Visszatérés

A visszatérés problémáját sok regény (persze science-fiction) dolgozta fel. A lényege, hogy ha egy fénysebességhez közeli sebességgel utazó expedíciót indítunk egy távolabbi csillaghoz, akkor az expedíció tagjai alig-alig öregedve élik túl az utazást, de közben a Földön több évtized, esetleg az utazás hosszától függően több évszázad telhet el. Barátaik, ismerőseik, rokonaik meghalnak, vagy nagyon megöregednek, szerencsés esetben a leszármazottaik még fellelhetőek valahol. Visszatérve az utazás célja okafogyottá válhat és szinte biztosan nehezen illeszkednek be az akár alapjaiban megváltozott civilizációba a kozmonauták. Stanislaw Lem “Visszatérés” című regénye az egyik kedvenc, a témát feldolgozó művem, innen loptam a bejegyzés címét. Soha nem gondoltam volna, hogy hasonló problémákkal kell megküzdenem.

A Szentháromság tér.

Három és fél éve hagytam el Magyarországot (az azóta csődbement MALÉV  járatával persze), amely azóta alaposan megváltozott. Ha nem változott volna, akkor is furcsán érezném magam otthon. Leszállás után Ferihegyen szembesülök a magyar civilizációval. Az öltözékem alapján szakállas norvég favágónak néznek, nem csak a reptéren, de később otthon is. A WC-ben a takarítónők úgy káromkodnak, hogy elpirulok. A reptérbusszal átmegyek Ferihegy T1-re. Közben rettegek az ellenőröktől, mert majdnem három éves jegyeim vannak, amelyek jog szerint érvényesek, valójában pedig nem mindig fogadják el őket. A fapados terminál Információjánál lehet vonatjegyet venni. Ehhez át kell vágnom a bagófüst felhőn, amely a bejárat előtt fogad. Bent fizethetek kártyával euró alapon is, de utóbb kiderült, hogy elég rossz a váltási arány. A Ferihegyi vasútállomás lepattant, graffitis, a felüljáró liftje rossz, csomaggal gyalog suhanhatok a sínek fölé, majd másik oldalon le. A vonat koszos, mocskos és lassú (220km-t három és fél-négy óra alatt tesz meg). A WC-t nem is említem. Átszállásnál az állomáson az egyetlen füstmentes terület a dohányzásra kijelölt hely.

Téli naplemente Tyndall-sugarakkal Dunafalváról.

Otthon kiderül, hogy szinte minden ismerősöm nem csak a várost, hanem az országot is elhagyta. Már az idősebbek, a 40-es, 50-es korosztály is elmegy, sajnos a családot hátrahagyva. A város üres és úgy néz ki, mintha lebombázták volna. Az éttermek Baján és Pécsett is üresek. A boltok is, már amelyik még létezik. Az Adidas bolt, amely 25 éve működik, megszűnt. A Levi's bolt, ahol a farmerjeimet vettem, időtlen idők óta megszűnt, pontosabban elköltözött a volt Bácska Áruház földszintjének egy kis sarkába. Ha bemegyek egy boltba, akkor az eladó (aki letegez) nem hívja fel a figyelmemet a leárazásra, reménykedik, hogy nem veszem észre. A Telenornál olyan szolgáltatásra kérdezek rá, amiről otthon még nem is hallottak (prepaid mobilinternet). Kicsit nehéz garanciálisan kicserélni valamit, sajnos otthon, ha fizettem, akkor ott vége a dalnak, nem várhatok már semmit a másik féltől. Messze van még Európa, amelynek szervezetei és államai éppen versenyt szívatnak minket.

Otthonról haza: Finnországban legalább tél van.

Azért mégis jó hazamenni, találkozni a kevés jó baráttal, akik otthon maradtak. Budapest fényévekre van tőlem, oda felutazni és vissza majdnem annyi, mint kimenni Helsinkibe, vagy Orleansba. Emiatt az ottaniak csak akkor elérhetőek, ha éppen utazom haza, vagy repülök ki. Pécs közelebb került, a Volánbusz felfedezte, hogy megépült az M6-os. Jó lenne még maradni, de tudja az ember, hogy nincs visszaút: nincs állás, ha lenne, akkor gyorsan kiutálnák és alig lenne elég a rezsire a fizetés. Az ember reméli, hogy a dolgok jóra fordulnak és berendezkedik arra, hogy akár örökre Finnországban marad. Hárman vagyunk versenyben az „Utolsó magyar űrfizikus” címért, igyekszem megnyerni, vagy belehalok az erőfeszítésbe.