Életem leghosszabb éve a 2013-as volt. 2012.
december 25-én, a Fairbanks-ben tartott THEMIS/ARTEMIS scientific meetingre
szóló meghívással indult es a Magyarországon 2016. április 1-én kezdődő munkába
állással végződött. Ha a százéves és a harmincéves háború sem harminc vagy száz
évig tartott, akkor nekem is lehet egy ilyen évem. Sajnos semmi dicsőséges nem
volt benne, mert eszelősen szívtam és a bizonytalanság miatt velem együtt a
családom is. Konkrétan a siker legkisebb esélye nélkül állást kerestem, azaz állás-
és projektpályázatokat írtam. Az álláspályázatok megírása rengeteg időt vett
el, ugyanis az egyszerűbb esetekben tudományos önéletrajzot, publikációs listát
és "statement of research experiences"-t, azaz motivációs/kísérő
levelet kellett írnom. A CV négy oldal (nem HR-esnek írom), a publikációs lista
kilenc (ezt karban kell tartani), a statement of research experiences kettő. És
ehhez jön még a levelezés, az állásnak való utánanézés, adatgyűjtés. Sokszor
egyedi dolgokat kérnek, ekkor simán lehet egy pályázat 40-70 oldal. Hetekig
tart megírni, hogy aztán az kapja az állást, akinek valójában kiírták. De ne
szaladjunk előre. PhD-m van és három diplomám. Hogy lehet az, hogy ennyi ideig
nem találtam semmit (és már nem is fogok találni semmilyen tudományos állást
Magyarország határain kívül)? Ennek egyszerű okai vannak, a bejegyzés végén
olvashatóak. Ennek a megértéséhez azonban el kell mondanom, hogy működik a
tudomány és a milyen egy kutató életpályája.
 |
| Az általam önkényesen angolszásznak nevezett oktatási rendszer sémája. |
Akinek nincs türelme az
alábbiakat végigolvasni, az egyszerűen olvassa el a drogmaffia és a tudományos
élet párhuzamos vonásairól szóló cikket, vagy a blogbejegyzést.
Ugyanezt fogom elmondani, csak hosszabban, pontosabban, alaposabban és
szubjektívebben. Kezdjük az angolszász (brit-ír-amerikai-ausztrál-német-osztrák
rendszerrel). Azzal kezdődik, hogy a BSc hallgató nyári gyakorlatra megy az
adott intézetbe. Ezért fizetést kap és tudományos munkát végeztetnek vele. (Aki
Magyarországon kutató, az most vonyít és az asztalt kapargatja kínjában. A
magyar rendszert nem fejtem ki az olvasók szellemi egészségének megvédése érdekében.)
Ha jól dolgozik (nem a világ megváltását várják el tőle), akkor maradhat PhD
hallgatónak. Figyelem! Kint 21 évesen kezdik a képzést, amely öt éves. És sok
hallgató van, nem tíz egy egész tanszékcsoportban, vagy hat egy 300 fős
intézetben. Nem is kell évfolyamzsenikre gondolni. Ezek buliznak, sziklát másznak,
túráznak, kocsmáznak, de a tudománynak élnek. Közben kapnak egy olyan fizetést,
amiből kifizetik az albérletet (legalább egy saját szobát, közös konyhával és
fürdőszobával) és Amerikában az autót. Először tárgyakat vesznek fel, nyári
iskolába járnak (amiért kreditek járnak nekik, hiszen a legjobbaktól hallgatnak
előadásokat), majd két év után vizsgáznak. A témavezetőjük foglalkozik velük, figyelemmel
kíséri a fejlődésüket, mindig naprakészen követi a diákja fejlődését és beavatja
őket a szakma rejtelmeibe. Ez egy mester és a tanítványa viszony. Egyrészt
tanul a hallgató, másrészt maga a mester is fejlődik és sokkal több lesz, mint
a képzés kezdetén. A nyári iskolákon is lehet ismerkedni, de a konferenciákon
közösen vesznek részt és a témavezető, aki a bérüket fizeti bemutatja őket a
szakma nagyjainak. Megtanítja őket, hogyan kell poszter készíteni, előadni,
milyen prezentációkat lehet készíteni. Megtanulják azt is, hogy hogyan kell
tudományos életrajzot, ajánlást, statement of research experiences-t és más,
állásjelentkezéshez alapvetően szükséges dokumentumokat elkészíteni. Hogyan
kell egy tudományos közleményt, referált cikket megírni és beküldeni első
osztályú szaklapokba, majd megvédeni a bírálóktól. Végül elküldi őket pár
hónapra a haverjaihoz, azaz azokhoz az emberekhez, akik ugyanazt a témát
művelik (azaz potenciális munkaadók), hogy megismerjék őket. Miután publikáltak
egy halom cikket együtt neves szaklapokban, megírja a disszertációját. Ez
tipikusan nem monográfia, hanem a cikkek lényegének összefoglalója bevezetéssel
és a végén a cikkel. Ezt elküldik nemzetközi bírálóknak, akik kapnak kb. 300
eurót, és három hetet a válaszra. Ezután jön a védés. A tanszékvezető, a
témavezető és egy opponens a tagja a bizottságnak. Előadják, hogy miről van szó
a közönségnek, majd az opponens kérdez. Egyre durvábbat és egyre szélesebb
körből. Amikor megunják a szívatást, akkor gratulálnak a jelöltnek és jöhet a
parti. A koccintás kötelező, majd valahol azonnal süti és szendvics van,
valahol díszvacsora frakkban (ld. Heli karonkkáját) és utána sörözés. Ekkor már
a témavezető szerzett egy állást a friss doktorandusznak, valami jó, elismert és
nagy helyen, lehetőleg az USA-ban. Kezdődhetnek a posztdoktori évek – vagy nem.
A PhD az angolszász országokban az egyetemi diploma. El lehet vele helyezkedni
az iparban, ahol gyakorlati kutatással lehet foglalkozni, esetleg szoftver
fejlesztéssel. Ez ugyanolyan kutatómunka, mint a másik, egy olyan országban,
ahol van kutatás és fejlesztés az iparban. Sokkal több a fizetés és azonnal
határozatlan idejű szerződést kapnak a dolgozók. Ezt bármikor meg lehet lépni a
poszt-doktori évek alatt és utána is ezekben az országokban.
 |
| A szomorú valóság: nem lesz mindekiből kutató, akinek PhD-je van. |
Beszéljünk egy kicsit a
referált publikáció fogalmáról. Ez a tudományban használatos pénzt. Ez az
értékmérő. Ha két kutató találkozik, akkor a férfiak között szokásos farok
összeméregető beszélgetés tárgya nem az, hogy kinek mennyi a fizetése, milyen
kocsija van, vagy hogy ki hol nyaralt, esetleg, hogy kinek hol lovagol a
leánya. A kérkedés tárgya az, hogy kinek mennyi és milyen cikke van. Ha cikk
van, akkor minden van. Van biztos állás (amíg a szerződés le nem jár), a
konferenciákat egzotikus helyeken rendezik, lehet lakás vagy házat venni
részletre. Egy ilyen cikket nem olyan egyszerű megírni, ez nem a „Nők lapja”. A
tanulmány a hónapokig, évekig tartó kutatási eredményeket tartalmazza. A
bírálók aztán megcsócsálják és vagy megjelenik, vagy lehet újra próbálkozni
ugyanott, vagy máshol. Menjünk bele a részletekbe! A fenti definíció alaposan
elavult. Valójában az egyetlen szerzős cikkekre vonatkozik. Így publikált
Kopernikusz, Newton, Einstein. Csakhogy szépen lassan elmozdult a dolog a több
szerzős cikkek irányába, ahogy egyre bonyolultabb volt átlátni egy-egy
területet. Több szerző lett, majd a szerzők nevei ABC sorrendben kerültek rá a
cikkben. Itt tart jelenleg a magyar tudományos élet többsége, köztük is a
fejlettebbek. Erre készítenek fel a magyar egyetemen, pedig már csak a
matematikusok, kemény elméleti fizikusok, az általános relativitáselmélettel
foglalkozók és az égi mechanikusok dolgoznak így. Nagyjából 1980 körül
elkezdték elvárni sok szerzővel, sok cikket publikálást. Lehet akár harminc-ötven
szerző is a cikkben, de háromszáz is. Ezek tipikusan pl. részecskegyorsítót
üzemeltetnek. Minden ember csinál valami a gyorsítón, megérdemli, hogy
belekerüljön. Az űrfizikában a műszeres emberek kerülnek bele így sok cikkbe.
Ők az utolsó szerzők. Sokszor elég, ha csak a kutatócsoport tagja vagy ráraknak
a cikkekre. Ez rendben is lenne, de nem mondják el, nem lehet tudni, hogy ki
mit dolgozik egy cikken (kivéve Science, Nature és más kiemelt lapokban
megjelent cikkeket). Elvben az első, vagy levelező szerző felel a cikkért. A
megírásáért, a beküldésért, a bírálatokra adandó válaszért. Űrfizikában a
cikkek végén a műszeresen szerepelnek, de máshol meg az csoport vezetője.
Szóval nem lehet tudni, mert elrejtik, hogy mi a szerepe a több embernek.
Tehát, ugyanannyit mindenkinek cikk, mintha csak ő írta volna. Aki jó(nagy)
csoportban van, annak sok cikke lesz a posztdoktori ideje alatt és később,
amikor saját csoportja lesz. Aki nem, az megszívta. Ez nem igazságos, de ez az
élet. (Megjegyzés: a tudományos teljesítmény mérésének több más faktora is van.
Aki kíváncsi rá, az nézze meg, hogy mi az az impakt faktor, a független
hivatkozás és a Hirsch-index. Az egyszerűség kedvéért emeltem ki egyet, mert ha
valakinek sok cikke van, akkor a többi mérőszám is jó.)
Tehát a posztdok arra
törekszik, hogy minél több saját cikke legyen és minél több társszerzős cikke.
Amikor lejár a szerződése, akkor elmehet az iparba. Jelentkezhet állandó
állásra az egyetemeken, vagy pályázhat kutatási pénzekre és eltarthatja magát,
vagy mások tartják el őt (Research Scientist). Azonban vagy korlát, amely már
törvényellenes, de létezik: 35 éves kor felett nem alkalmaznak posztdokként
senkit. Mehet, amerre lát. Ekkor szoktak a Kelet-Európaiak Lendület programmal,
vagy anélkül hazatérni a nyomorba és a lepattant intézetekbe. Ugyanis állandó
állást szerezni nehéz. Sok helyen azonban lehetséges, hogy nagyon sokáig,
évtizedekig eltartsd magad a saját magad elnyert pályázatokból. Fontos, hogy a
cikkeken kívül az elnyert pályázati összegeket is nézik. Pl. kb egy millió
dollárt kell nyerni az amerikai egyetemeken, hogy full professzor legyél. Egy
Kelet-Európainak egy élet alatt nem jön össze, hazai forrásokból legalábbis biztosan
nem.
 |
| A tenure track system. Elég macerás, de így lesz a kutatónak nyugdíjas állása. |
Határozatlan idejű állás
kevés van. Pontosabban olyan állandó állás, amit bárki (elvben) megkaphat. Ha
nem egy űrügynökségnél dolgozik valaki, akkor ez az állás egy egyetemi
lectures, assistant/associate professor pozíció. (Figyelem! Nyugaton az
egyetemek összefonódtak a kutatóintézetekkel. Aki intézeti kutató, az egyetemen
is oktat. Vagy nem (CNRS, FMI). De azokat az állásokat úgysem hirdetik meg,
úgyhogy jó a közelítés.) Kell hozzá kb. száz referált első osztályú cikk, vagy
kevesebb első osztályú, de több Science, vagy Nature cikk. Tanítási gyakorlat,
kapcsolatok. A jelentkezési procedúra első lépése a pályázati anyag
elkészítése. CV, full publikációs lista, statement of research experiences,
kutatási terv, tanítási elképzelések és cover letters. Esetleg cikkeket kell
még csatolni. Ez simán lehet 40-70 oldal, elkészítése pedig több hétbe telik.
Ezt egy bizottság átnézi és kiszórja az első blikkre nem megfelelő jelölteket
(pl. nem orosz, vagy cseh Kelet-Európaiak, 35-40 év felettiek és negyven-ötven
cikknél kevesebbel pályázók). A short listre kerülőket behívják interjúra. Ez
nem egy kedélyes beszélgetés. Először is próbatanítást kell tartani. Azaz órát
alsóbb éves BSc hallgatóknak alaptárgyakból. Másik előadást MSc és PhD
hallgatóknak. Ismeretterjesztő előadást, igazi rendes tudományos előadást.
Interjú a tanszékvezetővel, a dékánnal és a rektorral. Ha a jelölt megfelel az
egy hétig tartó tortúra után, akkor kap egy négy-öt éves „tenure track”
pozíciót. Azaz „lecturer”, „assitant professor” (adjunktus) vagy „asssociate
professor” (docens) lesz. Oktatói és kutatói kvalitásait ez alatt az idő alatt
bizonyíthatja. A szerződés végén véglegesítik, vagy kap még egy kis időt. Ha az
újabb öt év után sem véglegesítik, akkor mehet, amerre lát. A véglegesítés után
pár évvel lesz „full professor”. Ez már biztos állás, magas, egyenletes
jövedelem. A magyar alulfizetett, jelentős részben alkalmatlan, tanítani nem
tudó, szakmailag nemzetközi szinten el nem ismert (sőt nem is ismert) egyetemi
és főiskolai oktatókkal szemben nagyon megválogatják, hogy kit vesznek fel.
Emiatt ez a kutatói pálya csúcsa, a mennyország, a kevés kiváltságos, kivétel
nélkül kiemelkedő képességű ember jutalma. Persze, ahol gyalulnak, ott hullik a
forgács. Azaz nem minden elhivatott és arra alkalmas emberből lesz professzor.
És most jöjjön a maradék,
az általam „kontinentálisnak” nevezett rendszer. Elvben teljesen
angolszászosították és bolognásították a többi rendszer. Ez azonban távolról
sincs így. Valójában két kategória létezik ebben a rendszerben: a félistenek,
akik határozatlan idejű közalkalmazottak és csicskák. Igen, csicskák és nem
rabszolgák. Mert a rabszolga enni-inni kap, szállást kap, de a csicska azt is
alig. A fenti hosszú fejtegetésből a gyakornokok és a doktoranduszok teljes
egészében átvehetőek. Igaz, erősen feudális a rendszer és messze nincs annyi
pénze egy témavezetőnek, mint az angolszász rendszerben. Azonban a
doktoranduszok sorsáról a túlnyomó többség gondoskodik. Csakhogy Európában
nincs posztdoktori pozíció. Pontosítok: olyan posztdoktori pozíció, ahol úgy
engedik fejlődni a fiatalak kutatókat, mint a másik rendszerben, az nagyon
ritka. Űrfizikában a következő kiemelt helyeket ismerem: Svédországban az
Uppsalai és a Kirunai intézet. Göttingenben az egyetem (volt Lindau-i intézet)
és Braunschweigben az egyetem Németországban. Grázban is van egy, Ausztriában.
Itt van elég ember és elég magas színvonalú munka, hogy a cikkek száma erősen
megnövekedjen. Ez elég kevés, ezért tipikusan az USA-ba küldik az embereket
posztdoktori ösztöndíjasnak. Sok országban akár úgy, hogy a küldő állam
akadémiája fedezi a bérköltségeket (!!!). Ez igazán jó üzlet: kint van az
illető, sok cikke lesz és elmondhatja, hogy kint volt az USA-ban. Hogy kinek a
pénzén senki sem kérdezi. Különös anomália, hogy a finnek mennek így ki és nem
a franciák. Ugyanis a franciák elismertebbek, az ő embereik megkapják az
állásokat a témavezető kapcsolatai alapján. Amikor valaki nyugdíjba megy az európai
intézetben és megürül az állandó állása, akkor a volt témavezető visszahívja a
volt hallgatóját és egy kamu pályázat után felveszi az intézetbe, vagy a
tanszékre („Mindig van egy erős jelentkező és a többiek jelentkezése erősíti a
kiválasztás minőségét.”). A fizetése alacsonyabb kezdetben, mint egy posztdoké,
de minden évben nő. Kaphat hitelt, házat, lakást vehet, családot alapíthat. És
innentől kezdve „a töködet vakarod és várod, hogy jöjjön a szabadság.” Ezek a
közalkalmazotti lét örömei.
És most jön az egy millió
dolláros kérdés: de hát vannak más intézetek és azokban is vannak posztdokok?
Nos, valójában az európai rendszer nem ismeri ezt a kategóriát. Jogilag
mérnöknek, azaz technikusnak és operátornak lehet ideiglenes szerződéssel
felvenni valakit. Ennek időtartama egy év, amely kétszer, esetleg még háromszor
hosszabbítható. Utána elküldik az illetőt, menjen amerre lát, mert különben
állandó állást kellene adni neki. Az meg kell a saját nemzettársnak. Ezeket az
állásokat jelentős részben a nyugatiak szemében alsóbbrendű, balek
Kelet-Európaiak és ázsiaiak töltik be. Egyrészt ezek mögött nem áll egy erős
kutató, aki támogatja őket. Másrészt még ha nem is olyan az állás, mint
gondolták maradnak, mert még mindig tízszer jobbak a munkakörülmények, mint otthon.
Amikor lejár a szerződés, akkor hazamennek az otthoni nyomorúságos állásukba és
ők a janik, hogy voltak külföldön. Ezekkel az emberekkel nem mindig tudományos
munkát, hanem tudományos aljamunkát végeztetnek. Programozás, tudományos
programot fejlesztése, műszerekről való gondoskodás. A csoport cikkeibe vagy
belekerülnek vagy nem. Simán megtagadják tőlük a konferenciára való utazást,
még akkor is, ha meghívták őket. Ők nem emberek, csicskák. Alacsonyabb a
megbecsülésük, mint a doktoranduszoknak, akiknek még nincs is meg PhD-je. Így
működik a tudomány az EU-ban. Köszönjük szeretett vezéreinknek, hogy száraz
kenyéren és vízen tartják a kutatókat otthon.
Ennyit alapvetésül. Amit
írtam, az főleg az űrfizikára igaz és elég sarkított. De félek tőle, hogy nem
áll messze a valóságtól pl. a csillagászoknál sem. Mert hazajönnek, alig
ismerek valakit, aki két-három évnél, egy posztdoktori ciklusnál tovább maradt
kint. A kivételt azok képezik, akik külföldön írták a doktorijukat. Ugyanis az
emberek felületessége miatt, aki Teheránban születik, az iráni (terrorista, még
ha kanadai állampolgár lett időközben), aki Helsinkiben, az finn, aki
Németországban, Írországban, Finnországban, Svájcban végzi a doktori iskolát,
az pedig német, ír, finn, vagy svájci. Még akkor is, ha indiai, vagy fekete.
Így megy ez.
A fentiek alapján könnyen
el tudom mondani, hogy miért nem találtam máshol állást, csak Kínában, vagy
Magyarországon: kiöregedtem a posztdoktori korból, a teljesítményem a
társszerzős cikkek relatíve alacsony száma és a 33 évesen megszerzett PhD
fokozat miatt nem volt elegendő, hogy állandó állást szerezzek valahol. Nagy
csalódás és teljesen váratlan fordulat, hogy Finnországban külföldi kutató nem
nyerhet semmilyen pályázati pénzt, amiből eltarthatja magát (mindenki külföldi,
aki nem ott végezte a PhD-ját és nem finn állampolgár). Persze esetleg lehet „megfelelő”
nemzethez tartozó, azaz angol, francia, amerikai, német. Ekkor kaphat pénzt,
mert bizonyítani lehet, hogy nem csak a finnek mennek hozzájuk, hanem ők is a
finnekhez, azaz a finn tudományos élet része a nemzetközi vérkeringésnek (25 év
kemény munka után sincs így, ezért kell bizonygatni. Ők a periféria, pedig
igazán többet érdemelnének). De állandó állást, nagyon ritkán kapnak (tizenöt
év után, a finn pedig öt év után).
Folyt. köv.- közben lesz egy kis Amerika :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése