrágább mindig az utazás és a szállás volt. Utóbbi költségét normális eszközökkel nem lehet csökkenteni. Északon nem tudok a szabadban aludni, mert szétfagyok. A túra és pályázat beadása után hazamentem. Vissza 2014. októberében édesanyámmal repültem. Maradt pár napot, megnézte az FMI épületét, a kórházat, ahol az unokája született, a lakásunkat, ahol élünk és átmentünk Tallinnba hajóval. Utóbbit nem élvezte. Sajnos az FMI-be szombaton vittem be a kulcsommal és erre felfigyeltek. Kilenc hónap után bevonták a kulcsomat az épülethez. Ez hiba volt, de nem végzetes.

Időrendben kicsit ugrálva, de a bejegyzés végére hagytam azt a jelentkezést, ami mindent megváltoztatott. A Kínai Tudományos Akadémia és az Európai Űrügynökség közös űrmissziója röntgen tartományban fogja vizsgálni a földi magnetoszférát. A napszél sokszorosan ionizált oxigén ionjain töltést cserélnek a földi magnetoszféra sokszorosan ionizált oxigén ionjaival. Azok gerjesztett állapotba kerülnek és röntgen tartományban fotonokat bocsátanak ki. Ezt lehet látni röntgen távcsővel. A műholdnak széles látószögű lágy röntgen teleszkópja lesz. A várható képet kellett volna kiszámolni GUMICS-4 modellel. Azzal, amit annyira sokszor használtam, hogy belenyomorodtam. Amiről cikkeket írtam. David, a későbbi NASA-s vendéglátóm felhívott Amerikából, hogy jelentkezzek. Ott volt Anna-Mari és a pici is meg. Otthon került sor a skype interjúra. Jól ment. Majd kaptam egy udvarias elutasító levelet. (Később pedig az erről mit sem tudó titkárnő meg akarta szervezni a kiutazásomat Angliába.) Egy olyan gyereket vettek fel, akinek semmi köze nem volt a témához. Wales-i volt, és Új-Zealandról települt haza. Sokra nem jutott a témával, nem kommunikált az űrkutatókkal. És amikor megjelent a témában a cikke, akkor rosszul hivatkozott a cikkeimre. Egész egyszerűen én voltam a legjobb jelölt. Olyan volt ez az elutasítás, mintha Bill Gates-et nem alkalmazták volna Windows szoftver fejlesztőnek. Rájöttem, hogy itt nagyon sötét dolgok folynak a háttérben. Állást én már kutatóként nem kapok. Otthon éhbért akarnak adni. Nem maradt más megoldás, csak megtanulni finnül és elmenni lángost sütni. Ezért jelentkeztem finn integrációs/nyelvtanfolyamra, amit a munkaügyi központ fizetett. Ennek tragikus következménye lett, a porckorong sérvem kiújulása. Ezen kívül elkezdtem ipari állásokra is jelentkezni. Az eredmény siralmas volt addig, amíg meg nem hívtak a NASA-hoz dolgozni. De erről egy másik bejegyzésben írok.