Anna-Mari pont két hete utazott haza, talán mostanra kiheverte az utolsó órák izgalmait.
Szóval, hatalmas dilemma előtt álltunk: Anna-Mari a nap közepén távozott, ráadásul pont akkor volt értekezletünk az új munkahelyemen. Nem éreztem helyesnek, hogy ne vegyek részt, ugyanakkor eddig Anna-Mari mindig kikísért a reptérre, és én is őt, akár Orléans-ban, akár Párizsban voltam. Ráadásul este jöhettem volna haza az üres lakásba. Elég borzasztó, hogy berendezkedtünk itt a közös életre és utána hazamegy. Sajnos, vagy inkább szerencsére a gyűlést lefújták, én pedig hazatekertem villámgyorsan és együtt ebédeltünk még utoljára. Akkor tette Anna-Mari a később elhíresült kijelentését: „Nagyon jó itt! Minden klappol.” Nem kellett volna.
Elindultunk a reptérre. Közben megérkezett a szociális számom és az új bankkártyám is. A kártyát aláírtam egy tollal és gyorsan zsebre vágtam. Leértünk a buszmegállóba, ahol is megmutattam a kártyát Anna-Marinak és kiderült, hogy letörlődött róla a tinta. Anna-Mari adott egy alkoholos filcet, amivel aláírtam a kártyát. Nem kellett volna: túl vastag, ezt nem fogják elfogadni. Visszaadtam neki a tollat, ő pedig elrakta. Sajnos a kupakot nem raktam rá, ő meg nem vette észre, így összefirkálódott a táskában lévő narancssárga kalapja. Ezen dühöngött egy sort, majd felszálltunk a buszra. Ott mindig szenvedek, mert miután a sofőrnél veszem meg a jegyet, amíg elrakom, elindul a busz, én meg támolygok egy jót. Most is így történt, ráadásul Anna-Mari négy keréken guruló bőröndje Newton első törvényének engedelmeskedve nem változtatta meg mozgásállapotát, és a gyorsuló buszhoz képest elindult hátra. Elszáguldott egy babakocsi mellett, majd a nagy szemeket meresztő apuka és egy nyugdíjas néni között a busz hátsó falának vágódott. Megúsztam. Mindezek után Anna-Mari alig kapott levegőt.
Remélem, így kevésbé vérző szívvel repült haza. Mindenesetre elég borzasztó, hogy a lakás üresen tátong nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése