Anna-Mari említette még az egyik legelső posztjában, hogy Helsinkiben nem csak több ezer km futó és kerékpáros utat tartanak fenn, hanem télen több száz km hosszú sípályát is. Magyarországon a síelés szóról mindenkinek a lesiklás jut eszébe, ellenben itt, Finnországban a sífutás. Nem is csoda, hiszen nincsenek hegyeik, csak szelíden lejtő domboldalaik. Januárban az FMI közelében €65-ért bevásároltam: vettem egy pár használt lécet, egy pár használ bakancsot és egy pár új botot. Sudárságom csekély 130 kg-jához igen hosszú léc kell, ugyanis a sífutóléc enyhén homorú, amikor ránehezedünk, akkor a közepével lehet elrugaszkodni, amikor a súly nincs rajta, akkor az elején és a végén siklik. A botoknak kb. vállig kell érniük. A bakancs speciális, a sarok nincs rögzítve. Emiatt nem lehet ekézni, azaz fékezni. Ha egyszer megindul az ember, akkor csak a következő emelkedő állítja meg. Ha valami akadály, pl. másik síelő tűnik fel, akkor seggre lehet ülni, vagy kiugrani a nyomból. Utóbbi azonban ügyességet kíván és az ún. korcsolyázó stílus ismeretét.
Sífutásra készülve
Mindezek után megkértem Dimitry kollégámat, ugyan adjon már leckéket sífutásból. Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám... Sajnos ő sem, de nagyon türelmes volt. A sífutás lényege egyszerű: bal láb előre, jobb láb elrugaszkodik, közben jobb kézzel lök. Siklás, aztán fordítva. A léceknek csúszni kell, az egyensúlyt meg kell tartani. Lejtmentetben pedig a két léc egymás mellett van, a botokkal egyszerre kell elrugaszkodni, közben pedig imádkozni. Fékezni nem lehet, már csak azért sem mert mindehhez előre elkészített nyom szükséges. Ahol a nyom megszűnik, ott el szoktam esni, mert szétcsúsznak a lábaim. Sajnos Dimitry azt mondta, hogy olvadó hóban nem jó sífutni, ezért sok napot kihagytam. Nem volt igaza: vaxolni kell, a megfelelelő vax tapadást biztosít, az ember fel tud menni az emelkedőn és el tud rugaszkodni. Ha azonban a vax rossz, pl. tegnap (2011. március 19-én) jeges, olvadó hóra vaxoltam, miközben friss hó esett. A hó rátapadt a vaxra és nem tudtam siklani, csak nordic walkolni. Mára azonban beérett a pálya.
A sikereken felbuzdulva (a leckék egy-egy doboz sörömbe kerültek) 2011. január 30-án vasárnap kiutaztam Espooba, a Serena Ski Centerbe Liisaval, Katerinával, Laurával és Dimitryjel. Nem tudták mire vállalkoznak. Kint várt minket Darya, a férje és aranyos három éves kislányuk. Ők kocsival érkeztek, Darya és a kislány a környéken sétált, a férjuruk elment sífutni, mi többiek pedig léceket, botokat és bakancsot béreltünk.
Serena Ski Center
Sajnos nem fogadtam tanárt, ami hiba volt, ugyanis ide elkelt volna. Ezek a lécek simák, egyenesek, a botok sokkal rövidebbek, a bakancs nagyon masszív és rögzíti az ember lábát. Erre szükség is van, mert kanyarodni, megállni csak a lécek forgatásával lehet. Sajnos nem mertem a felvonót használni, sőt először lesiklani sem. Fel akartam adni, de Laura nem hagyta:
-Gábor, kérlek fordulj párhuzamosan a pályával.
-De akkor csúszni kezdek!
-Persze. Látod az embereket? Mindeki fentről lefelé siklik, senki sem keresztbe. Na, fordulj szépen!
-De hogy állok meg?
-Először indulj el.
-Áááááááááááááááááá!!!!
-De akkor csúszni kezdek!
-Persze. Látod az embereket? Mindeki fentről lefelé siklik, senki sem keresztbe. Na, fordulj szépen!
-De hogy állok meg?
-Először indulj el.
-Áááááááááááááááááá!!!!
Ezek után kicsatolta a lécet és keresztülhúzott a pályán (vaságyastól 50 kg). Dimitry megtanított megállni, ekézni. A nap végére lassan le mertem siklani a nagyonkezdő pálya felétől. Kanyarodni nem tudok, azt majd jövő télen tanulom meg.
Hát ennyi lenne. Jövő héten veszünk felszerelést Anna-Marinak, mert kiderült, hogy lécek nélkül nehéz követni engem sík terepen. Ott már elég gyors vagyok. A sífutás tökéletesen pótolja a kerékpározást, sőt a felsőtest izmait is megmozgatja. Ki nem hagyom soha többet, ha egyszer lesik a hó!
Hussss...
