A leghosszabb év IV/1 - Bevezetés

Életem leghosszabb éve a 2013-as volt. 2012. december 25-én, a Fairbanks-ben tartott THEMIS/ARTEMIS scientific meetingre szóló meghívással indult es a Magyarországon 2016. április 1-én kezdődő munkába állással végződött. Ha a százéves és a harmincéves háború sem harminc vagy száz évig tartott, akkor nekem is lehet egy ilyen évem. Sajnos semmi dicsőséges nem volt benne, mert eszelősen szívtam és a bizonytalanság miatt velem együtt a családom is. Konkrétan a siker legkisebb esélye nélkül állást kerestem, azaz állás- és projektpályázatokat írtam. Az álláspályázatok megírása rengeteg időt vett el, ugyanis az egyszerűbb esetekben tudományos önéletrajzot, publikációs listát és "statement of research experiences"-t, azaz motivációs/kísérő levelet kellett írnom. A CV négy oldal (nem HR-esnek írom), a publikációs lista kilenc (ezt karban kell tartani), a statement of research experiences kettő. És ehhez jön még a levelezés, az állásnak való utánanézés, adatgyűjtés. Sokszor egyedi dolgokat kérnek, ekkor simán lehet egy pályázat 40-70 oldal. Hetekig tart megírni, hogy aztán az kapja az állást, akinek valójában kiírták. De ne szaladjunk előre. PhD-m van és három diplomám. Hogy lehet az, hogy ennyi ideig nem találtam semmit (és már nem is fogok találni semmilyen tudományos állást Magyarország határain kívül)? Ennek egyszerű okai vannak, a bejegyzés végén olvashatóak. Ennek a megértéséhez azonban el kell mondanom, hogy működik a tudomány és a milyen egy kutató életpályája. 

Az általam önkényesen angolszásznak nevezett oktatási rendszer sémája.

Akinek nincs türelme az alábbiakat végigolvasni, az egyszerűen olvassa el a drogmaffia és a tudományos élet párhuzamos vonásairól szóló cikket, vagy a blogbejegyzést. Ugyanezt fogom elmondani, csak hosszabban, pontosabban, alaposabban és szubjektívebben. Kezdjük az angolszász (brit-ír-amerikai-ausztrál-német-osztrák rendszerrel). Azzal kezdődik, hogy a BSc hallgató nyári gyakorlatra megy az adott intézetbe. Ezért fizetést kap és tudományos munkát végeztetnek vele. (Aki Magyarországon kutató, az most vonyít és az asztalt kapargatja kínjában. A magyar rendszert nem fejtem ki az olvasók szellemi egészségének megvédése érdekében.) Ha jól dolgozik (nem a világ megváltását várják el tőle), akkor maradhat PhD hallgatónak. Figyelem! Kint 21 évesen kezdik a képzést, amely öt éves. És sok hallgató van, nem tíz egy egész tanszékcsoportban, vagy hat egy 300 fős intézetben. Nem is kell évfolyamzsenikre gondolni. Ezek buliznak, sziklát másznak, túráznak, kocsmáznak, de a tudománynak élnek. Közben kapnak egy olyan fizetést, amiből kifizetik az albérletet (legalább egy saját szobát, közös konyhával és fürdőszobával) és Amerikában az autót. Először tárgyakat vesznek fel, nyári iskolába járnak (amiért kreditek járnak nekik, hiszen a legjobbaktól hallgatnak előadásokat), majd két év után vizsgáznak. A témavezetőjük foglalkozik velük, figyelemmel kíséri a fejlődésüket, mindig naprakészen követi a diákja fejlődését és beavatja őket a szakma rejtelmeibe. Ez egy mester és a tanítványa viszony. Egyrészt tanul a hallgató, másrészt maga a mester is fejlődik és sokkal több lesz, mint a képzés kezdetén. A nyári iskolákon is lehet ismerkedni, de a konferenciákon közösen vesznek részt és a témavezető, aki a bérüket fizeti bemutatja őket a szakma nagyjainak. Megtanítja őket, hogyan kell poszter készíteni, előadni, milyen prezentációkat lehet készíteni. Megtanulják azt is, hogy hogyan kell tudományos életrajzot, ajánlást, statement of research experiences-t és más, állásjelentkezéshez alapvetően szükséges dokumentumokat elkészíteni. Hogyan kell egy tudományos közleményt, referált cikket megírni és beküldeni első osztályú szaklapokba, majd megvédeni a bírálóktól. Végül elküldi őket pár hónapra a haverjaihoz, azaz azokhoz az emberekhez, akik ugyanazt a témát művelik (azaz potenciális munkaadók), hogy megismerjék őket. Miután publikáltak egy halom cikket együtt neves szaklapokban, megírja a disszertációját. Ez tipikusan nem monográfia, hanem a cikkek lényegének összefoglalója bevezetéssel és a végén a cikkel. Ezt elküldik nemzetközi bírálóknak, akik kapnak kb. 300 eurót, és három hetet a válaszra. Ezután jön a védés. A tanszékvezető, a témavezető és egy opponens a tagja a bizottságnak. Előadják, hogy miről van szó a közönségnek, majd az opponens kérdez. Egyre durvábbat és egyre szélesebb körből. Amikor megunják a szívatást, akkor gratulálnak a jelöltnek és jöhet a parti. A koccintás kötelező, majd valahol azonnal süti és szendvics van, valahol díszvacsora frakkban (ld. Heli karonkkáját) és utána sörözés. Ekkor már a témavezető szerzett egy állást a friss doktorandusznak, valami jó, elismert és nagy helyen, lehetőleg az USA-ban. Kezdődhetnek a posztdoktori évek – vagy nem. A PhD az angolszász országokban az egyetemi diploma. El lehet vele helyezkedni az iparban, ahol gyakorlati kutatással lehet foglalkozni, esetleg szoftver fejlesztéssel. Ez ugyanolyan kutatómunka, mint a másik, egy olyan országban, ahol van kutatás és fejlesztés az iparban. Sokkal több a fizetés és azonnal határozatlan idejű szerződést kapnak a dolgozók. Ezt bármikor meg lehet lépni a poszt-doktori évek alatt és utána is ezekben az országokban. 

A szomorú valóság: nem lesz mindekiből kutató, akinek PhD-je van.

Mit is jelent a poszt-doktori kutató? Elméletileg legfeljebb négy-hat évvel korábban fejezte be a PhD képzését. Témavezetője van, mert az önállóság egy magyar egyetemi végzettségű értelmiségi szintjén van a régi, Bologna előtti rendszerben (Bologna erőltetése eggyel alsóbb szintre nyomott mindent Magyarországon – pont, amilyen a külföldi képzés volt korábban). Minden erejét és (munka)idejét tudományos kutatásra fordítja (néhol tanít is), mert a szerződésének meghosszabbításának a kulcsa a jó publikációs teljesítmény. Elvben jobb helyen évente kettő elsőszerzős első osztályú lapba beküldött cikket várnak el posztdoktortól. A szerződése határozott idejű és tipikus kettő-három év hosszú. Egy helyen azonban maximum hat évig maradhat. 

Beszéljünk egy kicsit a referált publikáció fogalmáról. Ez a tudományban használatos pénzt. Ez az értékmérő. Ha két kutató találkozik, akkor a férfiak között szokásos farok összeméregető beszélgetés tárgya nem az, hogy kinek mennyi a fizetése, milyen kocsija van, vagy hogy ki hol nyaralt, esetleg, hogy kinek hol lovagol a leánya. A kérkedés tárgya az, hogy kinek mennyi és milyen cikke van. Ha cikk van, akkor minden van. Van biztos állás (amíg a szerződés le nem jár), a konferenciákat egzotikus helyeken rendezik, lehet lakás vagy házat venni részletre. Egy ilyen cikket nem olyan egyszerű megírni, ez nem a „Nők lapja”. A tanulmány a hónapokig, évekig tartó kutatási eredményeket tartalmazza. A bírálók aztán megcsócsálják és vagy megjelenik, vagy lehet újra próbálkozni ugyanott, vagy máshol. Menjünk bele a részletekbe! A fenti definíció alaposan elavult. Valójában az egyetlen szerzős cikkekre vonatkozik. Így publikált Kopernikusz, Newton, Einstein. Csakhogy szépen lassan elmozdult a dolog a több szerzős cikkek irányába, ahogy egyre bonyolultabb volt átlátni egy-egy területet. Több szerző lett, majd a szerzők nevei ABC sorrendben kerültek rá a cikkben. Itt tart jelenleg a magyar tudományos élet többsége, köztük is a fejlettebbek. Erre készítenek fel a magyar egyetemen, pedig már csak a matematikusok, kemény elméleti fizikusok, az általános relativitáselmélettel foglalkozók és az égi mechanikusok dolgoznak így. Nagyjából 1980 körül elkezdték elvárni sok szerzővel, sok cikket publikálást. Lehet akár harminc-ötven szerző is a cikkben, de háromszáz is. Ezek tipikusan pl. részecskegyorsítót üzemeltetnek. Minden ember csinál valami a gyorsítón, megérdemli, hogy belekerüljön. Az űrfizikában a műszeres emberek kerülnek bele így sok cikkbe. Ők az utolsó szerzők. Sokszor elég, ha csak a kutatócsoport tagja vagy ráraknak a cikkekre. Ez rendben is lenne, de nem mondják el, nem lehet tudni, hogy ki mit dolgozik egy cikken (kivéve Science, Nature és más kiemelt lapokban megjelent cikkeket). Elvben az első, vagy levelező szerző felel a cikkért. A megírásáért, a beküldésért, a bírálatokra adandó válaszért. Űrfizikában a cikkek végén a műszeresen szerepelnek, de máshol meg az csoport vezetője. Szóval nem lehet tudni, mert elrejtik, hogy mi a szerepe a több embernek. Tehát, ugyanannyit mindenkinek cikk, mintha csak ő írta volna. Aki jó(nagy) csoportban van, annak sok cikke lesz a posztdoktori ideje alatt és később, amikor saját csoportja lesz. Aki nem, az megszívta. Ez nem igazságos, de ez az élet. (Megjegyzés: a tudományos teljesítmény mérésének több más faktora is van. Aki kíváncsi rá, az nézze meg, hogy mi az az impakt faktor, a független hivatkozás és a Hirsch-index. Az egyszerűség kedvéért emeltem ki egyet, mert ha valakinek sok cikke van, akkor a többi mérőszám is jó.) 

Tehát a posztdok arra törekszik, hogy minél több saját cikke legyen és minél több társszerzős cikke. Amikor lejár a szerződése, akkor elmehet az iparba. Jelentkezhet állandó állásra az egyetemeken, vagy pályázhat kutatási pénzekre és eltarthatja magát, vagy mások tartják el őt (Research Scientist). Azonban vagy korlát, amely már törvényellenes, de létezik: 35 éves kor felett nem alkalmaznak posztdokként senkit. Mehet, amerre lát. Ekkor szoktak a Kelet-Európaiak Lendület programmal, vagy anélkül hazatérni a nyomorba és a lepattant intézetekbe. Ugyanis állandó állást szerezni nehéz. Sok helyen azonban lehetséges, hogy nagyon sokáig, évtizedekig eltartsd magad a saját magad elnyert pályázatokból. Fontos, hogy a cikkeken kívül az elnyert pályázati összegeket is nézik. Pl. kb egy millió dollárt kell nyerni az amerikai egyetemeken, hogy full professzor legyél. Egy Kelet-Európainak egy élet alatt nem jön össze, hazai forrásokból legalábbis biztosan nem. 

A tenure track system. Elég macerás, de így lesz a kutatónak nyugdíjas állása.

Határozatlan idejű állás kevés van. Pontosabban olyan állandó állás, amit bárki (elvben) megkaphat. Ha nem egy űrügynökségnél dolgozik valaki, akkor ez az állás egy egyetemi lectures, assistant/associate professor pozíció. (Figyelem! Nyugaton az egyetemek összefonódtak a kutatóintézetekkel. Aki intézeti kutató, az egyetemen is oktat. Vagy nem (CNRS, FMI). De azokat az állásokat úgysem hirdetik meg, úgyhogy jó a közelítés.) Kell hozzá kb. száz referált első osztályú cikk, vagy kevesebb első osztályú, de több Science, vagy Nature cikk. Tanítási gyakorlat, kapcsolatok. A jelentkezési procedúra első lépése a pályázati anyag elkészítése. CV, full publikációs lista, statement of research experiences, kutatási terv, tanítási elképzelések és cover letters. Esetleg cikkeket kell még csatolni. Ez simán lehet 40-70 oldal, elkészítése pedig több hétbe telik. Ezt egy bizottság átnézi és kiszórja az első blikkre nem megfelelő jelölteket (pl. nem orosz, vagy cseh Kelet-Európaiak, 35-40 év felettiek és negyven-ötven cikknél kevesebbel pályázók). A short listre kerülőket behívják interjúra. Ez nem egy kedélyes beszélgetés. Először is próbatanítást kell tartani. Azaz órát alsóbb éves BSc hallgatóknak alaptárgyakból. Másik előadást MSc és PhD hallgatóknak. Ismeretterjesztő előadást, igazi rendes tudományos előadást. Interjú a tanszékvezetővel, a dékánnal és a rektorral. Ha a jelölt megfelel az egy hétig tartó tortúra után, akkor kap egy négy-öt éves „tenure track” pozíciót. Azaz „lecturer”, „assitant professor” (adjunktus) vagy „asssociate professor” (docens) lesz. Oktatói és kutatói kvalitásait ez alatt az idő alatt bizonyíthatja. A szerződés végén véglegesítik, vagy kap még egy kis időt. Ha az újabb öt év után sem véglegesítik, akkor mehet, amerre lát. A véglegesítés után pár évvel lesz „full professor”. Ez már biztos állás, magas, egyenletes jövedelem. A magyar alulfizetett, jelentős részben alkalmatlan, tanítani nem tudó, szakmailag nemzetközi szinten el nem ismert (sőt nem is ismert) egyetemi és főiskolai oktatókkal szemben nagyon megválogatják, hogy kit vesznek fel. Emiatt ez a kutatói pálya csúcsa, a mennyország, a kevés kiváltságos, kivétel nélkül kiemelkedő képességű ember jutalma. Persze, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Azaz nem minden elhivatott és arra alkalmas emberből lesz professzor. 

És most jöjjön a maradék, az általam „kontinentálisnak” nevezett rendszer. Elvben teljesen angolszászosították és bolognásították a többi rendszer. Ez azonban távolról sincs így. Valójában két kategória létezik ebben a rendszerben: a félistenek, akik határozatlan idejű közalkalmazottak és csicskák. Igen, csicskák és nem rabszolgák. Mert a rabszolga enni-inni kap, szállást kap, de a csicska azt is alig. A fenti hosszú fejtegetésből a gyakornokok és a doktoranduszok teljes egészében átvehetőek. Igaz, erősen feudális a rendszer és messze nincs annyi pénze egy témavezetőnek, mint az angolszász rendszerben. Azonban a doktoranduszok sorsáról a túlnyomó többség gondoskodik. Csakhogy Európában nincs posztdoktori pozíció. Pontosítok: olyan posztdoktori pozíció, ahol úgy engedik fejlődni a fiatalak kutatókat, mint a másik rendszerben, az nagyon ritka. Űrfizikában a következő kiemelt helyeket ismerem: Svédországban az Uppsalai és a Kirunai intézet. Göttingenben az egyetem (volt Lindau-i intézet) és Braunschweigben az egyetem Németországban. Grázban is van egy, Ausztriában. Itt van elég ember és elég magas színvonalú munka, hogy a cikkek száma erősen megnövekedjen. Ez elég kevés, ezért tipikusan az USA-ba küldik az embereket posztdoktori ösztöndíjasnak. Sok országban akár úgy, hogy a küldő állam akadémiája fedezi a bérköltségeket (!!!). Ez igazán jó üzlet: kint van az illető, sok cikke lesz és elmondhatja, hogy kint volt az USA-ban. Hogy kinek a pénzén senki sem kérdezi. Különös anomália, hogy a finnek mennek így ki és nem a franciák. Ugyanis a franciák elismertebbek, az ő embereik megkapják az állásokat a témavezető kapcsolatai alapján. Amikor valaki nyugdíjba megy az európai intézetben és megürül az állandó állása, akkor a volt témavezető visszahívja a volt hallgatóját és egy kamu pályázat után felveszi az intézetbe, vagy a tanszékre („Mindig van egy erős jelentkező és a többiek jelentkezése erősíti a kiválasztás minőségét.”). A fizetése alacsonyabb kezdetben, mint egy posztdoké, de minden évben nő. Kaphat hitelt, házat, lakást vehet, családot alapíthat. És innentől kezdve „a töködet vakarod és várod, hogy jöjjön a szabadság.” Ezek a közalkalmazotti lét örömei. 

És most jön az egy millió dolláros kérdés: de hát vannak más intézetek és azokban is vannak posztdokok? Nos, valójában az európai rendszer nem ismeri ezt a kategóriát. Jogilag mérnöknek, azaz technikusnak és operátornak lehet ideiglenes szerződéssel felvenni valakit. Ennek időtartama egy év, amely kétszer, esetleg még háromszor hosszabbítható. Utána elküldik az illetőt, menjen amerre lát, mert különben állandó állást kellene adni neki. Az meg kell a saját nemzettársnak. Ezeket az állásokat jelentős részben a nyugatiak szemében alsóbbrendű, balek Kelet-Európaiak és ázsiaiak töltik be. Egyrészt ezek mögött nem áll egy erős kutató, aki támogatja őket. Másrészt még ha nem is olyan az állás, mint gondolták maradnak, mert még mindig tízszer jobbak a munkakörülmények, mint otthon. Amikor lejár a szerződés, akkor hazamennek az otthoni nyomorúságos állásukba és ők a janik, hogy voltak külföldön. Ezekkel az emberekkel nem mindig tudományos munkát, hanem tudományos aljamunkát végeztetnek. Programozás, tudományos programot fejlesztése, műszerekről való gondoskodás. A csoport cikkeibe vagy belekerülnek vagy nem. Simán megtagadják tőlük a konferenciára való utazást, még akkor is, ha meghívták őket. Ők nem emberek, csicskák. Alacsonyabb a megbecsülésük, mint a doktoranduszoknak, akiknek még nincs is meg PhD-je. Így működik a tudomány az EU-ban. Köszönjük szeretett vezéreinknek, hogy száraz kenyéren és vízen tartják a kutatókat otthon. 

Ennyit alapvetésül. Amit írtam, az főleg az űrfizikára igaz és elég sarkított. De félek tőle, hogy nem áll messze a valóságtól pl. a csillagászoknál sem. Mert hazajönnek, alig ismerek valakit, aki két-három évnél, egy posztdoktori ciklusnál tovább maradt kint. A kivételt azok képezik, akik külföldön írták a doktorijukat. Ugyanis az emberek felületessége miatt, aki Teheránban születik, az iráni (terrorista, még ha kanadai állampolgár lett időközben), aki Helsinkiben, az finn, aki Németországban, Írországban, Finnországban, Svájcban végzi a doktori iskolát, az pedig német, ír, finn, vagy svájci. Még akkor is, ha indiai, vagy fekete. Így megy ez. 

A fentiek alapján könnyen el tudom mondani, hogy miért nem találtam máshol állást, csak Kínában, vagy Magyarországon: kiöregedtem a posztdoktori korból, a teljesítményem a társszerzős cikkek relatíve alacsony száma és a 33 évesen megszerzett PhD fokozat miatt nem volt elegendő, hogy állandó állást szerezzek valahol. Nagy csalódás és teljesen váratlan fordulat, hogy Finnországban külföldi kutató nem nyerhet semmilyen pályázati pénzt, amiből eltarthatja magát (mindenki külföldi, aki nem ott végezte a PhD-ját és nem finn állampolgár). Persze esetleg lehet „megfelelő” nemzethez tartozó, azaz angol, francia, amerikai, német. Ekkor kaphat pénzt, mert bizonyítani lehet, hogy nem csak a finnek mennek hozzájuk, hanem ők is a finnekhez, azaz a finn tudományos élet része a nemzetközi vérkeringésnek (25 év kemény munka után sincs így, ezért kell bizonygatni. Ők a periféria, pedig igazán többet érdemelnének). De állandó állást, nagyon ritkán kapnak (tizenöt év után, a finn pedig öt év után). 

Folyt. köv.- közben lesz egy kis Amerika :)