Átszállás Rigában

2016. március 21-én rigai átszállással repültem Bécsbe és települtem haza Magyarországra az airBaltic légcsavaros gépével. Anna-Mari és Bogyó már március 15-én hazarepültek. Nekem azonban pályázati határidőm volt március 17-én (amit jól el is szúrtam, mert amíg Cica pakolt nekem kellett Bogyóra vigyáznom és vele is aludtam utolsó éjszaka, így négy órám maradt a komplett kutatási terv megírására), továbbá éppen az amerikai utamat szerveztem. Sokkal kedvezőbb lett volna a helsinki amerikai nagykövetségen vízumot kérni, mert sokkal gyorsabban kaptam volna meg. De sajnos Washingtonban, az Amerikai Katolikus Egyetemen az adminisztrátorok lassan dolgoztak, ezért erre csak Magyarországon, Budapesten került sor, sokkal drágábban, lassabban és időigényesebben, mint Helsinkiben. Emiatt sokáig vártam a jegy vásárlással, azok jól megdrágultak. Ráadásul sok csomagom volt, mert csak egy hétre mentem volna haza, aztán települtem volna ki Amerikába, majd onnan Helsinkibe, az őszbe tértem volna vissza, ahol a második kislányom születik majd. Ezért maradtam az airBalticnál és jó sok időt (négy órát) hagytam a rigai átszállásra.
 

Tájkép a folyóparton. Elég szürke minden az esőben.

 Az indulás estéjén nagyon szomorú szível pakoltam össze és mértem le a cuccaimat. A három csomagom nagyon pontosan 20 kg lett, a kerékpáromat nagyon gondosan, az első kereket kiszedve, a gumikat leeresztve, a váltót és a hajtóművet papírba betekerve becsomagoltam. Aznap éjjel havazott és -10 C körüli hőmérséklet volt Helsinkiben. Reggel friss hóban érkezett meg a minibusz, amely kivitt a reptérre. Két csomag kocsira is szükségem volt a dolgaim becsekkolásához, de rendben ment minden. A kerékpáromat egy hölggyel elvittük a kulisszák mögé, megreggeliztem és felszálltam a gépre. Rigában nulla fok és eső fogadott, de volt négy órám az átszállásig. Laptoppal az oldalamon, külső merevlemezzel a hátamon felszálltam egy buszra. Nagyon modern busz volt, kártyával lehetett fizetni, a kijelzők mutatták, hogy merre járunk. Kigomboltam a bélést a kabátomból és a belvárosban leszálltam. A csomagjaimat igazgattam a buszmegálló padján, amikor se szó, se beszéd egyszer csak mellé (és félig rá a merevlemezekre) huppant egy kövér nő. Mondom, mit csinálsz. Semmi válasz. Orosz volt. Átmentem a híd alatt panorámaképet lőni a folyóról, ott meg belém szállt hátulról csöngetés nélkül egy másik muzsik. Az anyád nemi szervét! Ez se beszélt semmilyen nyelvet, csak odébb ment. Ezek voltak az első benyomások.

A városháza

Az eső szemerkélt. A külváros budapesties volt: itt-ott felújítva, máshol rohadt szépen, ahogy elmúlt hetven évben mindig. De a belváros nagyon szépen kipofozták. Szép a városháza, a templomok, az épületek. A pincérek beszélnek angolul, az utca népe és a boltok személyzete nem. Más, mint Tallinn. Mások a lettek, mint az észtek. Mindig is szerettem volna mindhárom Balti ország fővárosát meglátogatni. Három nép, három ország, három külön kultúra. Volt ott szecesszió, kő vár, park, szép utcák, folyópart és patak. Nyáron nagyon szuper hely lehet. 

Folyóparti park. Nyáron nagyon hangulatos hely lehet.

Amikor az időm lejárt, visszamentem a reptérre, majd Bécsbe repültem. Ott majdnem elsírtam magam, amikor kiderült, hogy a doboz alja kiszakadt, a villát védő csomagolást eltávolították és fél centit lecsiszoltak a kerékpár első villájából. Ehhez igénytelen trógernak kell lenni. Sem Párizsban, sem Helsinkiben nem jártam így. A Celebi nevű földi kiszolgáló cég kedves hölgye ráadásul szépen elküldött jegyzőkönyv nélkül. Ez nagy hiba volt, mármint, hogy hittem a mosolygó hölgynek és elhittem, hogy az airBaltichoz kell fordulnom. Ugyanis ők a jegyzőkönyv számát kérték kapásból. Hosszas levelezés után az airBaltic felhatalmazott arra, hogy visszamenjek a reptérre és kérjek egy jegyzőkönyvet. Erre nagy kegyesen a Celebi adott egyet a reptérre való visszautazás és a kerékpár bemutatása nélkül. A légitársaság pedig vállalja a javítás költségeit. Sokra megyek vele, mert nincs forgalmazó sem Finnországban, sem Magyarországon. De legalább vettem egy kerékpárszállító bőröndöt mielőtt kijöttem az USA-ba. Most a céggel és a helyi eladókkal levelezek. Már találtam egy szervizt Washington DC-ben, ahol meg tudom oldani a cserét. Az airBaltic meg fizet, mert vállalta – elméletben. De erről majd az amerikai élménybeszámolók egyikében írok majd.