Harc a finn egészségüggyel, avagy porckorongsérvem igaz története

Az elmúlt hónapokban (pontosabban 2015. februárjától április végéig) a fájdalomtól üvöltve és sírva fetrengtem az ágyban otthon a nappaliban és a kórházban. Remélem, kevesen tudják mi az a porckorongsérv. Sajnos, én megtanultam, de ezt az ellenségeimnek se kívánom. Ez az én büntetésem azért, mert túlhajtottam magam és elhanyagoltam az edzéseket. Mindazonáltal ez jó alkalom arra, hogy a finn egészségügyről írjak.

Sopronban már fájt a derekam 2014 februárjában.

Ez az egész mizéria még 2013 szeptemberében kezdődött Tromsøben, egy konferencián. Elkezdett fájni a derekam. Ennek sajnos az orvosok sem szoktak túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de ma már tudom, hogy ez a porckorongsérv előjele. Jómagam akkor azt hittem, hogy megfázott. A konferencia után eljártam uszodába, konditerembe, kerékpároztam, így elmúlott a hátfájásom. Legközelebb 2014 januárjában jött elő a hátfájásom, amikor Sopronban a hazatérésemhez pályázatokat írtam. Legjobban nem is a hátam, hanem a heréim fájtak. Megfáztam, ezért csak uszodába tudtam járni, főleg hétvégén. Ott úszás után szaunáztam (úszósapkával öntöttem a vizet a kövekre, mert nem volt célszerszám, emlegettek is a törzsvendégek rendesen), de egyre csak hasogatott. Elmentem urológushoz otthon, aki azt mondta, hogy sportoljak többet, elmúlik. Finnországban a közeli egészségügyi szakrendelőbe mentem, ahol az orvos elküldött röntgenre. Mindent rendben talált a felvételeken – hiszen a lágy részek nem látszanak a röntgen képeken. Márciusban sokat úsztam, ezért elmúlott derékfájásom.

Egy kis magyarázat a porckorongsérvhez
(forrás: Test-Lélek Kuckó blog).

2014 áprilisában "meghúztam" a bal combhajlító izmomat - a porckorong kiboltosodott a csigolyák közül és nyomta a combhajlító izmot, a vádlit és a lábfej külső élét behálózó S1 ideget. De ezt még sokáig tudtam, mert bár egyre fokozódott a fájdalom, de a finn szakrendelőből elküldtek, hogy pihentessem. 2014 május végén áttekertem Porvooba és vissza, amely kétszer akkora táv volt, mint amennyit jobbára naponta kerékpározom. Két napra rá NAGYON fájt a lábam, de elküldtek a Terveyskeskusból (a finn szakrendelő), hogy pihentessen és kenegessem Voltaren géllel. Egy napra rá üvöltettem a fájdalomtól annyira fáj a vádlim és a farizmom. Csak feküdni tudtam. Két nap után bementem az ügyeletre taxival, ahol a padon fekve vártam az orvost. Kijött, én meg bementem négykézláb (szó szerint). Felfeküdtem az asztalra, ahol felemelte a jobb lábamat 30 cm-re, a balt 10 cm-re és akkor elkezdtem üvölteni. Adott egy tablettát és írt görcsoldót és fájdalomcsillapítót. Nem mondta meg, hogy mi a baj, de tudtam járni és állni, amíg tartott a tabletták hatása. További kitolás, hogy megkérdezte, hogy dolgozok-e – kedves sztereotípia, a külföldi csakis élősködő munkanélküli lehet, igazán jól esett –, majd amikor közöltem, hogy nem, akkor szó nélkül utamra engedett. Pedig közismert, hogy a táppénz megnyújtja a munkanélküli segíly időtartamát, mert akkor a finn társadalombiztosítás fizet a magamfajta élősködő rohadék külföldinek. Ezen közjáték után másnap, május 29-én megszületett a kislányom, Facskó Dóra Boróka. Köszönhetően a tablettáknak, ott tudtam állni a feleségem mellett fizikailag és lélekben is.

Egy táblázat arról hogy melyik ideggyök
kompressziójánál, hol érzünk fájdalmat
(forrás: Chirobase).

Két hétre rá anyósom unszolására vasárnap bementem a Terveystaloba, a magánklinikára, ahová akkor jártam, amikor még dolgoztam az FMI-ben, ahol kedvenc, szakállas, kerékpáros és kissé excentrikus dokim megkopogtatta a térdemet és az Achilles inamat, majd sarkon és lábujjhegyen sétáltatott. Ezután közölte, hogy semmi baja a lábaimnak, ez bizony porckorongsérv a L5 és S1 csigolyák között, az S1 ideggyököt nyomja a porckorong. Ő az első értelmes ember a történetemben, akivel összefutottam. Ha előbb tudom, hogy mi a baj, akkor speciális tornával meg lehetett volna állítani a porckorong sérvesedését és a kifakadását. Végül kaptam beutalót egy közkórházba. A kórházban nem csináltak semmit, csak elvégezték azokat a vizsgálatokat, amiket a doki is megcsinált, csak ráadásképpen a fiatal orvosnő ellenőrizte, hogy jól működnek a záróizmaim – fura ízlése volt, az biztos. (Elképzelem ugyanezt Kínában, tolmáccsal: „Prof. Facskó, most hajoljon mélyre és a lazuljon el.” Jó, hogy nem fogadtam el az állást.) Eltelt a nyár, augusztusban rosszabbodott a helyzet, addig szépen javult. Ekkor elküldtek MRI vizsgálatra. Ez novemberre szólt, ezért októberben a saját költségemre elmentem otthon. Azonnal idegsebészhez küldtek, aki meglátva az MRI felvételeket felkiáltott: "Ajaj! Hogy lehet, hogy ez az ember még jár?" Végül megvizsgált és abban állapodtunk meg, hogy nem lesz műtét, mert már kifakadt és ennél már csak jobb lehet. (A reflexeim helyreálltak és nem éreztem fájdalmat.) Ugyanebben állapodtunk meg a finn MRI és konzultáció után novemberben a finn orvossal.

Régi paripám új vázzal. Hiba volt februárban elővenni.

2015. február 6-án szép, napfényes idő volt, én meg elmentem kerékpározni a fagyott havon. Ez hiba volt, mert kerékpározás után azonnal elkezdett fájni a hátam és egy másik izomcsoport, amit az S1 ideg mozgat. Fél hülye orosz háziorvosunk szerint ez állítólag ez nem porckorongsérv volt, reflexeim voltak. Fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat adott, továbbá kiírt egy hétre február 20-ától (erre azért volt szükség, mert a munkanélküli hivatal által fizetett intenzív finn kurzusra jártam). Sokat feküdtem, de végül tudtam sétálni és jobban lettem. Március 4-én jött vissza Anna-Mari és Bogyó Magyarországról. Reggel bementem a tanfolyamra – rossz ötlet volt. Este kénytelen voltam taxival kimenni a reptérre Anna-Mari és Bogyó elé. Ott már nem tudtam felegyenesedni. Kénytelen voltam kiíratni magam egy újabb hétre. Ez a kiíratás már hatalmas szenvedéssel járt: nem tudtam rendesen járni, mert állandóan görcsben voltak a farizmaim és a bal combhajlítóm. Alig tudtam elmenni a közeli rendelőintézetbe, de az igazolásokért el kellett mennem személyesen. Március 16-án mentem el ortopédushoz. Megállapította a porckorongsérvet és írt másféle fájdalomcsillapító gyógyszereket. Kiírt egy hónapra. Elküldtem a finn nyelvtanfolyamra, másnap kiraktak a tanfolyamról, mert túl sokat hiányoztam, igaz igazoltan. Szerencsére a segílyt nem vették el, mint rendes esetben ilyenkor, mert a kimaradás nem az én hibám volt. Március 20-a környékére már képes voltam járni akár egy órát is reggelente. Együtt figyeltük a sarki fényt Anna-Marival a házunk közelében, ugyanott néztem a részleges napfogyatkozást és busszal bementem valakivel találkozni a belvárosba. A pokol ezután kezdődött.

2015. május 15-én mentem le először a ház
elé a játszótérre. Ekkor hónapok óta először
hagytam el először a lakást a saját lábamon.
Meglehetősen torzonborz voltam.

További javulás helyett visszaestem. Először csak 15 percet tudtam állni és járni. Ez elég volt, hogy mosogassak, levigyem a szemetet, kitakarítsak, sőt még pelenkát is tudtam cserélni Bogyón, bár az már nehezebben ment. Március 31-én bementem az ortopédiai klinikára. Ekkor már csak taxival tudtam közlekedni, annak a hátsó ülésén fekve, de ki tudtam menni a 300m-re lévő buszmegállóhoz, hogy könnyebben megtaláljon a sofőr. Kiderült, hogy az előre lefoglalt időpontomat még két héttel korábban, az előző rendelésen törölték. Az ügyelet azonban fogadott. Ez órákba telt, addig egy padon feküdtem a folyosón. Az orvos megvizsgált, majd rám se tojt. Közölte, hogy majd elmúlik a fájdalom. Miután hazamentem (ekkor már a helyi TB által támogatott ún. KELA taxit rendeltem), rosszabb lett az állapotom. A lakást innentől már nem tudtam elhagyni. Nem tudtam levinni a szemetet, nagyon nehezen tudtam mosogatni, majd végül semmit sem tudtam csinálni. Április elejére KETTŐ percet sem tudtam állni és ülni. Ennyi ideig tartott, amíg a görcs fájdalma elviselhetetlenné vált. Azaz nem tudtam kimenni WC-re se. Ekkor abbahagytam az evést, mert elképzelésem sem volt, hogy hogyan tudnék nagydolgot végezni. A helyzet odáig fajult, hogy április 8-án már tíz percet sírtam és üvöltöttem minden pisilés után. Bogyó felébredt rá. Ekkor kihívtuk a mentőt. A mentő elvitt a helyi rendelőintézetbe, ahol pont a fél hülye orosz háziorvosunk vizsgált meg. Ehhez sajnos saját lábamon kellett lemennem a lépcsőn, ami nagyon fájt. Majd bevitt a Malmi kórházba. Ott nem értették, hogy nem csak járni és állni, de ülni sem tudok, tolószékkel akartak bevinni. Adtak erősebb fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat injekcióban, továbbá felírtak más gyógyszereket otthonra. Egy éjszaka után taxival hazaengedtek. Ott találtam ki, hogy lehet fekve is zuhanyozni (előtte három napig nem fürödtem, mert nem tudtam befeküdni a kádba) és ha időnként lefekszem a földre, akkor a nagy dolgomat is el tudom végezni (előtte két napig nem trónoltam). Következő hétfőre kaptam időpontot a helyi rendelőintézetbe fizikoterápiára.

Úszómedence a Leikkipuistoban.

Itt meg kell jegyezzem, hogy ez az egész helyzet nem engem viselt meg a legjobban. Anna-Marinak el kellett látnia Bogyót, be kellett vásárolnia, takarítania, mosogatnia és rólam is gondoskodnia kellett. Sajnos egyikünk szülei sem tudtak kijönni segíteni, ami elég kétségbeejtő volt, akárcsak a helyzetünk. Felhívtuk egy barátunkat, aki takarítással foglalkozik, hogy mennyiért takarítaná ki a lakást. Ő javasolta, hogy hívjuk fel a Sosiaalitoimistot, azaz a Szociális Intézetet, mert ők tudnak embert küldeni, aki segít a házimunkában és a bevásárlásban. Fel is hívtam őket, még április 8-án. Össze-vissza kapcsoltak. Jakomäkibe, aztán a központba. Beszéltem többek között rasszistával, akinek hiába próbáltam elmondani, hogy a fájdalmaim miatt nem tudok dolgozni elküldött a helyi rendelőintézetbe. Végül sikerült értelmes és rátermett emberrel beszélnem, aki küldött egy szociális munkást és elintézte, hogy kapjunk 30 óra munkát a város (Helsinki) által fizetve. Több cégből lehetett választani, végül egy mentős betegszállítást is végző cégnél maradtunk. A kiküldött nő sokat segített, így Anna-Mari nem nyomorodott le. Sajnos nagyon kimerült az extra terheléstől. A szociális munkás megmutatta, hogy hol van a Leikkipuisto, azaz egy olyan játszótér, ahol rengeteg hinta, mászóka, úszómedence és homokozó van. Ahol ingyen lehet használni kirakott gyerekkerékpárokat és a gyerekek délután négyig felügyeletet kapnak és egy finom ebédet. Ilyen módon sikerült elérni, hogy Anna-Mari nem ment tönkre és Bogyó semmit sem érzékelt a nagy szívásból. Ő az egész szituációból annyit lát, hogy Anya, Apa mindig Vele játszik és lehet Apa hasán ugrálni.

Hinta komplexum a Leikkipuistoban.

Sajnos ezzel nem ér véget a történet. A következő hétfőn, április 12-én taxival bementem fizikoterápiára az alig egy km-re található szakrendelőbe. Eltámolyogtam a vizsgálóasztalig, ahol közölte az ott lévő hölgy, hogy ennyi fájdalommal nem tud velem mit kezdeni. Hívta az orvosnőt, aki bevitetett a kórházba. Ez nem ment probléma nélkül. Ugyanis csakis hason fekve, felhúzott bal lábbal tudtam huzamosabb ideig feküdni. Kijött a mentő és közölték, hogy akkor feküdjek rá a hordágyra. Csakhogy a háton fekvés elviselhetetlen fájdalmat okozott. Emiatt nem tudtak (nem akartak) elszállítani. Szépen visszapakolták a ruháimat és a bakancsomat az ágyamra, majd finnesen próbáltak távozni. Csakhogy az orvosnő megállította őket. Végül a következő trükköt alkalmaztam. Elfeküdtem a fájdalommentes pozícióban az ágyon, majd nem álltam fel és átgördültem a hordágyra. Így már be tudtak vinni a Töölöö Kórházba, ahol a recepciónál finnül lecigányoztak (annyira már tudok finnül, hogy ezt értsem), majd beraktak egy vizsgálószobába. Interneteztem a mobilomon, amíg le nem merült. Orvos este 10 után látott először egy nagyképű és érzéketlen nő személyében. Ő úgy döntött, hogy felveszek az osztályra, megfigyelésre. Leltárba vették a cuccaimat, adtak pizsamát, majd feltoltak az osztályra. Akkor már éjfél elmúlt. Koedukált, de függönyökkel elválasztott kórterembe kerültem. Kértem egy telefon töltőt, írtam Anna-Marinak, hogy hozzon be töltőt másnap, majd kaptam egy fájdalomcsillapítót és elaludtam. 

Itt bizony a felnőttek is elszórakoznak.

Nyolc napot töltöttem bent, de nem sok értelme volt. Legalább láttam, hogy milyen az ellátás Finnországban egy közkórházban. Arra egy szavam nem lehetett. Volt szekrényem, éjjeliszekrényem és függönnyel elválasztott ágyam. Ágyneműt akkor és annyiszor cseréltek, amikor kértem. Pizsamát adott a kórház. A különféle méretek különféle színűek voltak. Hármat is felpróbáltam, mire megtaláltam az ideális méretet. Később váltogattam a két legnagyobb méretet, hogy látszódjon az, hogy naponta fürdök. A fürdőszobában lehetett fekve fürdeni, a mellékhelyiség a szobában volt. Minden nap hatszor kaptunk ételt. Reggelit, amely kenyér, tej, kávé és felvágottból állt. Korai meleg ebédet, majd desszertet és egy második meleg ebédet. Utána jött az uzsonna – tipikusan vajas kenyér alapokon és a hideg vacsora. Minden hétköznap reggel vizit volt. A fiatal doki (15 éves gyakorlattal lehet elmenni a jobban fizető magánklinikákra dolgozni) betolta a számítógépet a kórterembe. Megnézte rajta, hogy mi a bajom, majd nem csinált semmit, mert ezt mondta a protokoll. Ugyanis a porckorongsérvet ilyen kövér embernél, mint én nem műtenek meg. Ezenkívül elmúlik ez, mint a megfázás. Két hónapot szenved az ember, majd szépen a kizáródott sérv összeesik a vérellátás hiánya miatt. Ez ment minden reggel. Idegesítő volt, de minden doki ugyanazt tudja. Így cserélhetők, nincs kit lefizetni és hálapénz sincsen. Ugyanis az műt, akit beosztanak. Kaptam a fájdalomcsillapítókat, amelyek tönkretették a májamat (otthon infúzióban adják, pont ezt megelőzendő) és nem használtak semmit. Majdnem egy hét után el akartak vinni MRI-re. A kórház alagsorában volt egy készülék, de nem tudtam háton feküdni, a fájdalomtól. Levittek ágyastól az alagsorba, majd vissza is toltak. Másnak mentővel akartak vinni egy helyre, ahol elaltattak volna. De ugye nem ment, mert nem tudtam már oldalt sem feküdni, hiszen az állapotom egyre csak romlott. Végül hoztak egy másik mentőt, amely átvitt ágyastól egy másik kórházba. Ott vizsgáltak volna meg altatásban, de amikor erre rákérdeztem, a személyzet csak nézett. Végül, ha már elvittek, akkor találtam egy olyan féloldalas pózt, amelyet felvéve 15 percig nyugton tudtam maradni. Ezután visszavittek, hogy egy egész hétvégét is elszúrjak a kórházban. Így szombaton kaptam egy kis szíverősítőt is az egyik ápolótól. Ő volt a legértelmesebb tag a kórházban, ugyanis bevallotta, hogy ezek fájdalomcsillapítók nem hatnak erre a fájdalomra, hiszen idegi típusúak. Semmim sem törött el, vagy égett meg, nincs mit csillapítani. Anna-Mari és Bogyó rendszeresen látogattak. Bejött két magyar barátunk is – egyikőjük próbált meg később hazavinni kocsival, amikor úgy engedtek haza, hogy nem tudtam járni. A mobilon leveleztem és blogot írtam, hiszen le voltam maradva két évvel. A következő hét elején az aneszteziológus és a sebész eldöntötték, hogy a műtét túl kockázatos, nem vállalják. Érvelésemet, hogy hát vágjanak egy kör alakú lyukat a műtőasztalra a pocakomnak, nem fogadták kitörő örömmel és nem vették figyelembe. Ekkor kezdtek el más megoldást keresni. Más szereket és módszereket. Végül az izomlazító és fájdalomcsillapító mellé kaptam egy antidepresszáns szert, amely a fájdalom terjedését lassította. Egy másik pedig a fájdalomküszöbömet emelte. Ezek után közölték, hogy akkor mehetek haza. Ekkor hívtam egyik magyar barátomat, hogy jöjjön értem kocsival. Fél óra alatt öltöztem fel. Kimentem az ajtón és az első padig jutottam az egy szinttel lejjebb lévő röntgenosztályon. Ott elfeküdtem és jajgattam. Odajött egy orvos, hogy mi a baj. Mondom, csak egy porckorongsérv. Borogatásra elmúlik, mehetek haza. Padtól padig vánszorogva eljutottam a bejáratig. Sajnos kiderült, hogy a barátom kocsijában hátul bent van négy kerék, ezért nem tudok hazamenni vele. Azt hitte, hogy az első ülést megdöntve haza tud vinni, de én ülni sem tudtam. Ezért hívtunk egy kedvezménye, a helyi TB, a KELA által támogatott taxit. Az hazavitt. Sajnos nem tudtam felmenni a lépcsőn, ezért kénytelen voltam ruhástul elfeküdni a lépcsőfordulókban. Ekkor derült ki, hogy a bal lábam teljesen legyengült (műtéti indok). Az állapotom  sajnos végig rosszabbodott a kórházban. Az utolsó lépcsőforduló, ahol lefeküdtem az a bejáratunk előtt volt. Onnan felhívtam a feleségemet, aki a kislányukkal a karján rémülten nézte, hogy élete párja a földön fekszik. Ennyit ér a finn közkórházi ellátás. 

Bogyó menő ruciban és
napszemüvegben. Nem sokat
érzékelt a felfordulásból.

Itt sajnos nincs vége a történetnek. Utolsó reményem a Terveystalo, a magán poliklinika volt, ahová akkor jártam, amikor még dolgoztam. Kaptam időpontot és bementem taxival. Alig tudtam felmenni a lépcsőn kénytelen voltam elfeküdni a bejárat előtti padon. Az emberek odajöttek és kérdezték, hogy szükségem van-e segítségre. Valaki felajánlotta, hogy hoz egy tolószéket – mit értem volna vele? Végül lefeküdtem egy padon, a negyedik emeleten, a rendelő előtt. Kijött az orvos és behívott. Elmondtam a problémámat, odaadtam neki a MRI felvételeket CD-n. Írt egy javaslatot a közkórháznak, hogy műtsenek meg. „Mindösszesen” a testsúlyomat adta meg helytelenül és a bal lábamat keverte össze a jobbal. És a CD-t sem tudta megnyitni, de nekem nem szólt róla, csak otthon derült ki, amikor a feleségem lefordította a levelet. Mindezért 95 eurót fizettem és vagy 50 euró taxiköltséget. Ekkor feladtam a harcot. Ha ezek ilyen hülyék, akkor szenvedek még egy kicsit, hátha jobb lesz. A költséget a recepció előtt feküdve fizettem ki, és a gyógyszertárban is a feküdnöm kellett a földön. A másik recepció előtt és a földszinten is a földön feküdtem mindenki nagy rémületére. Végül megjött a taxi és hazavitt. Pár hét múlva, május elején jobban lettem. Együtt tanultunk járni Bogyóval. Nagy pillanat volt, amikor le tudtam menni a játszótérre és elfeküdtem a padon. Később eljutottam a boltig is, meg a rendelőintézetbe. Nagyon legyengültem, képtelen voltam nadrágot vagy alsógatyát állva felhúzni, vagy hirtelen oldalt lépni, mert teljesen bizonytalanul működött a bal lábam térdtől lefelé. Oldalt lejtő felületen sem tudtam sétálni és sántítottam (és most is sántítok, hónapokkal később). Összeestek az izmaim, 17 kilót fogytam. Nagyon lassan elkezdtem úszni és nordic walkingolni. Júliusban kezdtem el bringázni, miután beszéltem magyar orvossal és csináltattam egy MRI-t. Semmit sem javult a sérvem, bármikor kiújulhat. Most heti háromszor úszom, diétázom és már harminc-negyven kilométert is letekerek. Egyszer behívtak rehabilitációra, de azok a gyakorlatok profi segítség nélkül veszélyesek. Otthon kaptam volna fürdőt, infúzióban fájdalomcsillapítót (kisebb adag is elég és nem károsítja a májat) és gyógytornát. Itt hagytak szenvedni és utána magamra hagytak. Nagyon nagy csalódást okozott ez, mert eddig minden tökéletesen szépen és jól működött Finnországban. 

Itt már tudtam járni és a természet is kizöldült.

És most beszéljünk a pozitívumokról. Három hónapig a finn TB fizetett nekem, heti hat napra. Ez 20%-kal magasabb bevétel, mint amit rendesen kapnék. Volt miből fizetni a kórházi önrészt, a napi 35 eurót és a rengetek taxit a rendelők és lakásom között. Másrészről most három hónappal tovább maradhatunk Finnországban. Nem mondom, hogy megérte, de ezért szebbé teszi egy kicsit a helyzetet. Végezetül örökre az agyamba vésődött a finnek egy jellegzetes tulajdonsága: szabályt és protokollokat követnek, akkor is, amikor evidens, hogy az nem jó. Ezeket időnként cserélik, de ha nem sok szenvedést okoznak. Ez az élet minden területére igaz, de az egészségügyre különösen. Egy a kislányom születésénél, Anna-Mari fogpótlásának visszahelyezésénél jó eredményt hozott. Sajnos ebben az esetben pedig elnyújtotta a fájdalmat és a szenvedést. Így megy ez.