Grázi
találkozásunk alkalmával Dave meghívott a következő GEM
workshopra Colorado-ba. A GEM egy olyan szervezet, amely a Föld
körüli térség modellezésével foglalkozik az USA-ban és a
mérési adatok modellekkel való összevetésével. Ráadásul azt
javasolta, hogy Andreyjal, egy MHD szimulációkkal dolgozó fiatal
orosz kutatóval lakjunk egy condominiumban, azaz olyan házban, ahol
alul van a konyha, a többi szoba pedig hálószoba, amelynek van
WC-je és fürdőszobája. Dave szeret és tud főzni, szeret
vendégeket hívni ebédre és vacsorára. Ezek korabeli (ötvenes)
emberek, tehát ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, rendkívül jó
lehetőség a kapcsolatépítésre. Ráadásul ez egy jó alkalom
volt a projekt eredményeinek bemutatására és népszerűsítésére.
Emiatt Hermann, Steve és Mark azonnal vállalta, hogy kifizetik az
utazási költséget. Egy baj volt csak: szeretett főnökasszonyom
nem akart elengedni. Ez természetesen hatalmas bunkóság, a saját
és mások munkájának lebecsülése, a szakma alapvető normáinak
és szabályainak be nem tartása. A problémája az volt, hogy a
projekt hatalmas késésben volt és szerette volna, hogy a több
hónapos késést úgy dolgozom le, hogy egy hetet nem töltök
utazással, hanem munkával. Ez nyilvánvaló hülyeség. Ráadásul
a késés nem rajtam, azaz nem azon múlott, hogy dolgoztam-e vagy
sem. Sajnos az egész problémát egy évvel korábban előre láttam
és személyesen, továbbá e-mailekben többször jeleztem
(==sírtam, könyörögtem). Arról volt szó, hogy a projekt során
a rendelkezésemre álló erőforrások csiga lassú munkát tettek
lehetővé. Pl. Az egyik feladatom volt, hogy legyártsak ötmillió
képet. Egy kép előállítását a program egy másodperc alatt
végezte el. Azaz ötmillió másodperc kellett ötmillió kép
létrehozásához, ha minden jól ment. Ez két hónap folyamatos
munkát jelentett a bekapcsolva hagyott laptopomnak (tönkre is ment
2013 decemberére). Ez nyilvánvalóan nonszensz. Orleansban hasonló
munkát végeztem. Ott a PC-m mellett rendelkezésemre állt egy Sun
SPARC munkaállomás, továbbá az összes kolléga munkaállomása,
ha szükséges volt. Itt hiába kértem licenseket a használt
programhoz és még számítógépeket, nem kaptam. Pedig csak
kölcsön kellett volna pár hétre és 2-3 gép bőven elegendő
lett volna a feladat sokkal gyorsabb végrehajtásához. De mintha a
falnak beszélt volna az ember. Olyasféle válaszokat kaptam, hogy
„Ilyen problémán sohasem volt egy elmúlt húsz évben.”
„Kérdezd meg XY-t, mert Ő finn, tudja.” „Nem a Te problémád.”
A fentiekből az is következik, hogy mindegy, hogy ott állok/ülök
a gép előtt, vagy elutazom az USA-ba: az rágcsálja a biteket és
kész. Ebből az egészből oltári nagy veszekedés lett a partnerek
és a főnökasszonyom között. Végül meggyőzték a partnerek
szeretett főnökömet, hogy neki rossz lesz, nagyon rossz, ha nem
enged el. Sajnos ebből én csakis rosszul jöhettem ki: ugyanis egy
idő után elhalványul a vita oka és csak arra emlékeznek, hogy
valami probléma volt velem. Csodás kilátások – de elrepülhettem
Snowmass-be.
 |
| Kilátás az ablakomról a sípályára. |
A jegyeket
és szállást az utolsó pillanatban foglaltam le. Az egész út
hatezer euróba került!!! Elsősorban azért, mert a jegyek nagyon
drágák voltak, másodsorban egy Snowmass az amerikai eszelős
gazdagok síparadicsoma. Azért eszelősök, mert a hegyek több,
mint négyezer méter magasak és 20km-nél hosszabb lesiklópályákat
alakítottak ki rajtuk. Három átszállással lehet felmenni a
tetejére. Dave és Andrei (akit akkor még nem ismertem, de
mostanában jó munkakapcsolat van köztünk) csak vasárnap érkeztek
Greenbeltből, ezért nekem két extra éjszakát egy csicsás,
nagyon drága hotelban kellett töltenem. Majd amikor ők elmentek
egy másik konferenciára Boulder-be (ahová én már nem mentem, nem
mehetettem), még egyet. Június 14-én pénteken reggel indultam
Helsinkiből. Esett az eső és a Lufthansa gépével indultam
Frankfurtba. Onnan repültem volna Dallasba az
American Airlines gépével, majd Aspenbe, amely Snowmass reptere. A
végzet azonban közbeszólt (a főnököm bizonyára vudu
varázslatot végzett dühében és szégyenében) késett a dallasi
gép, ezért átraktak egy másik gépre, amelyet a United Airlines
üzemeltett. Denverbe repültem, majd onnan Aspenbe. Csakis így
tudtam még aznap odaérni, hogy nem bukjam a szálloda foglalást.
Sajnos megtörtént az, amitől mindig féltem, de nem hittem el
egészen, hogy velem is megtörténhet: Denverbe szerencsésen
megérkeztem, felvettem a poggyászomat, majd átsétáltam vele a
vámon. Ezután újra be kellett csekkolnom. És ekkor történt a
baj: utólag, két hónap múlva kiderült, hogy a csomagomat
elküldték szépen Dallasba, ahová eredetileg repültem volna és
mivel senki sem vette át, bevitték az American Airlines raktárába.
Ez az cég, amelynek a járatával eredetileg repültem volna. Emiatt
hiába kereste a Uniter Airlines a csomagomat, nem találhatta, mert
nem Denverben volt és nem a saját raktáraiban. Sajnos Denverben,
már hullafáradtan elkövettem egy szarvashibát: beraktam a
dzsekimet a táskámba. Egyrészről nem volt meleg ruhám innentől,
másrészről pedig benne volt a lakáskulcsom és Anna-Mari
Magyarországon volt. Azaz még haza sem tudtam volna menni, ha
főbérlőn Ari nem szervez nekem egy másik kulcsot. A táska
oldalzsebében benne hagytam egyébként egy zacskóban egy darab
sajtot. Volt bukéja, mire megtalálták. :(
 |
| Égig érő fenyők és vízesés háromezer méter fölött. |
Így
történt, hogy miután átrepültem az óceánt, a UA elvesztette az
utolső pár száz kilométeren a csomagomat. Erre csak Aspenben
döbbentem rá. Szerencsére a laptopom és a jegyzeteim nálam
voltak. Ellenben a ruháim, kerékpáros szemüvegem, zakóm, ingjeim
és a gyógyszereim (pl. fejfájás csillapító) nem. Először nem
akartam elhinni, azt hittem, hogy a másik pultra (American Airlines)
érkezett a csomagom. De nem. Mindjárt tudtam, hogy hol van, de
felvették szépen a jegyzőkönyvet, kaptam fogkefét és mehettem
Isten hírével. Pontosabban jött értem a bazi nagy kocsi a
hotelből (nagyon fura volt megszokni, hogy mindenkinek jattolni
kellett). Becsekkoltam a hotelba, felmentem a szobámba, kipakoltam,
megfürödtem, kimostam a fehérneműimet és lefeküdtem aludni.
Másnap reggel fejfájással ébredtem és hamarosan az elveszett
csomagnál nagyobb problémám is akadt. Veszettül fájt a fejem, a
ruháim még nedvesek voltak és furán éreztem magam. Megittam a
kávémat, majd nagy nehezen megtaláltam a 300-féle bor között a
háromféle reggeli menüt és megrendeltem. Majd öt percen belül
belehánytam a WC-be. Jött föl az kávé és az epe vegyesen,
csodás volt. Onnantól kezdve egészen péntekig háborgott a
gyomrom és ha fel kellett mennem két lépcsőfokot, akkor a
pulzusom az egekbe szökött. Nem értettem mi bajom van: influenza?
Órákig nem tudtam megenni a reggelimet (a végén már éhes is
voltam és hányingerem is volt), de addigra megszáradtak a
verőfényben a ruháim. Elmentem patikát keresni, mert NAGYON fájt
a fejem. Italboltot találtam, ahol szóltak, hogy NE igyak a
pirulákra alkoholt. Ott derült ki, hogy vendégek kétharmadának
hasonló problémája van, ez a hegyi betegség. Kérdeztem, hogy
milyen magasan vagyunk. Közölte az eladó, hogy 1800 láb magasan.
1800 láb? Hát az nem sok, hacsak... nem 8000 lábat mondott? De.
Bakker, a völgy volt 2700m-en. Nem csoda, hogy hegyibetegséget
kaptam. Már Denver is 1500-1700m-en van, de az jobbára nem zavaró.
A szombati napot a reptér hívogatásával és egy nagyon mérsékelt
felderítéssel töltöttem. Egy szál farmerom és ingem volt,
fekete bőrcipővel, ezért melegem volt. És nagyon gyenge voltam.
Dolgoztam az előadásaimon, és vártam a csodát, ami nem jött el:
nem lett meg a poggyászom. Végül vasárnap délután rászántam
magam, hogy veszek alsóneműt és pólókat és ingeket. Sajnos ez
egy síelőtelep volt, nyáron, ezért alig volt valami a méretemben.
Találtam egy gatyát, három 46-os zoknit és két pólót. Innentől
kezdve amit aznap viseltem, azt este kimostam és megszárítottam.
Persze jó gyűrött lett mindenem. Így adtam elő és jártam az
emberek között. Csodásan éreztem magam. Szerencsére vasárnap
befutott Dave és Andrei, akik tartották bennem a lelket.
 |
Koszos, sérült bőrcipőben, júniusi havon állva.
|
Meglepetésemre
a condominium minden hálószobája rendelkezett külön
fürdőszobával, WC-vel, telefonnal és internet kapcsolattal. Ez
igen jól jött. Lent pedig egy igen jól felszerelt konyha várt
minket. Így teltek a napjaink: reggel lementük a konferencia
terembe reggelizni (szinte csak gyümölcsöt és rántottát
ehettem, mert akkor már fodmap diétán voltam). Ebédelni
visszamentünk és salátát és szendvicset ettünk. Nem akárkikkel!
Vasillis, Jim (főnököm esküdt ellensége), az észt származású
Michael és sok más nagy koponya tartott velünk. Mindenkinek
bemutatott minket Dave, majd alig mertünk megszólalni. Közben
zajlott a konferencia. Három meghívott előadást tartottam. Az
elsőt a Kovács Petivel közös munkánkról, a hot flow anomáliák
turbulens tulajdonságairól. Öt év után készült el vele Peti,
és értelmes kérdéseket kaptam. Ez alapján sikerült igazolni egy
gerjesztési folyamat létét mágneses mérésekkel. Az egy éves
globális MHD szimulációról szóló előadásom zajos sikert
aratott. Konkrétan tapsoltak. A GUMICS-4-et és a kutatócsoportot,
mint a GEM elveszett bárányát üdvözölték olyan emberek, akiket
akkor láttam először. Hosszú válaszbeszédben méltattak.
Konkrétan ez a leglassabb kód, mégis a leghosszabb szimulációt
végeztük vele. Később is dicsérték, sok javaslatot kaptam, amit
el lehetne végezni (folyamatban vannak). Végül előadtam a grázi
kollégával közös munkánkat. Ezt rossz szekcióban tettem, de
azért értették. Esténként poszter prezentációk voltak
vacsorával egybekötve. Csodálatos volt. Konkrétan az összes
globális MHD kód megjelent és szépen tesztelgették, hogy ugyanaz
a kód mennyire realisztikus eredményt ad különféle csatolt
ionoszféra és belső magnetoszféra modellekkel. Sok lokális és
kinetikus modellező jelent meg. Ezen felül ott volt a félisten
Nojan/Nick Omidi, a globális hibrid szimulációk nagymestere,
akivel együtt vacsorázhattam Dave jóvoltából. Minden prezentáció
nagyon magas színvonalú volt és sokat tanultam belőle. Megérte
harcolni az útért, nekem és a projektnek is. Sajnos egyik délelőtt
egy végzetes dolgot jelentettek be: az USA kormánya a saját űrhajó
kifejlesztését támogatja, az űrfizikai adatfeldolgozás helyett.
Ez azt jelenti, hogy nem hogy nekem nem jut állás az USA-ban, hanem
embereket fognak elküldeni. Ezek elárasztják az európai piacot és
kiszorítanak onnan minket, szánalmas Kelet-Európaiakat. És lőn –
pontosan ez történt.
 |
| A völgyben Snowmass, a távolban napsütötte hegyek. Viszlát Colorado! Kár, hogy nem volt több időm és energiám körülnézni. |
Pénteken
fájó szívvel vettem búcsút Dave-től, Andreitől, hatodik
hónapos terhes Katariinától és sok más ismerőstől. Ugyanis nem
sok esélyt láttam arra, hogy viszontláthatom őket.
Visszaköltöztem a hotelba és még egy meglepetés várt rám:
korábban már beszéltem Lars-szal, egy norvég sráccal, aki jobban
ismerte a GUMICS-4-et mindenkinél és, akit szerett főnökasszonyom
Amerikába üldözött. Javasolta, hogy vacsorázzunk együtt. Oh, ha
két szakállas férfi teste összesimul... Na, azért ennyire nem
volt durva a helyzet, de szívesebben vacsoráztam volna
gyertyafénynél inkább a feleségemmel egy olasz étteremben.
Péntekre, június 21-re elmúlott a magassági betegségem, ezért
megkockáztattam, hogy elmegyek kirándulni. Felmentem jó magasra,
két sílift átszállóhelyet is elhagytam, amikor vissza kellett
fordulnom a sötétedés miatt. Csodás környezetben töltöttem egy
hetet, de semmit sem vettem belőle észre, mert hegyi beteg voltam.
Az összes képem ekkor készült. Sötétedés után Larssal sokáig
vacsoráztunk és beszélgettünk, pletykáltunk. Kiderült, hogy egy
indiai leányt vett el feleségül, elmeséltem neki szeretett
főnökünk újabb bénázásait. Másnap korán indultam a reptérre
(és előtte panaszlevelet feladni a postára). Az American Airline
rendben elvitt Dallasba, majd egy ócskább gépen, saláta levélen
és kávén átkeltem az Óperencián és landoltam Párizsban. A
lisztérzékenység halálos betegség lehet Franciaországban, mert
mindenben volt valami tészta, még a gyümölcssalátában is. Onnan
repültem haza Helsinkibe. Ari barátja várt a kulccsal. Sajnos
ezután nem tudtam elnyúlni, mert be kellett szereznem
rövidnadrágokat, kerékpáros szemüveget és sok minden mást,
hiszen a ruhatáram legjava ott maradt Amerikában. Végül augusztus
közepén csörögtek rám United Airlinestól, hogy megtalálták a
táskámat az American Airline Dallas-i raktárában. Elküldettem
Ferihegyre, ahol megszűnt a civilizáció: nem voltak hajlandóak se
Bajára, se Pécsre kiszállítani. Ez bunkóság, de ez Magyarország.
Végül egy minibusz cég lehozta 3000 Ft-ért Pécsre, ahol a sajton
kívül minden hiánytalanul megvolt benne. Később az utazási
biztosító és a United Airline kárpótolt a ruhadarabokért, de
még így is jelentős profitra tettek szert, hiszen volt vagy 2000
euró a repülőjegyem. Így lettem gazdagabb három meghívott
előadással és láttam először Katariinát hat év után. Később
kiderült, hogy a főnöknőm valaki mást akart elküldeni erre a
konferenciára, de nem volt rá pénze, hát megpróbálta
megakadályozni, hogy én eljussak oda. Hiszen mi lesz az FMI-vel, ha
nem egy igazi finn számol be az eredményekről?
